Az egyik legterebélyesebb ág Kurtág Dávidé (1799 k., Domony – 1864, Békéscsaba), akinek sírköve szintén fennmaradt a békéscsabai zsidó temetőben. Már az 1852-es össszeírás is jelzi, hogy tanító volt, így a helyi zsidó közösség egyik első tanítóját is személyében. A leszármazottak úgy tudják, hogy egyben ellátta a tanítósággal szorosan összefüggő hitközségi kántori feladatokat is. A közösség tisztelete megjelenik a sírkő szövegében is:

„Itt nyugszik a jámbor és tökéletes,
rabbinikus és kimagasló tudású,
jóságos és egyenes férfi,
aki ifjúsága óta a Tórával foglalkozott,
tanítónk és mesterünk,
Dávid Hersch Kurtág,
elhunyt kedden, Elul hó 5-én, az 5624. évben.
Legyen lelke bekötve az élet kötelékébe.”

Felesége Perlusz Teréz (1810 k.–1865, Békéscsaba) volt, akitől hét gyermeke ismert, közülük hatnak ismertek a leszármazottai. Mindkét fia is nagy családot alapított. Kurtág Emánuelnek (1838–1917) tizenkét gyermeke (!) született Grünbaum Hannával kötött házasságából, míg Kurtág Ábrahám Bernátnak (1848–1932) ugyancsak tizenkét gyermeke (!) Rosner Hannától. Ezen kívül Kurtág Dávid leányait is figyelembe véve eddig összesen 51 (!) unokáról van legalább anyakönyvi adatunk. Az eddig fellelt, életben lévő fiú- és leányági leszármazottak a világ számos országában szétszóródva élnek, többek között Magyarországon, Franciaországban, az USA-ban, Angliában, Szlovákiában, Izraelben is. Az alábbiakban Kurtág Bernát két leszármazotti ágára térünk ki, ahol a zenei tehetség erőteljesen előbukkant – természetesen nem zárva ki annak lehetőségét, hogy e népes család más, jelenleg nem ismert tagjai is zenei pályára léptek.

Kurtág Bernát kereskedőként dolgozott, az 1920-as években Békéscsabán élelmiszerkereskedelemmel foglalkozott. Ez hatással lehetett legidősebb fiára, Kurtág Dezsőre (1873, Békéscsaba–1941, Nagyvárad), aki később szintén élelmiszerkereskedelemben indította pályáját, de egyre inkább a speciálisabb, magasabb színvonalú fűszer- és gyarmatáru, az ezzel összekapcsolt delicatesse üzletek, végül a vendéglátás felé fordult. Érdemes a pályájára részletesebben is rátekinteni, mert aktív részese lett a századfordulós kávéházi világnak, amelynek furcsa, pezsgő élete hatással lehetett később fiára is. A vendéglátó-kereskedelmi szakmát Kurtág Dezső Selmecbányán tanulta ki, ahol több évig az egyik legnagyobb fűszer- és csemegeüzletben dolgozott. Ezután Győrben kezdte meg önálló pályáját, ahol sógorával, Gyárfás (Goldspitzer) Pállal együtt megnyitották és öt éven át vezették a Kisfaludy kávéházat. A Győri Hírlap így ír 1899-ben a kávéházról: „A secessiós Kisfaludy kávéháznak szenzációja van. Egy néger, egy eleven néger jár ott a nymfás képek alatt, fekete, fényes gyűrűzött haját ékesen borzogatva olykor-olykor. Nagy tudományú legény ez. Tizennégy élőnyelvet beszél folyékonyan s ha Allah a szakállát még hosszabbra találja növeszteni, talán többet is megtanul. Gyárfás a kávéháztulajdonos Budapesten tett rája szert.”

A hamar népszerűvé vált Kisfaludy Kávéházat jó nyereséggel adták tovább, A Független Magyarország című lap 1905. augusztus 11-i száma szerint 30 ezer forintot nyertek rajta. 1903-ban azonban nagyot váltottak: Gyárfás Pál és Kurtág Dezső az ország egyik leggyorsabban fejlődő vidéki nagyvárosába, Nagyváradra tette át székhelyét, ahol 60 ezer forintos költségből megnyitották a Bihar Kávéházat. Hamar a váradi társasági élet egyik kedvelt színhelye lett, miután a városban itt kezdtek először vetített mozgókép-előadásokat tartani. Azonban valami mégsem működhetett úgy, mint Győrben, mert Gyárfás hamarosan jelentős veszteséggel kiszállt az üzletből. A sógorok útja is szétvált, Gyárfás Budapestre költözött, ahol előbb a Nagymező utca és Bajcsy-Zsilinszky út (akkor Váci körút) sarkán a Schön-féle kávéházat vette át, ám teljesen tönkrement, óriási adósságot halmozott fel, ami elől rövid időre Amerikába menekült. Végül pár év múlva visszatért Budapestre, ahol átvette az Orvosi Kaszinó vezetését, de gerincsérve olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy 1908. december 1-jén Teréz körút 24/b. szám alatti, harmadik emeleti lakásukból az udvarra vetette magát és szörnyethalt.

