Rados

Wagner Sára írása

Rados Ferenc egyszer úgy fogalmazott, hogy önéletrajzot írni keserves. „Tudniillik egy mondattal el szoktam intézni”. Ez a mondat így szólt: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem ex-tanára. Zárkózott volt. Már 1979-ben azt írta róla a sajtó, hogy „alig-alig jelenik meg a nyilvánosság előtt”. Fel lehetne sorolni a díjakat és kitüntetéseket, amelyeket kapott, de nagyon idegen volna a személyiségétől. „Bármiféle laudációt, kitüntetési szándékot úgy fricskáz le magáról, mint cigarettahamut, tevékenységének mindenfajta »tárgyilagos felmérése« menthetetlenül nevetségessé válik annak a ‒ mélységes művészi igazságok által megalapozott – hitnek fényében, ami egész életének vezérfonala” ‒ írta Kocsis Zoltán. Egy bizonyos: a közel hét évtizeden átívelő pályája, munkássága és annak hatása nélkül a magyar zenei élet huszadik századi történetével nem lehetne számot vetni. Nem túlzás azt állítani, hogy feleségével, Wagner Ritával a hazai és nemzetközi zenetanítás legfontosabb alakjai közé tartoztak. Kurtág György arra a kérdésre, hogy hogyan ragadható meg Rados egyénisége, zenei nyelve, azt válaszolta, hogy csak meg kell nézni, hogyan tanít. Bizonyos, hogy nehéz „helyette” szavakat találni, nem illik hozzá az életrajz szokványos formája és fordulatai.

Rados első zongoratanára Delej Lajos volt. 1959-ben diplomázott „zongora‒művésztanárként” a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, Antal István és Kadosa Pál növendékeként. 1955-ben a varsói Világ Ifjúsági Találkozón II. díjat nyert. Egy évet a moszkvai Tchaikovsky Konzervatóriumban tanult Viktor Merzhanovnál, amely idő, ahogy az visszaemlékezéséből kiderült, fontosnak bizonyult számára. 1958 és 1964 között az Országos Filharmónia ösztöndíjas zongoraművésze volt, ahol Kurtág György korrepetitorként tanította. Sok koncerten lépett fel szólistaként az Állami Hangversenyzenekarral és kamarakoncerteken is játszott. „Radosban éppen a mondanivaló iránti fogékonyság a legbecsesebb művészi vonás” ‒ írták róla 1959-ben, amikor Lukács Ervin vezényletével Beethoven c-moll zongoraversenyét adta elő. A zongorázást többször is abbahagyta. Az egyik ilyen időszakban a Magyar Rádióban zenei rendezőként dolgozott.

1964-től a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola tanára volt. Ebben az évben írta róla egy koncertjét követően közeli barátja, Pernye András a következőket: „Rados zongoráján minden hang szervesen és értelemszerűen szólal meg, hangminősége pedig gyönyörű”. A hatvanas évek végétől már a Zeneakadémián is tanított, Kurtág György javasolta, hogy Kadosa Pál mellett legyen tanársegéd. A kezdetekor olyan, később nemzetközileg elismert zongoristákkal foglalkozott, mint Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András és Rohmann Imre. 1974-től a Zeneakadémia egyetemi docense, majd egyetemi tanára volt egészen nyugdíjba vonulásáig. Növendékei sorába tartozik Simon Izabella, Klukon Edit, Várjon Dénes, Kemenes András, Takács-Nagy Gábor, Kelemen Barnabás, Keller András, Rohmann Ditta. A sornak nem is lehet a végére érni. Ahogy Becze Szilvia fogalmazott, mielőtt koncertje elkezdődött 2017-ben a Brahms-maratonon, valójában „a ma világhírű zongoraművészeink mindegyikét” tanította. Rendszeresen keresték fel zenekarok és kamaraegyüttesek is, hogy hallgassa meg őket, így Fischer Iván és a Fesztiválzenekar, az Anima Musicae és a Kelemen Quartet. Sok generáció zenével való viszonyát határozta meg ‒ azt hiszem, hogy esetében használható az a kifejezés, hogy végérvényesen.

