Eredeti cím: Посвящение Луиджи Ноно
Alcím: Hat kórus vegyeskarra, Anna Ahmatova és Dalos Rimma verseire, orosz nyelven
Dedikáció: No. 2: Mrs. Zina Brájer, No. 4: Sonia [Sofia] Gubaidulina
Ősbemutató helye: London
Ősbemutató időpontja: 1981.02.03.
Ősbemutató előadói: BBC Singers, vezényelt: John Poole
Magyarországi bemutató helye: Budapest, Zeneakadémia, Nagyterem
Magyarországi bemutató időpontja: 1981.10.20.
Magyarországi bemutató előadói: Magyar Rádió és Televízió Énekkara, vezényelt: Dobszay László
Szövegíró neve: Anna Akhmatova, Dalos Rimma
Szöveg nyelve: orosz
A komponálás befejezése: 1981
Műfaj: Kórusmű
Apparátus: vegyeskar
Időtartam (perc): 10
Megjelenés éve: 1980
Kiadó: Editio Musica Budapest
Kiadvány sorszáma: Z. 12037 – ISMN M-080-12037-8

1. Склонение местоимения “чей”
2. Разрыв (отрывок)
3. Любовь на месяц …
4. Но как узнать мне … – Канон
5. О, назидание – любовь!
6. И отверста для меня …
________

1. A „kié” névmás ragozása
2. Szakítás
3. Egy hónapos szerelem…
4. De honnan tudhatnám …
5. Ó, tanulság – a szerelem!
6. És kapu nyílt nekem…

1. Михаил Лермонтов: Склонение местоимения “чей”
Чей, чья, чьё, чьи, чьего, чьих, чью, чьей,
Чъему, чьим, чьими,о чьём,о чьей, о чъих.

2. Анна Ахматова: Разрыв (отрывок)
Не недели, месяцы - годы
Расставались. И вот, наконец
Холодок настоящей свободы
И седой над висками венец.

3. Римма Далош: Любовь на месяц …
(Посвящение Тристану)
Любовь на месяц,
Страдание на годы,
Вот и прошло всё.

4. Римма Далош: Но как узнать мне … – Канон (Кор. 1. 7. 16)
Но как узнать мне
Спасу ли я тебя,
Спасешь ли ты меня?

5. Римма Далош: О, назидание – любовь! (Кор. 1. 8. 1)
O, назидание – любовь!
Дано ты всем
И всеми позабыто...

6. Римма Далош: И отверста для меня … (Кор. 1. 16. 9.)
И отверста для меня
Дверь великая и широкая!
Да не смею чрез неё пройти ...

________

1. A „kié” névmás ragozása
(Mihail Lermontov: „S az élet, ha hideg figyelemmel nézel körül, oly üres és ostoba tréfa…”)
Kié, kié, kié, kié...

2. Anna Ahmatova: Szakítás (részlet)
Nem hetekig, nem hónapokig – hanem évekig
tartó búcsú. És végre
az igazi szabadság hűs érintése,
és őszülő halánték.

3. Dalos Rimma: Egy hónapos szerelem…
(Tristannak ajánlva)
Egy hónapos szerelem,
Évekig tartó szenvedés,
Így telt el minden.

4. Dalos Rimma: De honnan tudhatnám … – Kánon (Kor. 1. 7. 16)
De honnan tudhatnám,
hogy megmentelek-e téged,
vagy te mentesz meg engem?

5. Dalos Rimma: Ó, a szerelem tanulsága! (Kor. 1. 8. 1)
Ó, a szerelem tanulsága!
Mindenkinek megadatik,
És mindenki elfelejti...

6. Dalos Rimma: És kapu nyílt nekem… (Kor. [Kor.] 1. 16. 9.)
És kapu nyílt nekem
széles és hatalmas,
de nem merek belépni azon által…

Kritikák az ősbemutatóról

_____________

Kritikák a magyarországi bemutatóról

Raics István kritikája
(Népszava, 1981. október 23.)