Sógorával ellentétben Kurtág Dezsőnek szerencsésebben alakult a pályája Nagyváradon. 1904 januárjára ő is kiszállt a Bihar üzemeltetéséből és átvette a Lloyd Kávéházat, ahol rögtön villanyvilágítást vezetett be és új megoldásként villamos-szellőztetőket alkalmazott, hogy a kávéházban többet ne legyen füst. A mozgókép-vetítéseket a Lloydban is folytatta, amiről a korabeli sajtó így számolt be: „A Lloyd kávéház kellemes helyiségében minden este mozgófényképek és ködfátyolkép előadások tartatnak. A legújabb felvételű képek lesznek bemutatva, melyek igen kellemes szórakozást nyújtanak. Naponta két előadás új családi műsorral. Szabad bemenet, előadások kezdete 8 órakor. Kitűnő italokról, hideg buffetről és figyelmes kiszolgálásról gondoskodva szíves pártfogást kér tisztelettel, Kurtág Dezső kávés.” Emellett varieté-esteket is tartottak a Lloydban, ahol az egyik legnépszerűbb fellépő Rienzi Mariska, „Nagyvárad kedvelt, exentrik énekesnője” volt. 1905-ben Rogee mester lépett fel a kávéházban, aki „európai hangszerutánzó és műfütyülő, ki szenzációt keltő humoros előadásával elragadta a nagyszámú és előkelő közönséget”. A Lloyd mellett rövid ideig Kurtág Dezső a Kereskedelmi Csarnokot is kibérelte.

A Lloydot Kurtág Dezső 1909. október 16-ig vezette, ekkor Nyíregyházára költözött, ahol az újonnan épített Royal Szállodát és Kávézót vette át: „Royal elnevezés alatt egy teljesen modern, fővárosi ízléssel berendezett, a legkényelmesebb igényeknek is megfelelő kávéházat és szállodát nyitok” – hirdette új vállalkozását, ahol a kávéházban tekeasztalok és játékszobák is várták az úri közönséget. A Royal 1910. február 22-én nyílt meg, ám Kurtág Dezső nem sokáig vezette azt, szíve visszahúzta Nagyváradra.

Visszatérését követően a Bémer téri Molnár-cukrászdát vette meg és alakította át pazar kávézóvá Elite néven. 1910. november 14-én nyitotta meg kapuit, és hamarosan a város legelőkelőbb tagjainak kedvelt helyévé vált cukrászati különlegességeivel. A nyitást követően így írták le az Elite Kávéházat: „…legszebb büszkeségünket, a Bémer téri panorámát még szebbé, még ragyogóbbá és nagyvárosiasabbá tette. A régi intim Molnárda falai megnyíltak, ragyogó tükrök meredeznek mindenfelől, a régi asztalok helyére ízléses csodaszépségű páholyok kerültek. (…) Kurtág Dezső régi ismert kitűnő hírneve feltétlen biztosíték arra, hogy a kávéház vezetése a legjobb kezekben van…”.

Egy évvel később sem fukarkodott a sajtó a dicsérettel: „Ezt a bájos milliőt megőrizte az új bérlő, Kurtág Dezső is, aki nagy áldozatok árán olyan modern kényelemmel, minden komforttal és ragyogó pompával teremtett a nagyvárosok mintájára igazi café restaurantot a régi cukrászda helyére, mely rövid idő előtt történt megnyitása óta már a legintimebb, legkedveltebb szórakozóhelye lett a nagyváradi elite közönségnek.”

A következő években tovább bővítette a kávéházat, szomszédos üzlethelyiségeket vásárolt fel, majd egy merész húzással beszüntette a zenés esteket, csendes, nyugodt szórakozást kínálva a vendégeknek. A merész lépés nem bosszulta meg magát, sőt Kurtág Dezső, szinte meghaladva saját korát, betiltotta a dohányzást a kávéház belső helyiségeiben. „Riviera Nagyváradon. Ezt a kérkedő lokálpatriotizmusra valló nevet adták az Elite kávéház babérlombos teraszának a nyári melegben üdülő törzsvendégek.”

