KURTÁG GYÖRGY magyar zeneszerző, zongoraművész, kamarazenetanár.

1926. február 19-én született Romániában, a bánáti Lugoson (románul: Lugoj). 1948 óta magyar állampolgár, 2002-ben felvette a francia állampolgárságot is. 1931-ben, ötévesen kezdett zongorázni tanulni, Temesváron a Bartók-tanítvány Kardos Magda növendéke volt, ugyanitt zeneszerzést tanult Max Eisikovitsnál.

1945-ben felvételizett a budapesti Zeneakadémiára, ahol 1946 és 1953 között három szakon tanult, Veress Sándor, majd Farkas Ferenc osztályában zeneszerzést, Kadosa Pálnál zongorát, Weiner Leónál kamarazenét. 1947-ban feleségül vette a zongoraművész Kinsker Mártát, 1954-ben született fiuk, ifj. Kurtág György zeneszerző. A Zeneakadémián kötött életre szóló barátságot Ligeti Györggyel.

Az ötvenes évek első felében írott kompozíciói között a kommunista kultúrpolitika által elvárt tömegdalokat, illetve zongoradarabokat, dalokat, kórusműveket találunk. Két nagyszabású műve az időszakból a Koreai kantáta (1953), amelyért Erkel-díjat kapott, és a bartóki kései stílusát követő, 1955-ben bemutatott Brácsaverseny. Az 1956-os forradalmat követően emigrálni tervezett, végül 1957 tavaszától egy évet töltött Párizsban, ahová felesége és fia nem követhette, így 1958 tavaszán hazatért. A francia fővárosban Olivier Messiaen és Darius Milhaud kurzusait látogatta, megismerkedett Anton Webern és Samuel Beckett művészetével, a legnagyobb hatást azonban Marianne Stein művészetpszichológus gyakorolta rá, aki új irányt adott művészi fejlődésének.

Párizsból hazatérve komponálta a hivatalos életművet indító Vonósnégyest (op. 1). 1960 és 1967 között az Országos Filharmónia szólistáinak korrepetitoraként működött; 1967-ben kezdte meg oktatói tevékenységét a Zeneakadémián, kezdetben Kadosa Pál tanársegédjeként a zongoratanszakon, majd kamarazenét tanított. 1986-ban ott hagyta az intézményt, de 1993-ig rendszeresen visszatért tanítani. A kilencvenes évektől szerte a világban tart mesterkurzusokat, máig tanít.

Az 1960-as évek közepéig rendkívül rövid tételekből álló kamarazenei és hangszeres szóló ciklusokat komponált (néhány alkalmi jelleggel elvállalt színházi és filmzenei megbízás mellett). 1963 és 1968 között született a Bornemisza Péter mondásai (op. 7) című szopránra és zongorára írott, közel háromnegyed órás ciklusa, a hivatalos életmű első vokális darabja. Két további vokális ciklus (Egy téli alkony emlékére, op. 8; Négy capriccio, op. 9) után az 1970-es évek elején alkotói válságba került. 1971-ben DAAD-ösztöndíjasként egy évet Nyugat-Berlinben töltött, ahol 24 Antiphonae (op. 10) címen zenekari sorozatot tervezett Ligeti Györgynek ajánlva, ezt azonban nem fejezte be.