[...] A Zeneakadémia Nagytermében rendezett koncert második fele két magyarországi bemutatónak hozott igen nagy sikert. Mindkét mű Kurtág György legújabb terméséből származik. A Nono előtti tisztelgés – „Omaggio a Luigi Nono” – hat rövid kórustétel. Rádiókórusunk szólaltatta meg Dobszay László vezényletével. A másik: „A boldogult R. V. Truszova üzenetei” szopránszólóra és kamaraegyüttesre írt háromrészes ciklus. Csengery Adrienne és a Budapesti Kamaraegyüttes mutatta be, Mihály András irányításával. Mindkét Kurtág-mű tele van vibrációval, izgatott lélekrajzzal, olykor a Lulura emlékeztető viharosan szenvedélyes vonalvezetéssel. A közönség nagy megértéssel reagált a két új opusra. 

(„Korunk zenéje ’81”, Népszava 109 [1981]/249, 6.)

_____________

Pándi Marianne kritikája
(Magyar Nemzet, 1981. október 24.)

Az est második félideje Kurtág Györgyé volt. Az emlékezetes sikert aratott külföldi bemutatók után itthon első ízben hangzott el két új műve: az a-cappella énekkarra írt Omaggio a Luigi Nono, valamint kamarazenekari kantátája, A megboldogult R. V. Truszova üzenetei. Az új kompozíciók alaki különlegessége, hogy mindkettő orosz szövegre készült, Rimma Dalos verseire (az egyik költemény Anna Ahmatováé). Bámulatos, milyen mélyen élte át a zeneszerző ezeknek a rövid verseknek hol szellemes, hol szenvedélyes, hol bölcselkedő, hol hisztérikus, de mindvégig személyes mondanivalóját: hiszen még az anyanyelven való komponáláshoz is a szöveg kivételesen sugallatos, szuggesztív ereje kell hogy megmozgassa az alkotó képzeletét! Az oroszul nem tudó hallgató is nyomban meggyőződik a prozódia hibátlanságáról, a zenei kifejezés megannyi telitalálatáról, a szó és az ének hangzásképének ritka találkozásáról. A kórusdarabok a vokális zene letűnt nagy korszakainak, a karének első virágkorának metsző élességű, gyémántkeménységű – és gyémánttisztaságú – hangzását idézik. A szólókantáta az expresszionista stílus végletes kifejezésmódját és a vokális nagyromantika áradó dallamosságát bravúros módon ötvözi Kurtág sajátságos mikro-effektusaival. Valami hatalmas, felszabadult indulat teljesedik ki ezekben a rövid dalokban: mintha a spekuláció megannyi görcsösségétől, önkontroll-gátjaitól feloldódva lépne ki műhelye zárt falai közül az alkotó, hogy mélyet lélegezzen a napfényben. Csengery Adrienne olyan hangbeli szuverén biztonsággal, olyan előadói tudatossággal formálja meg a Truszova-ciklus huszonegy dalát, hogy szinte már-már társszerzőnek tekinthető elmélyült odaadása, a legapróbb részletre is kiterjedő gondossága, megjelenítő ereje jogcímén. Stílust teremt ezzel az interpretációval, amelyhez zenei adottságain kívül egyéniségének vonzereje is hozzájárul. Hangszeres kíséretét Mihály András együttese látta el. A Nonónak írt hat kórusművet a Rádióénekkar szólaltatta meg Dobszay László vezényletével. […]

(„Egy hét Budapest hangversenytermeiben”, Magyar Nemzet 37 [1981]/250, 4.)

_____________

(–a) kritikája
(Film Színház Muzsika, 1981. október 31.)

Az utóbbi években elég gyakran előfordult, hogy egy mai magyar zeneszerző valamely darabja külföldön hangzott el először s csak azután ismerkedett meg vele a hazai közönség. Végül is az újabb magyar zeneirodalom nem egy jelentős alkotása külföldi megrendelésre született, s ezzel a legtöbb esetben együtt jár a bemutató joga.