Egy anekdota szerint 1914. június 28-a, amely sorsfordító történelmi nap volt nemcsak a Monarchia, de az egész világ történelmében, az Elite teraszán találta az egyik legjelentősebb magyar költőt, Ady Endrét, a polgári radikális politikus, Jászi Oszkár társaságában. A teraszon kávézva érte őket a szarajevói merénylet, és Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásának híre.

„- Mi lesz ebből? – kérdezte Jászi Oszkár elborultan.
– Világháború… – felelte Ady.”

A háborús évek, az azzal járó korlátozások egyre nehezebb helyzet elé állították a vendéglátást is, hiszen még a kávéval is spórolni kellett. A trianoni békediktátumot és a hatalomváltást követően Kurtág Dezső 1921-ben újabb vállalkozásba fogott, és megnyitotta a Lucullus csemege delicatesse üzletet, ami az egyik első hasonló üzlet lett Romániában. Később ebből az üzletből kilépett és megalapította a Kurtág-büfét. Elsőrangú csemegeárut kínáltak a boltban, amit onnan is tudunk, hogy 1930-ban betörtek hozzá, és mivel csak aprópénzt találtak a kasszában, a betörők az árukészletet kezdték megdézsmálni: „…elfogyasztották az összes libamájakat, összecsomagolták a sonkát, több tucat szardíniát és annyi üveg bort, amennyit el tudtak vinni. Természetesen kiválogatták a rajnai, tokaji és a legjobb román pincék borait.”

Egy későbbi nagyváradi kereskedelmi almanach így emlékezett meg Kurtág Dezsőről: „Közismerten szolid kereskedő, aki csak a munkának és családjának él, de azért minden társadalmi és jótékonysági akcióban részt vesz”.

Valóban sokat tett családjáért, feleségétől, Goldner Herminától három gyermeke született: Imre, Rózsi és Pál. Neveltetésükre nagy figyelmet fordított, egy 1909-es újsághirdetés szerint épp képzett nevelőnőt keresett a két nagyobbik gyermek mellé. A 20. század véres és viharos történelme azonban borzalmasan szétszakította családjukat. Fiait az 1920–1930-as években maga küldte külföldre tanulni: nem akarta, hogy Romániában maradjanak, viszont Magyarországon a numerus clausus miatt nem tudta őket taníttatni. Egyedül lánya, Rózsi maradt Nagyváradon, később férje Kallós Árpád az üzlettársa is lett apósának.

1940-ben a második bécsi döntéssel Nagyvárad visszakerült Magyarországhoz, ám nem sok jót hozott ez a váradi zsidóságra. A Magyarországon már érvényben lévő zsidótörvények hatálya kiterjedt Váradra is. Az október elején Észak-Erdélybe látogató vezérkari főnök, Werth Henrik önhatalmúlag komplex árjásítási terv végrehajtásával bízta meg a katonai közigazgatást: „A zsidókézen lévő szállodák, éttermek, cukrászdák, patikák stb. elsősorban nagyobb üzletek vezetőit keresztényekkel kell felváltani, illetve ezeket keresztény tulajdonba kell átadni, oly módon, hogy azok megbízható, érdemes, tőkeerős magyarok kezébe jussanak.” A rendelkezés szinte bizonyosan érintette Dezső bácsi érdekeltségeit is, annál is inkább, mert a nagyváradi katonai parancsnok, Rajnay Károly sietve látott hozzá a fölsőbb rendelkezés végrehajtásához.

1941. november 24-én Kurtág Dezső évtizedes alkotóereje és munkakedve már nem tudta átsegíteni az újabb megpróbáltatásokon: nagyváradi lakásukban felakasztotta magát. Az Ellenzék c. lap rövid híre szerint külföldön élő fiai miatt „való aggódás a kedélyére nehezedett, s valószínűnek tartják, hogy e miatt követett el öngyilkosságot”. Tekintve, hogy fiait maga küldte külföldre az 1920-1930-as években, aligha helytálló az újság feltételezése. Sokkal inkább gyanítható a háttérben a zsidótörvények nyomán elvesztett vállalkozás miatti összeroppanás.