A hetvenes és a nyolcvanas években több publikációja is megjelent, amelyekben a zenepedagógia és a régizenélés kérdéseivel foglalkozott. Az elsők között volt, aki itthon fortepianón adott koncertet. Schiff András elmondása szerint „a fortepiano azért érdekelte, mert ez is tágította a látókörét. Akkoriban kezdődött a historikus előadásmód elterjedése, és Rados úgy vélte ‒ helyesen ‒, hogy neki is tanulnia kell ebből”.

A kilencvenes évek közepétől számos mesterkurzust tartott Spanyolországban, Németországban, Ausztriában, Svájcban, Angliában és Japánban. Olyan fesztiválok és szemináriumok meghatározó tanára volt, mint a Verbier Fesztivál, a Végh Sándor által alapított International Music Seminar, vagy a Weimarer Sommerkurse, az Escuela Reina Sofia, Aula de Musica és a Kronberg Academy. Talán ki szabad emelni a Prussia Cove-ban megrendezésre kerülő International Music Seminart, melynek művészeti vezetője Rados közeli barátja, Steven Isserlis, és ahol Kurtág György is tanított. Rados a nemzetközi életben olyan művészek mesterévé vált, mint Kirill Gerstein és Leonidas Kavakos. A koncertezéshez 2010-ben tért vissza az első Kaposfesten, hosszú évtizedek csendjét követően.

Jelentőségéhez mérten kevés lemez őrzi játékát, szerénysége részben visszaköszön abból is, hogy csak egy szólóalbumát ismerjük, amelyen Schumann-darabokat játszik. 1979-ben jelent meg az a felvétel, amelyen Mozart A-dúr és C-dúr zongoraversenyét játssza a Liszt Ferenc Kamarazenekarral. A Hungaroton 1982-ben Kovács Dénessel és Banda Edével közös Schubert-lemezét adta ki. 1985-ben jelent meg A fúga művészete című lemeze Kocsis Zoltánnal. 2021-ben Kirill Gersteinnel Mozart szonátákat rögzített. Gerstein kiemelte, hogy Rados ugyanúgy játszott, ahogy az órákon tanított. Ez a gondolat összefügghet azzal, amit Kroó György fogalmazott meg: „Az ő zongoráján minden egyes szám első személyben hangzik el”.

Kocsis Zoltán mondta, hogy nem emlékszik sem tanítványként, sem kamarapartnerként arra, hogy bármi, amit Rados mondott, az nem a zenéről, csak a zenéről szólt volna. Kavakos azt emelte ki, hogy „nem a saját útját akarja ráerőltetni másokra ‒ számára minden út lehetséges és elképzelhető, ha az meggyőző, értelmes és a mű megértésén alapul. A legtöbb tanár azt mondja, ezt így meg így kell játszani, punktum, kijelöli az utat, és megpróbálja bevasalni növendékein. Rados nem önmaga utánzatait szeretné hallani. Szerintem ez az igazi tanítás.” Felesége fogalmazott úgy, hogy „olyan zenész, akivel ha bárki kapcsolatba kerül, egytől-egyig mindenkire irtózatos nagy hatással van”. Az állandó kérdezés és kétkedés a legmélyebb igazságokig vezette el. Nem csak a világot ‒ saját magát is könyörtelen mércével mérte. Nem adott sosem „könnyű” vagy magától értetődő választ. Egy levélben arra a kérdésre, hogy a legelismertebb zongoristákat milyen sorrendbe tenné, azt válaszolta, hogy a történelem, a kultúr- és politikatörténet, a kommunikációtörténet és az ember személyes története fényében a legtermészetesebb, hogy „valaki zenei interpretációját kedvelni meglehetősen ideiglenes dolog”.