Önmagában tehát az a tény, hogy Kurtág György két új kompozícióját, az Opus 16-os a capella kórusművet (Omaggio a Luigi Nono) és az Opus 17-es dalciklust (A megboldogult R. V. Truszova üzenetei) magyarországi bemutatóként hallhattuk a Korunk zenéje október 20-i nyitókoncertjén, örvendetes ugyan, de nem rendkívüli.

Egészen egyedülálló azonban az a diadalút, amelyet a dalciklus a budapesti előadásig megtett, s az a szerep, amelyet ez a darab szerzője nemzetközi megismertetésében játszott.

Amikor Kurtág 1957–58-ban tanulmányúton Párizsban járt, egyebek között az a vágy vezérelte, hogy olyan darabot írjon, amelyet azután megmutathat Pierre Bouleznek. A darab nem született meg, s a találkozás elmaradt. Húsz évvel később a BBC zenekar élén Budapestre látogató Boulez első kérdése Kurtágra vonatkozott: minél több partitúráját akarta látni, tanulmányozni akarta a zenéjét. S hamarosan megszületett a döntés: a francia zeneszerző elnöklete (és Eötvös Péter zenei vezetése) alatt álló Ensemble Inter-Contemporain új művet rendelt Kurtágtól.

Megtisztelő felkérésekben eddig sem volt hiány, de a megkezdett munka sokszor félbeszakadt, a meghosszabbított határidők is lejártak, s az elkészült töredékek sorsa bizonytalanná vált. A párizsi felkérés azonban olyan időpontban érkezett, amikor Kurtágot egyébként is élénken foglalkoztatta Rimma Dalos Budapesten élő orosz költőnő verseinek megzenésítése. A munka biztatóan haladt, ha nem is megszakítatlan folyamatossággal. Az egyik szünetben keletkezett az a – részben ugyancsak Dalos-versekre írt – hat kórusmű, amely talán Luigi Nono megjegyzésének köszönheti létét: Kurtágnak meg kellene próbálnia kórusokat írni.

1981. január 14-e fontos dátum Kurtág György életében: az Ensemble Inter-Contemporain által rendezett Atelier Kurtág egyik napról a másikra ismertté tette az eddig csak kevesek által számon tartott magyar zeneszerző nevét. A két vonósnégyes és a Játékok című zongoraciklus mellett ekkor szólalt meg először A megboldogult R. V. Truszova üzenetei. Csengery Adrienne énekelt, az együttest Sylvain Cambreling dirigálta. Boulezzel az élen jelen volt az egész „szakma”, a termet megtöltötte az új iránt fogékony párizsi közönség. Az eksztatikus fogadtatás revelációként értékelte a Kurtág-jelenséget, és a nagynevű kritikus, Maurice Fleuret szerelmes levéllel felérő, rajongó beszámolót tett közzé a Le Nouvel Observateur hasábjain. Az elismerő, dicsérő jelzőkből bőségesen kijutott Csengery Adrienne művészetének: a mű ideális előadóját üdvözölték benne.

Párizs után London következett: február 3-án zajlott le a Queen Elizabeth Hallban, a BBC Singers tolmácsolásában, John Poole vezényletével az Omaggio a Luigi Nono premierje (a Truszova-ciklushoz hasonlóan ez is az orosz nyelvű, eredeti versek megzenésítése). A közönség és a kritika egyöntetű lelkesedéssel fogadta a kompozíciót, elő volt készítve tehát a talaj a Truszova-dalok február 18-i első angliai előadására. A London Sinfonietta együttesét Ronald Zollman dirigálta; ismét Csengery Adrienne volt a szólista. A mű és megszólaltatói a párizsihoz hasonló fogadtatásban részesültek. Kurtág neve az angol fővárosban is fogalommá vált.