Feleségét, Goldner Herminát, lányukat Kurtág Rózsit és vejét, Kallós Árpádot 1944-ben deportálták, egyikük sem tért haza Auschwitzból. Az amerikai és francia unokák úgy tudták, hogy Dezső bácsi a deportálás megkezdésekor lett öngyilkos. Még a nagyváradi zsidóság áldozatai között is szerepel a neve. Kurtág Dezső azonban valójában már 1941-ben meghalt, ám nagy valószínűséggel az üldöztetés és jogfosztás taszította őt is halálba.

Két fia közül a kisebbik, Kurtág Pál (1914–1992) 1933-tól Franciaországban, Reimsben és Párizsban tanult orvosnak, Paul Curtay néven kiváló bőrgyógyász, a visszér-kezelés egyik úttörője lett. Franciaországban egész köre alakult ki a nagyváradi zsidó menekült értelmiségieknek, főként orvosoknak, zenészeknek. A német megszállás idején többüknek nagy nehézségek árán sikerült Dél-Franciaországba menekülnie Toulouse térségébe, ahol Paul is részt vett a francia partizánmozgalomban. Később felhagyott az orvosi pályával és egy maga által létrehozott szervezet, az ADCV (Association for the Development of Character and Human Values) kiépítésére szánta energiáit. Két fia született, 1992-ben Párizsban hunyt el. Paul 1960-ban hazalátogatott Váradra. Ahogy a leszármazottak szomorú iróniával megjegyezték, Kurtág Dezső öngyilkossága miatt legalább egy sír volt Nagyváradon, ahová elmehetett. Egy régi munkatárs még megőrzött pár dolgot Dezső bácsiék hagyatékából, és ezeket átadta Paulnak: egy selyemabrosz, némi ezüstnemű és egy festmény. Ennyi maradt egy gazdag vendéglátó-kereskedői életútból. Érdekesség, hogy Paul az 1980-as években felvette a kapcsolatot az akkor Párizsban élő Kurtág Györggyel, de már nem tudták kibogozni a pontos rokonságot.

A nagyobbik fiú is kalandos pályát futott be. Kurtág Imre (1903–1984) még Győrben született, ahol édesapja a Kisfaludy kávéházzal kezdte karrierjét. Zenei tanulmányait húgával együtt Nyíregyházán kezdte, amikor apja az ottani Royal Szállót igazgatta, Virányi Rózsi zeneiskolájában. Középfokú tanulmányait a nagyváradi főreálgimnáziumban végezte, a zenei tanulmányait Váradon pedig Vomácska József karmesternél, Antonín Dvořák tanítványánál folytatta. Ezt követően Bécsben az ottani zenei főiskolán tanult Joseph Marx növendékeként, végül Frankfurtban fejezte be tanulmányait zeneszerzői szakon. Tanulmányai végeztével próbált Nagyváradon állást találni, a helyi színház korrepetitora volt, de nem sikerült tartósan megragadnia. Ezért Párizsba ment, hogy ott próbáljon szerencsét, és valóban hamar be is került a zenei szalonok körforgásába. Itt találkozott az egyik karibi francia gyarmat, Martinique szigetének színházigazgatójával, aki a sziget fővárosában, Fort de France-ban található színház karmesteri pozícióját ajánlotta fel a fiatal Kurtágnak 1924-ben. A város ekkor hatvanezer főt számlált, színháza alapvetően a párizsi színházi műsorokat másolva operát, vígoperát és operettdarabokat játszott. Párizsból egy nyolcvanfős társulattal vágtak neki a kalandos útnak, amelybe egy harmincfős zenekar mellett ötven énekes és énekesnő tartozott. Az Ellenzék című lap 1925-ös riportjában maga Kurtág mesélt az akkor összesen háromszázezer fős sziget életéről. A karibi őslakosok mellé később fekete afrikai rabszolgákat hurcoltak be a gyarmattartók, melléjük jelentősebb kínai és japán közösség is letelepedett. Az európai gyarmati osztály is nagyon vegyes volt azonban: az erőteljes francia közeg mellé spanyolok és olaszok is érkeztek, ez az uralkodó osztály a nem fehérek mellett az újabb európai bevándorlókra is gyanakvással tekintett. Mindez feszült társadalmi légkört eredményezett, amelybe a különböző politikai-ideológiai áramlatok újabb törésvonalakat húztak. A feketék között például gyorsan népszerűvé váltak a kommunizmus eszméi, még saját lapot is indítottak. Ahogy Kurtág Imre fogalmazott, ebben a feszült közegben „a lokális jellegű harcok csak a színház falain belül csendesednek el.”

