Alcím: Cimbalomra
Dedikáció: Fábián Márta
Ősbemutató helye: Budapest
Ősbemutató időpontja: 1974.10.02.
Ősbemutató előadói: Fábián Márta (cimbalom)
A komponálás befejezése: 1973.10
Műfaj: Hangszerszóló
Apparátus: cimbalom
Időtartam (perc): 7
Megjelenés éve: 1976
Kiadó: Editio Musica Budapest
Kiadvány sorszáma: Z. 7563 – ISMN: M-080-07563-0

1. Molto agitato
2. Sostenuto
3. Vivo
4. Mesto (In memoriam Stefan Romaşcanu)

Hangszeres mű, szövege nincs.

Kritikák az ősbemutatóról

Várnai Péter kritikája
(Magyar Hírlap, 1974. október 5.)

Fábián Márta, a fiatal cimbalomművész volt viszont a szerdai kamaraest hőse. Rácz Aladárnak, a hangszer legnagyobb mesterének szelleme és hagyománya él tovább benne. A ritmus és a színek nagy mestere máris. Érthető, hogy egy csokorban három új magyar művet is bemutatott: az ilyen művészet mindig alkotásra serkenti a komponistákat. […] Kurtág György új műve – ismét egyszer – remekmű. Furcsa címe van: Szálkák. A négytételes darab azonban egyáltalán nem „szálkás”, sőt. Drámaian feszült, ritmusban és vonalakban élő tételek váltakoznak gyönyörű lírai muzsikákkal, amelyek viszont puha színeikkel és mély lírájukkal hatnak és halnak meg. Az első három tétel egymással áll ilyen kontrasztban, míg a negyedik önmagában hordozza az ellentéteket, s ezzel e tétel lekerekíti a Kurtágnál mindig nagyszerű formát. Különösen az elhaló, pasztellszínű zárórész fogja meg a hallgatót. […]

(„Zenei levél: Korunk zenéje – Peter Maag”, Magyar Hírlap 7 [1974]/274, 10.)

_______________

Homolya István kritikája
(Magyar Nemzet, 1974. október 5.)

[…] Kurtág György teljesen más világot képvisel, egyénisége, alkotóereje mindenképpen kimagaslik a mezőnyből. Szilárd következetességgel halad az útján: kikristályosodott, Webern nyomdokain haladó eszköztára kellőképpen gazdag ahhoz, hogy mondanivalóját kifejtse; szigorúan köti magát a tiszta zenei kifejező eszközökhöz, vagyis nincs szüksége semmiféle akusztikai mesterkedésre. A cigányos játékstílus rá is óhatatlanul hatással volt, de az a hatás csak epizódikusan jelentkezik, s nem kompozíciós bravúrt képvisel, hanem a kifejezés belső szükségszerűségét. […]

(„Budapesti Művészeti Hetek: Zenei jegyzetek”, Magyar Nemzet 30 [1974]/233, 4.)

_______________

Breuer János kritikája
(Népszabadság, 1974. október 9.)

Kurtág György „régi-új” alkotása, a cimbalomra, erre a Rácz Aladár révén klasszikussá emelt hangszerünkre készült[,] s egy megszállott előadóművész, Fábián Márta számára. Szálkák a címe s ez a zene, mintha csak rímelne Pilinszky János azonos című versgyűjteményének hangulataira, de kivált a Metronóm című költeményre: „Mérd az időt, / de ne a mi időnket, / a szálkák mozdulatlan jelenét, / a fölvonóhíd fokait, a téli vesztőhely havát, / ösvények és tisztások csöndjét /…” Az 1962–1973 között írott darabnak alighanem a csönd a dramaturgiai kulcsszava, nyugtalan, drámai gesztusai is mintha erre utalnának, s a nagy népi siratok hangvételét folytató, hangszeren újraalkotó zárótétel elhaló harangütései egyben valami alig megfogható tiszta és bensőséges természeti kép körvonalait adják. Igazi költő alkotta gyönyörű muzsika. […]

(„Zenei krónika”, Népszabadság 32 [1974]/236, 7.)

_______________

Raics István kritikája
(Népszava, 1974. október 10.)

[…] A bőség zavara ezúttal is jelentkezik. Sok mindenről kellene megemlékezni, sok mindent nem szabadna említés nélkül hagyni – a recenzens mégis kénytelen jelzésekkel megelégedni. Így a magyar zene évszázadainak szánt sorozat nyitóestjével kapcsolatban feltétlenül meg kell említeni a Kurtág-ciklus („Szálkák”) rendkívül meleg fogadtatását, a Dubrovai-kompozíció színgazdagságát. […]

(„A XX. század muzsikája a hangversenypódiumon”, Népszava 102 [1974]/237, 4.)