1973-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, ami tovább fokozta bénultságát (1996-ban másodszor is megkapta a kitüntetést). A díjjal egy időben kapott felkérést Teőke Marianne zongorapedagógustól, hogy kezdők számára írjon zongoradarabokat. Ez mozdította ki a krízisből és indította el a Játékok máig bővülő sorozatát (az első négy kötet egyszerre 1979-ben, az eddigi utolsó, 11. kötet 2026-ban jelent meg). Az első négy kötet még pedagógiai elveket követ, a továbbiak inkább tekinthetők Kurtág személyes zenei naplójegyzeteinek vagy a kompozíciós kísérletezés terepének. A hetvenes évek közepére készült el két további vokális ciklusa, a Négy dal Pilinszky János verseire (op. 11) és a Tandori Dezső szövegeire írott Eszká-emlékzaj (op. 12), az évtized második felét orosz nyelvű vokális kompozíciók határozzák meg, amelyek közül kiemelkedik a Csengery Adrienne és az Sylvain Cambreling vezette Ensemble Intercontemporaine által 1981-ben, Párizsban bemutatott, kamaraegyüttesre és szopránra írott darab, A megboldogult R. V. Truszova üzenetei (op. 17). A premier nemzetközi ismertséget hozott az addig a vasfüggöny mögötti elszigeteltségben élő, bár Magyarországon a legjelentősebb zeneszerzők között számon tartott Kurtág számára. A nyolcvanas évek legnagyobb hatású darabja és a legtöbbször lemezre vett Kurtág-mű a Németországban Csengery Adrienne és Keller András által bemutatott, Marianne Steinnek dedikált, szoprán szólóra és hegedűre komponált Kafka-fragmente (op. 24), s ekkor született, bár végleges alakját csak a kilencvenes évek közepére nyerte az orosznyelvű kórusmű, a Csüggedés és keserűség dalai (op. 18), amelyről Kurtág azt nyilatkozta, hogy „az az én Missa solemnisem”.

A nyolcvanas évek végére Kurtág a nemzetközi kortárs zenei élet meghatározó alakjává vált, egyre több díjat és megrendelést kapott. Ekkoriban kezdett nagyzenekarra írni, bár kezdetben nem a hagyományos módon, hanem szóló hangszer(ek)re és térben elhelyezett hangszercsoportokra. Ilyen mű a szóló zongorát használó …quasi una fantasia… (op. 27, no. 1), amely a Berlin Ünnepi Hetek felkérésére készült 1987–1988-ban (a berlini premieren Kocsis Zoltán játszott szólót, Eötvös Péter vezényelt), a szólócsellót és zongorát alkalmazó Kettősverseny (op. 27, no. 2), amelyet Frankfurtban mutattak be 1990-ben a két legjelentősebb európai kortárs zenei együttes, az Ensemble Modern és az Ensemble Intercontemporaine közreműködésével (Kocsis Zoltán és Perényi Miklós szólójával, Eötvös Péter vezényletével), és ide tartozik a Marianne Stein férjének emlékére komponált, 1989-es Grabstein für Stephan (op. 15c) is, amely szóló gitárt használ. A nyolcvanas évek legvégén nyerte el végső formáját jó néhány kamaradarab is, a klarinét–brácsa–zongora trióra írott Hommage à R. Sch. (op. 15d), valamint a vonósnégyesre komponált, Officium breve in memoriam Andrae Szervánszky (op. 28). Előbbi Schumann előtt, utóbbi Szervánszky Endre és Anton Webern emléke előtt tiszteleg. Ugyancsak ekkoriban születik az afáziával küzdő énekes, Monyók Ildikó számára Kurtág első Beckett-megzenésítése, a What is the word (op. 30a), amelynek énekegyüttessel és kamarazenekarral kiegészített változatát (op. 30b) Claudio Abbado vezényletével mutatták be Bécsben 1991-ben.

1993-ban a berlini Wissenschaftskolleg meghívására Kurtág két évre a német fővárosba költözött a Berlini Filharmonikusok rezidens zeneszerzőjeként; ehhez az időszakhoz kapcsolódik a hagyományos szimfonikus zenekarra írott Sztélé, op. 33 bemutatója. 1995–1996-ban hasonló minőségben a bécsi Konzerthaus vendége volt Kurtág, majd Amszterdam (1996–1998), ismét Berlin (1998–1999) és Párizs (1999–2001) következett. A kilencvenes évek jórészt a Játékok zongoradarabjaiból készített zenekari tételek sorozatait hozzák magukkal (Üzenetek, op. 34; Új üzenetek, op. 34a) valamint újabb dalciklusokat. Ide tartozik a máig bővülő, szóló baritonra írott Hölderlin-Gesänge (op. 35) sorozata, a basszus énekest, vonóstriót és ütőhangszerjátékost alkalmazó, Beckett-aforizmákat megzenésítő …pas à pas… (op. 36), valamint a szopránra és nagybőgőre komponált Einige Sätze aus den Sudelbüchern Georg Christoph Lichtenbergs (op. 37).