A sziget színházának vezető karmesteri pozíciója ígéretes ugródeszkának tűnt, Kurtág Imre így nyilatkozott a jövőbeli tervekről: „Az igazgató terve szerint a jövő évi szünetet Argentínában, vagy Brazíliában töltjük, hangversenykörútra megyünk, amelynek ugyancsak én leszek a zenei vezetője. Kilátásunk van arra is, hogy még egy néhány nagyobb gyarmat színházi koncesszió-

ját is megkapjuk. Eddigi munkásságomat annyira honorálja a vezetőség, hogy már több éves szerződést ajánlott fel. Ez pedig nem szokás, különösen idegent nem ért még ilyen szerencse.” Az éves nagyváradi hazalátogatások sem múltak el szerencse nélkül, 1927-ben ugyanis már nem egyedül, hanem a szintén váradi Büchler Anna (1904–1940) társaságában indult vissza Martinique szigetére, akit útközben, Párizsban feleségül is vett.

A befutó végül nem Latin-Amerika lett, hanem az Egyesült Államok: 1928-ban feleségével a Dominica nevű hajó fedélzetén érkezett meg New Yorkba. Még ebben az évben zeneiskolát nyitott, ahol zongora- és zeneelmélet-oktatást vállalt. Igyekezett a helyi magyar közösségben is helyet találni magának, 1932-ben például a New York-i Ady Endre Társaság estélyén Bartók-dalokat játszott. Rövid ideig egy New York-i rádió zenei igazgatója is volt, 1930-ban fellépett Kanadában, Quebecben is. Ezzel párhuzamosan viszont igyekezett új utakat is találni. A Columbia Universityn szociológiát tanult, majd rövid ideig tanított is ugyanott, ám a gyakorlatban is ki szerette volna magát próbálni. A Henry Street Settlementhez csatlakozott, amely egy 19. század végén létrejött szociális kezdeményezés volt a manhattani Lower East End szegénynegyedében. Eleinte elsősorban ingyenes egészségügyi szolgáltatást próbáltak nyújtani, főként egy védőnői hálózat létrehozásával, de hamarosan egyre több fejlesztési és oktatási programot indítottak el. A szervezet lényege és vezérelve az volt, hogy nem kívülről próbáltak segíteni, hanem az adott kerületbe költözve, oda beilleszkedve próbáltak a környezet és az ott élők fejlesztésében együtt dolgozni. Imre 1937-ben már az egyik vezetője volt a szervezetnek, 1940-ben a New York Times egyik tudósítása szerint a munkások iskolájának (Workers Education School of the Henry Street Settlement) volt az igazgatója.

Ekkorra már mind Kurtág Imre (1934-ben mint Emeric Kurtagh), mind felesége, Anna (1935-ben) megszerezték az amerikai állampolgárságot. Anna ekkoriban egy háztartástudományi szakiskolában (Faculty School of Household Science and Arts) tanított ruhatervezést és készítést. 1937-ben még utoljára hazalátogattak idős szüleikhez Nagyváradra, ekkor Párizsból Imre öccse, Pali is velük tartott. A két fiú ekkor találkozott utoljára szüleikkel. Néhány évvel később, 1940-ben Anna tragikusan fiatalon meghalt, Imre ezután Louisianába, New Orleansba költözött. 1942-ben újranősült, a korábbi munkahelyén, a Henry Street Settlementnél ápolónőként dolgozó, San Francisco-i születésű Cathryn Hitchcockot (1913–2008) vette feleségül. Egészen az 1950-es évek elejéig New Orleansban éltek, első két gyermekük is itt született. Kurtág Imre itt is a szociális munkát folytatta.