_______________

Kroó György kritikája
(Élet és Irodalom, 1974. október 12.)

[…] Végül szólistaként is bemutatkozott a cimbalom. Kurtág György, a hangszer újabbkori reneszánszának elindítója, bízta rá költői üzeneteit, azt a négy rövid tételt, amelyeket több mint egy évtized távolából (1962–1973), Szálkák címmel fűzött össze ciklussá. Páratlan tudás és invenció kell ahhoz, hogy ezek az aforizmák – a régebbiek, a gyorstempójúak harminc-negyven másodperc alatt, az újabbak, a lassúak egy-két percbe sűrítve csodálatos gazdagságukat – valami fontosat, jellegzeteset, teljeset mondhassanak el a világról. A formáknak szinte idejük sincs, hogy kibontakozzanak, a motívumoknak, hogy párba álljanak, a kontrasztoknak, hogy egymással szemben elfoglalják helyüket. Mégis, mire a látomás eltűnik, felejthetetlen marad. Ebben a mikrovilágban óriási esemény egy hathangú dolce-dallam, monumentális-lenyűgöző hatást keltenek a fortissimo csattanó, zúgó akkordok és a pianissimo-rezdülések párbeszédei, s egy suhanó Scherzo háromféle mesét is elmond, háromféle történetet is eljátszik, hogy végül mindaz, ami addig volt, előzménnyé váljék, életjelenetek sorává, amelyeknek vissza kell vonulniuk, amikor eljön a halál órája. A negyedik tétel (a felirata Mesto, akárcsak Bartók VI. vonósnégyesében a búcsúzó Finalé-é) népi sirató, amely énekel, beszél, azután harangzúgás közben emlékezik és temet. Megrázó, gyönyörű élmény. És a hangszer történetében is ünnepélyes pillanat: ismét költő választotta szószólójává.

(„Magyar cimbalom”, Élet és Irodalom 18 [1974]/41, 13.)

_______________

Keszi Imre kritikája
(Film Színház Muzsika, 1974. október 12.)

[…] Kétségtelenül ez teszi ma naggyá a lengyel muzsikusok legkiválóbbjait. És kétségkívül ez emeli Kurtág Györgyöt a legnagyobb élő zeneszerzők sorába. Kurtág, anélkül, hogy bárkinek az útját járná, aki előtte járt, félreérthetetlenül és egyértelműen magyar zenét ír. Anélkül persze, hogy ezáltal és ezzel együtt akármennyire is eltávolodna a legeurópább Európától. „Szálkák” című cimbalomsorozata címében ugyanúgy Pilinszky Jánost idézi, mint csupasz és nagyszerű szigorában, mégis hangot ad valaminek, ami már nem „szálka”; nem kívánom mondani, hiszen nem Pilinszkyről szólok, hogy több vagy jobb, de más: Kurtág. Egy ősi hangszer és egy ősi hang újszerű megszólaltatója. Magyar, Ady és Bartók értelmében, de Kurtág György módján.

És ha már az irodalmi asszociációknál tartunk – jogosan vagy jogtalanul –, akkor itt van Arany János is: „Hegyes, éles jajja úti betyárnak / Ki hallja szavát törvényfa madárnak.” Az öregúr híres tamburáján kivert ősi rajongás: mennyire a Kurtág-mű eredetileg gitárra készült első tétele, szaggatott, vad rémület-ritmikájával! És a szétömlő második, az iszonyat körmozgásával egybefolyó harmadik, betetőzve a záró sirató félreérthetetlenül magyar panasz és kitörés váltakozásával. Mennyire egyéni fellelése egy közösségnek! Remekmű? Valljuk, hogy az.