A dalciklus harmadik előadására júniusban, a La Rochelle-i Fesztiválon került sor – a Le Monde kritikája a januári párizsi visszhangot idézte. Majd megérkezett a velencei meghívás: a Biennale is műsorra tűzte a kompozíciót. Az előadó együttes ezúttal a londoni Koenig Ensemble volt. Csengery Adrienne ismét fáradhatatlanul próbált, a zeneszerző képviseletében igyekezett közvetíteni az ő intencióit – s október 4-én Truszova meghódította az olasz zenei életet. A gratulálók között ott volt a világhírű zeneszerző, Luciano Berio is. Másnap Milánóban a Piccola Scala volt a hangverseny színhelye.

A budapesti bemutatót tovább[i] külföldi előadások követik. Egy svájci együttes Genfben, Stuttgartban, Freiburgban, Milánóban játssza, majd ismét London, Párizs következik…

A soron következő jelentős premier dátuma 1983. március 11-e: a tervek szerint ekkor kerül először közönség elé Kurtág Györgynek az angol rádió rendelésére készülő zongoraversenye. A londoni Royal Festival Hallban Eötvös Péter dirigálja majd a BBC Symphony Orchestrát. A szólista: Kocsis Zoltán.

(„Kurtág-bemutatók”, Film Színház Muzsika 25 [1981]/44, 5.)

_____________

Várnai Péter kritikája
(Magyar Hírlap, 1981. október 31.)

A Korunk zenéje ’81 nyitókoncertje alighanem az évad legjelentősebb magyar bemutatóit prezentálta. Kurtág György két alkotása, az Omaggio a Luigi Nono és az A boldogult R. V. Truszova üzenetei szólalt meg.

Mindkét mű szövege orosz nyelvű. Kurtág nemrégiben tanult meg oroszul, és máris két, rendkívül jelentős alkotásban csapódott le az új nyelv élménye. Talán – valószínűleg – a megzenésítésre kiválasztott szövegek (Rimma Dalos, Budapesten élő orosz költőnő versei) izzó indulati és érzelmi tartalma okozza, hogy a versekhez simuló megzenésítések a stílusváltás érzetét keltik, legalábbis a felületes impresszióban. Pedig nem történt egyéb, mint hogy Kurtág minden eddiginél feltűnőbben aknázza ki alkotói stílusának egyik fő összetevőjét, a megjelenítő-ábrázoló erejű expresszivitást. Rimma Dalos versei két szempontból is adekvátak Kurtág zenei lírájával: magas feszültségű, érzelmi töltésük mellett rövidre fogottak, rendszerint háromsorosak. Az egyívású költői és zeneszerzői koncepció szerencsés találkozása hozta létre a két remekművet.

Mert mindkét új Kurtág-darab: remekmű. Az Omaggio a cappella vegyes karra készült, Talán e darab esetében beszélhetünk stiláris újdonságról, de legfeljebb annyiban, hogy ez Kurtág első kórusműve (nem számítva fiatalkori egy-két opuszát). Érdekes, hogy a hangszeres darabjaiban gyakran polifonikusan gondolkodó komponista a hat tétel közül csak egyben alkalmaz ellenpontot (kánont), a többi inkább az egyes kórustömbök szembeállítására, énekkar és szólisták kontrasztjára épít. Csodálatos, igazi Kurtág-ötlet a harmadik darab (Hommage á Tristan), melynek mindössze hét üteme a Trisztán-előjáték fő témáját idézi.

A Truszova üzeneteinek apparátusa: szólószoprán és kamaraegyüttes. A 15 dal lélegzetelállító, megrendítő portréja egy tragikus szerelemnek, modern Téli utazás. Emlékképek, lázadó és beletörődő hangulatok, vadul szenvedélyes, szélsőségesen erotikus, és mélységesen szomorú pillanatfelvételek sora. S Kurtág számára elég az általában 1–2 perces terjedelem, hogy egy-egy versnek minden összetevőjét felmutassa, sőt, a szövegen túllépve, a zene hallatlanul kifejező gesztusaival elmondja azt, amire szó már nincs, amit csak a zene tud közölni. Minden egyes hangnak, színnek, akkordnak és melódiafordulatnak jelentése van. Akárcsak Webernnél, Kurtág egyik mintaképénél – akit azonban a magyar mester sohasem utánoz, hiszen teljesen önálló, minden epigonságtól mentes egyéniség.