New Orleansban a Kingsley House hasonló settlement kezdeményezés volt mint a new yorki Henry Street. Ugyanúgy a 19. század végén jött létre a szegényebb rétegek közösségi, oktatási és szociális támogatására. Imre 1941-ben vállalta el az intézmény vezetését, és fontos szerepet játszott annak megújításában: átszervezte az igazgatótanácsot, új programokat indított, erősítette a szakmai szociális munka szerepét, és kifejezetten a kor „aktuális társadalmi realitásaihoz” próbálta igazítani az intézmény működését. Nevéhez fűződik az ún. Kingsley House Extension Program (1945–1949), amely a Lane Cotton Mill környékén, a részben fehér, részben afroamerikai lakosságú városrészben indított ifjúsági és rekreációs programokat. Ez a kezdeményezés a déli államokban rendkívül úttörőnek számított, mivel faji szempontból kettős programként működött, mind a fehér, mind a fekete lakosságra kiterjesztve a működését. Már ezzel is nyíltan szembement a jogilag és társadalmilag is erősen szegregált környezettel, ám Kurtág Imre próbálkozása a mai értelemben vett társadalmi integrációnak legfeljebb csak előszobája volt. A program körül így is komoly viták bontakoztak ki: a fehér szülők ellenállása, intézményi és finanszírozási nehézségek, magas fluktuáció a munkatársak között, valamint az egyre nyomasztóbb hidegháborús politikai légkör egyaránt aláásta a működést. A konfliktus végül 1949-ben csúcsosodott ki, amikor a House Un-American Activities Committee Kurtágot kommunista szervezetekhez való kötődéssel vádolta meg. Bár Kurtág Imre tagadta az állításokat, az igazgatótanács lemondásra kényszerítette, és rövidesen megszüntette a Kingsley House Extension Programot is. A fekete polgárjogi mozgalmak előestéjén Kurtág óvatos reformernek bizonyult, aki próbált középutat találni a társadalmi igazságosság felé, de kerülve a nyílt konfrontációt.

New Orleansból való távozását követően Imre elvállalta a detroiti Tau Beta Community House vezetését. A ház a Hamtramck negyedben helyezkedett el, ahol 1950 körül a lakosság 12%-a fekete afroamerikai volt, így Kurtág Imre kamatoztatni tudta New Orleans-i tapasztalatait. Azonban az 1950-es évekre jelentős szemléletváltás következett be, amely kihatással volt az amerikai settlement mozgalomra is. Számos korábbi kihívás és probléma, amely a 19–20. század fordulóján a tömeges városi szegénység vagy az 1930-as években a nagy gazdasági világválságot követően jelentkezett, és amelyekre a settlement mozgalom is igyekezett megoldásokat kínálni, a háború utáni amerikai fellendülés következtében megszűnt. A korábbi, egy központi épülethez kötödő programok helyett inkább a problémaközpontú terepmunkára fókuszáltak, így a settlement mozgalom szolgáltatásait mobilisabb formába szervezték át, kerületi szolgáltatási szervezeteket (Neighborhood Service Organization) létrehozva. A szociális munka új szemléletének kialakításában és újrapozicionálásában Kurtág Imre döntő szerepet játszott, az 1960-as években ő vezette a detroiti Neighborhood Service Organizationt.

Nincs adat arra, hogy az 1930-as évek eleje után hivatásszerűen foglalkozott volna zenével. Az 1937-es váradi látogatásáról beszámoló újságcikkek is már csak a szociális munka terén a Henry Streeten elért eredményeit hangsúlyozták. Kurtág Imre – Emeric Kurtagh – 1984-ben halt meg a Detroit melletti Highland Parkban. Felesége, Cathryn Hitchcock jóval túlélte őt és 2008-ban Dearbornban hunyt el. Házasságukból két fiú és egy leány született, ők ma is élnek.

Kurtág Dávid ágán még egy családot érdemes bemutatnunk. Kurtág Bernát és Rosner Hanna házasságából származó hatodik gyermek volt Kurtág Lajos (1882, Kondoros – 1944, Auschwitz), textilkereskedő. Ő volt az, aki az 1930-as években, már egy üzleti út során autóval meglátogatta lugosi rokonságát – vagyis ő még tudhatta, hogy Kurtág Dávid és Kurtág Zsigmond (Selig) ágai hogyan, milyen fokon álltak egymással rokonságban. Kurtág Lajos 1910-ben Budapesten vette feleségül Szemere Jolánt, házasságukból három lány született: Kurtág Anna (1911–1949), Kurtág Piroska (1913–2019) és Kurtág Edit (1917–1944). Mindhárom lány a Kurtág Jakab ágánál már említett Fodor Ernő-féle Zeneiskola növendéke volt az 1920-as években. Piroska lánya, Gádor Ágnes így emlékszik erre vissza: „Anca, a legidősebb lány zongorázni tanult. Mami is szeretett volna zongorát tanulni, de mivel a hangszer már »foglalt« volt, hegedülni kezdett. A Fodor Zeneiskolába járt, amely akkor megfelelt a mai középfokú szakiskolának, azaz konzervatóriumnak”.