2001 és 2015 között a Kurtág házaspár a Bordeaux közelében található St. André de Cubzacban városkában élt, ahonnan 2015-ben költöztek vissza Budapestre, a Budapest Music Center egyik vendéglakásába, ahol Kurtág jelenleg is él és dolgozik (Márta 2019-ben hunyt el). Az új évezred első évtizede folyamán a dalciklus, a szimfonikus zene, a szóló hangszeres zene és az oratórium műfajában is jelentős művek születtek Kurtág műhelyében. Évekig készült, végül 2009-ben a Carnegie Hallban mutatták be Natalia Zagorinskaya szoprán szólójával, az UMZE Kamaraegyüttes közreműködésével, Eötvös Péter vezényletével a Dalok Anna Ahmatova verseire (op. 41) című dalciklust, 2003-ban keletkezett a Hiromi Kikuchinak és Ken Hakiinak dedikált hegedű-brácsa kettősverseny, a …concertante… (op. 42), 2007-re nyerte el végleges alakját az életmű leghosszabb szóló hangszeres darabja, a hegedűre írott Hipartita (op. 43), és 2009-ben Kolozsváron mutatták be a Kurtág romániai gyökereihez visszanyúló tenor szólóra, kórusra és zenekarra írott Colindă – Baladăt (op. 46).

Bár Kurtág már az 1950-es évektől tervezte, hogy operát komponál, végül 2010-ben kezdett hozzá első operájához, a Beckett-drámáján alapuló Fin de partie-hoz (a drámát 1957-ben Párizsban ismerte meg). A közel kétórás darabot 2018-ban mutatták be a milánói Scalában Markus Stenz vezényletével, s a bemutatóról beszámolót közölt a világ valamennyi jelentős sajtóorgánuma. Második operájának, a Christoph Heinz librettójára írott Die Stechardin című egyfelvonásos monodrámának a bemutatójára 2026-ban került sor.

Kurtág György díjai és elismerései:

Erkel Ferenc-díj (1954, 1956, 1969)
Kossuth-díj (1973, 1996)
Érdemes művész (1980)
Bartók–Pásztory-díj (1984)
A francia Arts et Lettres tiszti rangja (1985)
A monacói Péter herceg Alapítvány zeneszerzői díja a Grabstein für Stephan (op. 15c) és a Double Concerto (op. 27, no. 2) című műveiért (1993)
Herder-díj (1993)
A hamburgi Freiherr-vom-Stein Stiftung díja (1993)
Az Accademia Nazionale dei Lincei Roma Feltrinelli-díja (1993)
Az Osztrák Állam európai komponisták számára kiírt díja (1994)
Az Ernst von Siemens Alapítvány zenei nagydíja (1994)
Az Európai Fesztiválok Egyesületének Denis de Rougemont-díja (1994)
Ausztria „Österreichisches Ehrenzeichen” díja (1998)
Tudományért és Művészetért érdemérem Berlinben (1999)
Grants to Artists-díj New Yorkban (2000)
Hölderlin-díj a Tübingeni Egyetemtől (2001)
A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2001)
Budapest díszpolgára (2001)
Hazám-díj (2002)
A 40. MIDEM-en (Cannes) Classique 2006 Special Award elnevezésű életműdíja (2006)
A Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje (2006)
A brit Royal Philharmonic Society Arany Medálja (2013)
A BBVA Alapvítvány „Frontiers of Knowledge” díja kortárs zenei kategóriában (2014)
Franco Buitoni-különdíj (2017)
Artisjus-díj: „Az év komolyzenei műve” a Fin de partie című operáért (2019)
Rolf Schock-díj (2020)
Ferencváros díszpolgára (2020)
Wolf-díj (2024)
Az Accademia Nazionale di Santa Cecilia tiszteletbeli akadémikusa
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tiszteletbeli doktora (2026)
A lengyel állam Gloria Artis Kulturális Érdeméremének arany fokozata (2026)

2024 óta nevét viseli az 550942 Kurtág(wd) kisbolygó.