A Rádió Énekkara szólaltatta meg a kórusművet, Dobszay László vezényletével. Az iszonyatosan nehéz partitúra úgy hangzott ebben az előadásban, olyan magától értetődő könnyedséggel, mint valami könnyű madrigál. A ragyogó együttes egyik legnagyszerűbb produkciója volt! A dalciklust Csengery Adrienne énekelte – fenomenálisan. A sima dallamoktól az expresszionista tág hangközökig, az énekhangtól a különböző hangadásokig, az erotikus kiáltástól az egyszerű dalolásig – minden színt, tónust elragadó technikával és átéléssel szólaltatott meg. A Budapesti Kamaraegyüttest Mihály András vezényelte, a mű minden oldalát felmutatva, minden színét megcsillogtatva. Látszott a produkción, hogy ez a bemutató mind a karmesternek, mind muzsikusainak szívügye volt! – A hangverseny első részében Székely Endre és Maros Rudolf régebbi darabjait hallottuk, ugyancsak kitűnő tolmácsolásban.

(„Kurtág György két alkotásának bemutatója”, Magyar Hírlap 14 [1981]/256, 6.)

_____________

Breuer János kritikája
(Népszabadság, 1981. november 3.)

[…] Kurtág György két nagyszabású új alkotásának magyarországi bemutatója, az Ommagio a Luigi Nono (Hódolat Luigi Nonónak) című, kíséret nélküli vegyeskar (op. 16.) és a Boldogult R. V. Truszova asszony üzenetei címet viselő, kamaraegyüttessel kísért dalciklus (op. 17.) – mindkettő a fesztivál megnyitó estjén hangzott el – már önmagában is különleges eseménnyé avatta az idei modern zeneünnepet. Mindkét kompozíció nagy külföldi sikerek után jutott el hazai hangversenyterembe. Mindkettő a Magyarországon élő szovjet–orosz költőnő, Rimma Dalos verseire készült, Lermontov, Anna Ahmatova, Alekszandr Blok-versrészletek, illetve bibliai idézetek felhasználásával.

Kétségtelen, hogy e két alkotásban teljesen új Kurtág mutatkozott be, aki újra felfedezte önmaga számára a zenei kifejezés érzéki régióit, a csontvázlényegre redukált kompozíciók sorozata után a hangzás, a hangszín jelentőségét. A kórusokat hallgatva felködlik két régi emlék Kurtág György zeneszerzői előtörténetéből: könnyed kórusdala (Már új világunk épül), amelyben a fellendülő amatőrkórus-mozgalomhoz szólt hozzá az 50-es évek elején[,] és szenvedélyesen politizáló Korea-kantátája 1953-ból. Persze, ezeket a már halovány emlékeket nem hasonlatosságuk kapcsolja a most hallott vegyeskarokhoz, legfeljebb igényességük, amely Kurtágot minden korszakában egyaránt jellemezte.

A Nonónak ajánlott kórussorozat minden bizonnyal a legoldottabb hangvételű a szerző utolsó 20 esztendejének kompozíciói közül. Gyökereit a kóruséneklés régi nagy korszakaiba mélyeszti, hogy egy varázslatos hagyományra támaszkodva, abból merítve mondjon újat. Fantasztikusak a kompozíció színei, kifejezéssé váló hangzásbravúrjai. Megjelenik benne a Kurtágnál ritka groteszk hang, a még ritkább utalás a romantikára vagy éppen az orosz népzenére. Mindez persze teljesen átalakítva! Dobszay László mintaszerű, szuggesztív vezényletével a Magyar Rádió és Televízió Énekkara teljes odaadással, felkészültsége csúcsán szolgálta a mű sikerét.