A család az 1930-as évek elején kiköltözött a kertvárosi övezetbe, az akkor még önálló község Rákospalotára, ami egy évtizeddel később végzetesnek bizonyult. A nagyszülőket mint vidéki zsidókat 1944 nyarán Auschwitzba deportálták, ahonnan egyikük sem tért haza. Lányukat, Südfeld Györgyné Kurtág Editet is ugyanott gyilkolták meg. Havas Ernőné Kurtág Anna ugyan hazatért, de egészsége olyannyira megrendült, hogy a háború után néhány évvel meghalt. A családból tehát lényegében csak Piroska élte túl a háborút.

Kurtág Piroska a Fodor Zeneiskolában csak érettségiig tanult, mert akkor kiemelkedő tehetségének köszönhetően bekerült az egyetem matematika szakjára, ahol a világhírű Fejér Lipót matematikus professzor lett az egyik mestere. Kurtág Piroska nevéhez fűződik a generációk által „rettegett” Összefoglaló feladatgyűjtemény matematikából című tankönyv összeállítása, amelyből egészen a 2000-es évekig kikerültek a matematika érettségi feladatai. 95 éves koráig fogadott még magántanítványokat is, a szülők csak „csodatévő Piri néninek” hívták, mert a legreménytelenebbnek tartott bukott diákokat is felhozta félév alatt. Amikor jelen sorok szerzője 2010-ben Kurtág Dezső franciaországi leszármazottaival felkereste az akkor 97 éves Piri nénit, ő a legtermészetesebb módon váltott a magyar, a francia és az angol között, de németül sem okozott gondot megszólalnia e kis családi-bábeli zűrzavarban.

Kurtág Piroska 1941-ben az újpesti zsinagógában ment feleségül Gádor (Gottlieb) Endre (1905–1965) villamosmérnökhöz. Házasságukból két gyermek született, Gádor Ágnes és a háború után Róbert. 1944 telén Piroska Penigbe, Németországba egy repülőgépgyárba került, férjét a háborús években folyamatosan munkaszolgálatra rendelték, végül 1945-ben a mauthauseni táborból jutott haza. Lányukat, Ágnest 1944–1945 telén ezért egy keresztény házaspárnál rejtették el hamis papírokkal.

Bár Piroska végül matematikai pályára lépett, a zene szeretete hosszú élete végéig megmaradt, és ez hatással volt családjára is. Ágnes lánya már kisiskolásként elkezdett zongorázni tanulni, és hamar bekapcsolódott a kórusmozgalomba. Ebben különösen nagy szerepe volt középiskolája, a Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium énekkarának. Ebből nőtt ki Katanics Mária tanárnő kezei alatt a Szilágyi Erzsébet Kamarakórus, amely európai hírnévre tett szert. Számos európai kórusversenyen nyertek vagy értek el rangos helyezést, 1969-ben az arezzói verseny után „kultúrdiplomáciai” céllal Castel Gandolfóban, VI. Pál pápa előtt is felléptek. 1994-től tagja a Goldmark Kórusnak is.

Mivel édesapjának az 1930–1940-es években egy kis villamosipari üzeme volt, ezért érettségi után Ágnest évekig nem engedték egyetemre, mert X-es származásúnak, „osztályidegennek”T minősült. Végül 1965-ben kezdhette meg egyetemi tanulmányait könyvtár-földrajz szakon. Az egyetem után, 1970-től az Országos Műszaki Könyvtárban kezdett dolgozni, de kóruskapcsolatain keresztül már következő évben átkerült a Zeneakadémia Könyvtárába – arra a Zeneakadémiára, ahol korábban zenei szakiskolai végzettség hiányában és származása miatt kétszer is elutasították jelentkezését. Ugyanekkor került be a Kórusok Országos Tanácsába, és megjelentek első zenekritikai és zenetörténeti írásai. A Zeneakadémia könyvtárosaként látogatta Kárpáti János könyvtárigazgató Arnold Schönbergről szóló óráit, és így került Kurtág György kamaraének kurzusára is. Erre Gádor Ágnes így emlékszik vissza: „Az akkori harmadik évfolyamnak Heinrich Schütz Kleine geistliche Konzerte sorozatából kellett egy- vagy kétszólamú darabokat énekelni (…) Az egyik darabbal nagyon sokat foglalkozott, egyikük előadásával sem volt megelégedve. Akkor kihívott engem. »De tanár úr, én csak vendég vagyok!« – mondtam. »Nem baj, jöjjön!« – felelte. (…) Elénekeltem a darabot, mire Kurtág így szólt: »Na, látják, így kell ezt előadni!«”.