És egy egészen elsőrangú előadóművész: Fábián Márta. Természetesen nem az összehasonlítás, inkább a kontraszt kedvéért: Rácz Aladár mester annak idején a nyugati zenéről bizonyította be, mennyire megleli helyét a cimbalom, Fábián Márta a cimbalmot igazolja, mennyire alkalmas arra, hogy modern európai zenét teremtsenek rajta. Nem is csak Kurtág magyar európaiságát. A „Zimbalom ungherese” mindhárom darabja ezt igazolja. Maros Rudolf nemesen elegáns, szép formálású triója ugyan talán kamarazene-szerűbb lehet az eredetileg előírt hárfával, így az hangosabb cimbalommal kissé versenyműszerűbb, de kellemes muzsika. Szokolay Sándor műve kitűnően állítja szelfibe a felhangokban gazdag, hosszan utánaszóló hangszerek csoportját: a vibrafont, harangot, cselesztát a keményen, szárazon kopogó marimbával és dobféleségekkel, mindezt a cimbalom mindenre alkalmas zengésével foglalva össze, bár talán egy kissé inkább a hangszereket beszéltetve, mint az embert. […]

(„Zenei levél: Kísérletek és beteljesülések (I.)”, Film Színház Muzsika 18 [1974]/41, 11.)

_______________

Molnár Jenő Antal kritikája
(Országos Filharmónia Műsorfüzet, 1974. október 21.)

[…] A bőség támogatta válogatás szerencsés kézzel alakította a műsort nagyjából három előadói csoportba. Az egyik csoport középpontjában, Fábián Márta előadóművészetén keresztül, a cimbalom állott, amely egyre fontosabb, egyre többoldalúan hasznosítható hangszere az új muzsikának. Nemcsak kiélezett új színeit, a változatos kezelési módokból eredő, sajátos ütőkaraktereit, csak a rajta megvalósítható effektusok sokaságát kínálja, hanem a két verőbe csak látszólag szűkült technikai lehetőségein túl, a zongoráénál jóval tágasabb dinamikai kereteit, hangzásvilágát. Nagy, teljes hangzásának kicsengése például jóval lassúbb és tartalmasabb, mint a pedállal kitartott zongorahangé. Ez teszi lehetővé a komponista számára, hogy a hosszasan rögzítve tartott harmonikus hangok közé mozgékony hangfoszlányokat szőhessen, amint arra Kurtág György „Szálkák” című darabjának második tétele mutatott kitűnő példát. Ugyanitt föl kellett figyelnünk a cimbalom harangkongásra emlékeztető mély hangjainak effektusára is. Maros Rudolf Triója a cimbalom társulási készségéről tanúskodott. A hegedű (Perényi Eszter) és a brácsa (Tóth Zoltán) kadenciákkal hangsúlyozott és kiemelt szerepe mellett az első az egyenlők között szerepkörében érvényesült. Viszont minden tekintetben vezető hangszer volt Szokolay Sándor művének – Sirató és kultikus tánc – öttagú együttesében, noha kiemelt ütő-karakterű megszólalásának légiónyi ütőhangszer rendkívül élénk színváltozataival kellett mérkőznie. A mű rutinos érzékkel egyensúlyban tartott pompás hangzása sok tekintetben a gamelán-zenére emlékeztetett, noha a gamelán-zene alapsejtjét csak színváltozatok során fejleszti, míg újdonságunk szerkezetében tudatosan szervezett anyagot fejt ki. […]

(„A magyar zene évszázadai 1. (okt. 2.)”, Országos Filharmónia Műsorfüzet [1974]/39, 31–32.)

_______________

Tallián Tibor kritikája
(Muzsika, 1974. december)

[…] Fábián Mártának írta – illetve formálta részben újra több mint évtizedes csírákból – új, Szálkák című, címében Pilinszky Jánosra utaló négytételes darabját Kurtág György. Kurtág művészetének tömör nagysága ezt a nem hosszú művet az egész fesztivál legjelentékenyebb bemutatójává tette. A darab tisztasága talán éppen konzervativizmusából ered: a ragaszkodásból egy gyönyörűségesen csupasz, szűkszavú, de minden ízében telített formálásmódhoz. A matéria varázsos egyszerűséggel látja el közlési funkcióit. A nagyon szigorúan strukturált, a zeneszerzői lelkiismeret által keményen számontartott hangoknak nem szín- vagy vallomásértéke van, hanem formai funkciója. Kurtág formaereje kiemeli a művet a kortárs művészetből és bizonyos mértékben időtlenné teszi. A négytételes darab egy gesztikus kemény nyitótételből – ahol a saját hang talán még halványabb – emelkedik a harmadik tétel Bartókot idéző hangrendszer játékain át a lenyűgöző siratóig, amelyben a magyar népi panaszének sor- és formaszerkezete egyetlen hangszeren megünnepelt gyászjelenetté tágul, valahogy úgy, ahogy az öreg Lisztnél. Itt válik a cimbalom hangzása is a legszervesebben a megrázó hatás részesévé. […]

(„Korunk zenéje a hangversenyeken”, Muzsika 17 [1974]/12, 3–12.)