A dalciklus 21 versre készült, akárcsak Arnold Schönberg Holdbéli Pierrot-ja hét évtizeddel ezelőtt. Azt, hogy ez az egyezés véletlen-e, nem tudhatom, az azonban bizonyos, hogy Kurtág az előkép hangvételére sok helyütt hivatkozik. A dalok kifejezése, egész költői világa utal azonban egy sokkal régebbi mintára is, Schumann Asszonyszerelem, asszonysors című dalciklusára. A zeneszerző különleges formai rendet teremt anyagában, amint ellentétek-azonosságok dialektikájával élve miniatúrákat fűz fel egy fonálra, s ezekkel teremti meg néhány nagyobb lélegzetű részlet egyensúlyát. Az énekszólam, mint előtér, s a hangszeres foglalat, mint vele egyenrangú háttér a látomások fantasztikus világába kalauzol el, egyénivé emelve sok olyan hatást, amit már-már az új zene manírjai között tartanánk számon. Csengery Adrienne e roppant súlyú feladatot, az érzelmi váltások szinte hihetetlen egymásutánját technikailag hibátlanul s mély átéléssel oldotta meg. A Mihály András vezényelte Budapesti Kamaraegyüttes megbízható, bár a hangszínek iránt ezúttal nem eléggé fogékony partnere volt a jeles énekesnőnek. […]

(„Zenei krónika”, Népszabadság 39 [1981]/258, 7.)

_____________

Kroó György kritikája
(Élet és Irodalom, 1981. november 7.)

Ikerműveknek nevezhetnénk az idei Korunk zenéje fesztivál nyitóhangversenyének két Kurtág-kompozícióját (Op. 16., Dobszay László, MRT-énekkar, karigazgató Sapszon Ferenc, Op. 17., Csengery Adrienne, Mihály András, Budapesti Kamaraegyüttes), ha bemutatójuk helyszínére (mindkettő külföldön, az Omaggio à Luigi Nono Londonban, A boldogult R. V. Truszova üzenetei Párizsban, az Ircam rendelésére hangzott fel először), a versek közös költőjére (Rimma Dalos), az uralkodó háromsoros versformára, a két kompozíció egyformán orosz nyelvére s a komponálási folyamat összefüggéseire kívánnánk utalni. (A Truszova írását megszakítva írta Kurtág az Omaggio kórusait, majd folytatta és befejezte a dalciklust.)

Közös, legalábbis hasonló az életműben elfoglalt funkciójuk is: előrelépnek, új hangzásvilágba. Az Omaggio Kurtág első kórusműve, az Op. 1. óta („Egyszer írnia kellene valamit kórusra is” – jegyezte meg Nono Kurtágnak, ennyi a darab Nonóval való kapcsolata), egyben első a cappella, tehát hangszerkíséret nélküli karműve. Ha az 1971-ben elhangzott Capricció-t visszavont (?) kísérletnek tekintjük, az Üzenetek Kósa Györgynek ajánlott partitúrája ugyanakkor a kamaraegyüttest tágítja a zeneszerző életében még ki nem próbált méretűvé. Van itt hegedű, brácsa, nagybőgő, oboa, klarinét, kürt, mandolin, cimbalom, hárfa, zongora, vibrafon, celesta és egy regiment ütőhangszer, amelyek Kurtág instrumentáriumában vadonatújak. Ezzel legalább háromféle irányban indul el a magyar zeneszerző: a nagyméretű hangzás felé (az Omaggiót kifejezetten nagy kórusra képzelte), a több színű kompozíciós stílus felé, s a 3–4–5 szólamnál több szálból szőtt, de még szigorú ellenőrzés alatt tartható polifón zene ideálja felé. Ennyi elegendő is ahhoz, hogy a két opusban fontos, új korszakot nyitó, kezdeményező műveket lássunk. Ugyanakkor mindkettő Janus-arcú mű. Ciklus- és formakoncepciójában, hangszervezésében, jellegzetes hangvételeiben, melodikus és dinamikai gesztusaiban, pszichológiájában félreérthetetlenül és egyértelműen őrzi Kurtág régi, ismert keze vonását.