Zenetörténeti és zenetudományi érdeklődésének középpontjában ekkor elsősorban Franz Schubert és a német Lied műfaja állt. Szoros kapcsolatban állt Dietrich Fischer-Dieskau operaénekessel, aki sokat tett a daléneklés elfogadtatásáért a korabeli zenei kultúrában. 1978-ban Ágnes fordításában jelentek meg Schubert levelei magyarul a Zeneműkiadónál, a zeneszerző halálának 150. évfordulójára. Az 1980-as évektől pedig egyre nagyobb figyelemmel fordult a Zeneakadémia és a könyvtár intézménytörténete felé is. 1997-ben jelent meg Szirányi Gáborral közös kiadványuk a Zeneakadémia történetéről. Gádor Ágnes ekkor már, 1996-tól, hivatalosan is a Zeneakadémia Könyvtárának igazgatóhelyettese lett, majd 2005-től igazgatója, egészen 2012-ben történt nyugállományba való vonulásáig. Immár nyugdíjasként megírta a könyvtár történetét, amely „A Zeneakadémia könyvtárának története dokumentumokban 1875-2005” címmel 2017-ben jelent meg. Folytatta a Dunkl–Mihalovich hagyaték feldolgozását, társszerkesztője volt a Szilágyi Erzsébet Női Kar vezetőjéről, M. Katanics Máriáról készült emlékkötetnek. Ma, immár nyolcvanon túl is aktív tagja a Goldmark Kórusnak.

Mivel édesapjának az 1930–1940-es években egy kis villamosipari üzeme volt, ezért érettségi után Ágnest évekig nem engedték egyetemre, mert X-es származásúnak, „osztályidegennek”T minősült. Végül 1965-ben kezdhette meg egyetemi tanulmányait könyvtár-földrajz szakon. Az egyetem után, 1970-től az Országos Műszaki Könyvtárban kezdett dolgozni, de kóruskapcsolatain keresztül már következő évben átkerült a Zeneakadémia Könyvtárába – arra a Zeneakadémiára, ahol korábban zenei szakiskolai végzettség hiányában és származása miatt kétszer is elutasították jelentkezését. Ugyanekkor került be a Kórusok Országos Tanácsába, és megjelentek első zenekritikai és zenetörténeti írásai. A Zeneakadémia könyvtárosaként látogatta Kárpáti János könyvtárigazgató Arnold Schönbergről szóló óráit, és így került Kurtág György kamaraének kurzusára is. Erre Gádor Ágnes így emlékszik vissza: „Az akkori harmadik évfolyamnak Heinrich Schütz Kleine geistliche Konzerte sorozatából kellett egy- vagy kétszólamú darabokat énekelni (…) Az egyik darabbal nagyon sokat foglalkozott, egyikük előadásával sem volt megelégedve. Akkor kihívott engem. »De tanár úr, én csak vendég vagyok!« – mondtam. »Nem baj, jöjjön!« – felelte. (…) Elénekeltem a darabot, mire Kurtág így szólt: »Na, látják, így kell ezt előadni!«”.

Zenetörténeti és zenetudományi érdeklődésének középpontjában ekkor elsősorban Franz Schubert és a német Lied műfaja állt. Szoros kapcsolatban állt Dietrich Fischer-Dieskau operaénekessel, aki sokat tett a daléneklés elfogadtatásáért a korabeli zenei kultúrában. 1978-ban Ágnes fordításában jelentek meg Schubert levelei magyarul a Zeneműkiadónál, a zeneszerző halálának 150. évfordulójára. Az 1980-as évektől pedig egyre nagyobb figyelemmel fordult a Zeneakadémia és a könyvtár intézménytörténete felé is. 1997-ben jelent meg Szirányi Gáborral közös kiadványuk a Zeneakadémia történetéről. Gádor Ágnes ekkor már, 1996-tól, hivatalosan is a Zeneakadémia Könyvtárának igazgatóhelyettese lett, majd 2005-től igazgatója, egészen 2012-ben történt nyugállományba való vonulásáig. Immár nyugdíjasként megírta a könyvtár történetét, amely „A Zeneakadémia könyvtárának története dokumentumokban 1875-2005” címmel 2017-ben jelent meg. Folytatta a Dunkl–Mihalovich hagyaték feldolgozását, társszerkesztője volt a Szilágyi Erzsébet Női Kar vezetőjéről, M. Katanics Máriáról készült emlékkötetnek. Ma, immár nyolcvanon túl is aktív tagja a Goldmark Kórusnak.