Hogy melyikben erőteljesebb az új elem? Az Omaggio hangsúlyozottabban él az orosz nyelv kínálta lehetőségekkel. A Kié? névmást ragozó első tétel a nyelv hangzásainak lehetőségeivel játszik. Az Ahmatova-töredéket megzenésítő második mintha az orosz beszéd hanghordozását állítaná előtérbe. A ciklust záró utolsó tétel pedig a régi orosz kórusok zenéjének élményét engedi átszüremleni. A lényegesen nagyobb szabású dalciklus összetettebb és magasabb szinten zárt műalkotás. Egyrészt ihletettsége, másrészt teljes lírai világképet felfestő képessége jogán olyasféle summázó remekként magasodik ki az eddigi életműből – jellemző, hogy ez is öt évig készült –, mint 10–12 évvel előbb a Bornemisza Péter mondásai.

A kórusmű szövegét tekintve három-három tételre tagolódik. A második három ciklus a ciklusban. Rimma Dalos „Pál apostol hozzám intézett írásai” című művéből való. Kettéosztja a ciklust, másképp, a versszerkezet is: az utolsó négy tétel háromsorosok megzenítése. Zeneileg ismét más a szimmetriarend: két-két hosszabb, több szakaszos kompozíció fog közre két, szólamszámban is kamarajellegű miniatűrt.

Az egyik (Szerelem – hónapokra) Wagner Trisztán-előjátékának kezdőhangjait idézi kétszólamú hommage-ként, a másik négyszólamú kánon. A Kurtágnál gyakran előforduló, a háromsorosoknak megfelelő háromfázisú forma egy-egy főtípusát képviselik. Az egyik a rímszerűen ismétlődő, táguló, növekvő, végül kiteljesülő-bezáruló szimmetrikus alakot, a másik az aszimmetrikus, váratlan pointe-ben kicsapódó változatot. A névmást ragozó első tétel a Tandori-ciklus (Op. 12.) egyik jellegzetes hang-játékának, magatartásának (Lesz vigasz) orosz változata. Egyrészt azonban az új hangzás távolítja a privát szférától. Másrészt egy Lermontov-idézet („S az élet, ha hideg figyelemmel nézel körül, – Oly üres és ostoba tréfa!”) a tréfa és a bravúr mögött filozófiát sejtet.

Az Ahmatova-töredék fátyolos keringőritmusba és rejtett tercdallamba ágyaz tragikus életérzést. Ezt a pointe-zene (szólóhangot kísérő pizzicato hatású vokális akkordok) és a záró 12 hangú dolcissimo kvintharmónia sejtelmesen, megkönnyítően oldja fel. Rimma Dalos bibliai parafrázisai közül (két, Páltól idézett sort-szót személyes válaszként told meg egy harmadikkal a költőnő) az ötödik tételben ismét a zárósor („mindenkinek megadatott és mindenektől elfelejtett…”) váltja ki Kurtág legérzékenyebb reakcióját, a művében eddig soha nem hallott aleatorikus zsolozsma-hangot.

Az Omaggio nagy tétele a finale. Dedikációja Ország Lilinek szól, akinek képein nem ritka a vers kapu-szimbolikája: „És kapu nyílt nekem széles és hatalmas, de nem merek belépni azonáltal…” Kurtág itt visszaérkezik a Bornemisza-kantáta Schütz-concertóinak képes, látomásos, jelképes stílusához. A férfi- és a női kvintett állítja elénk a kapuszárnyakat, melyek – akárha közelednénk feléjük – mind hatalmasabbaknak tűnnek… Háromszoros, négyszeres piano dinamika és évszázadok óta az európai emberrel, zenével együtt ziháló sóhajmotivika érzékelteti (középrész) a szorongó, lihegő, majdnem zokogó ember lelkiállapotát, mielőtt kiszakadna belőle a vallomás: nem merek.

A képet a zene kamerája ebben a pillanatban örökkévalónak rögzíti. A kapu, mint a halál kapuja, a végtelenbe tágul. Ám a dallam, mintegy bűvöletben, egyhelyben topog. Folytatás nincs, a remény, mint távolodó, sápadó csillagkép (hosszan kitartott é hang) lassan eltűnik a látóhatár szélén. A kapu tehát végül is nem kafkai jelkép, s ha a zenét átitató oroszos kórushangzást érezzük mérvadónak, Kurtág voltaképpen merte átlépni saját stílusának külső nagykapuját, hogy egy még tágasabb világba érkezzék. E világ belső tereit A boldogult R. V. Truszova üzeneteinek zenész-költője járja be maradéktalanul.

(„Kapuszárnyak”, Élet és Irodalom 25 [1981]/45, 12.)

_____________

Maróthy János kritikája
(Muzsika, 1982. január)

[…] Az igazi szenzációt a műsor második fele hozta, a két Kurtág-bemutatóval. Az Omaggio à Luigi Nono (op. 16) című kórusműről, valamint a szopránszólóra és kamaraegyüttesre készült op. 17-es A boldogult R. V. Truszova üzeneteiről, jelentős londoni, illetve párizsi sikerükről a Muzsika már hírt adott. Így alább nem ismertetés, hanem – az izgatottan várt magyar bemutató kapcsán – némi elmélkedés következik.

„Szabályos” a cappella kórusművet vagy dalciklust kamarazenekari kísérettel írni furcsa konzervatív aktusnak tűnhet olyan zeneszerző részéről, akit az utóbbi két évtizedben a legmerészebb újítók közt tartottak számon. De a figyelmesebb hallgató eddig is tudta, hogy Kurtágban egyszerre van jelen Zeitblom és Leverkühn. A posztweberniánus széttördeltség nála minden ponton együtt járt az újrarendezési törekvéssel, azoknak a kapcsolódási pontoknak a kutatásával, ahol a „so modern-sentimental” ismét viszonylatba hozható a Bachtól akár Kodályig terjedő európai-humanisztikus vonulattal. Még csak nem is „művelt-polgári” módon, mert harmadik dimenziója éppen a nem-formális, elemi emberi gesztusok világa, amelynek legnépszerűbbé vált példatárát a Játékok tartalmazzák. Dr. Faustus nagy szintézise, egy emberi passió mindent mindennel ismét kapcsolatba hozó tisztítótüzében, s ezért ismét a vox humana primátusával? Az utóbbi még a fonetikai szintézisre is kiterjed, ezért van az orosz nyelv mint „különös” emberi artikuláció, egy olyan átfogó renden belül, amely a legkülönfélébb különösöket kovácsolja az egyetemesen emberi „nembeli” részeivé? Ennyiben Omaggio à Nono, de lehetne Omaggio à Mussorgski, sőt Omaggio à Cirillo e Metodo vagy akár Omaggio à alcuno is?

A jámbor hallgató mindenesetre kétségekkel is vívódik, akár Zeitblom. A művekből kicsapó eleven kifejezőerő lángja fölhevíti, de máskor, amikor madrigaleszk-impresszionisztikus-kodályos, vagy másrészt schönberges hangzásokat hall (a „Truszova” egészét több szál fűzi akár olyan konkrét Schönberg-művekhez, mint a Pierrot lunaire), Leverkühn módjára dörmögheti: „tudós gyökérkezelés”. Sokszor kell még hallanunk. Addig is utaljunk ki egy-egy felsőfokú jelzőt Rimma Dalos költőnőnek és minden egyes előadónak, akik valóban egyszerre produkáltak szakmai bravúrt és emberi szenvedéllyel áthevített művészetet. […]

(„Korunk zenéje ’81”, Muzsika 25 [1982]/1, 8.)