Emlékek Kurtág Györgyről

Hangról Hangra

Kurtág Györgyöt több mint harminc éve ismerem. Történetesen ott voltam a Kafka-töredékek egyik előadásán a Berlini Filharmóniában. Az a zene teljesen magával ragadott. Röviddel ezután a Berlini Filharmonikusok akkori intendánsa, Elmar Weingarten megkérdezte, hogy át tudom-e rövid határidővel venni a Kafka-töredékek-et Keller Andrással, és én azonnal igent mondtam.

1993-ban találkoztam Kurtággal a berlini Wissenschaftskollegban, ahol 1993–1995 és 1998–1999 között volt ösztöndíjas. Azonnal elkezdtünk együtt dolgozni, rögtön megtaláltuk a közös hangot. Kurtág és zenéje nagy hatással volt rám, végigkísérte művészi pályafutásomat, sőt az egész életemet. Teljesen megváltoztatta az egész zenei világnézetemet. Azonnal éreztem, hogy rendkívül közel jutott a zene benső lényegének ismeretéhez. Ezt addig szinte senki másnál nem tapasztaltam.

Mi több, ez az összhang az elmúlt évtizedek során végig megmaradt. Ezért tudtunk a második operáján – a Die Stechardin című, szopránhangra és nagyzenekarra írt darabján, amelynek 2026. február 20-án volt a bemutatója – olyan hihetetlenül szorosan együtt dolgozni az utóbbi három évben, mert valójában ugyanazt a zenei nyelvet beszélem, amelyet ő. Most már ez olyan nyelv, amelyet közösen beszélünk.

Kurtág még az egyik hangtól a másikig vezető utat is hihetetlenül pontosan vizsgálja! Érzékenységét, no meg lankadatlan intenzitását nem minden zenész képes elviselni. Már a levegővételnél, még mielőtt egyáltalán elénekelnél egy hangot, Kurtág azt mondhatja: Nem, nem, így nem megy, próbálja meg még egyszer. Fél óra is eltelhet, mire eljutsz magáig a hangig. Ezt csak kevesen bírják ki. Gyakran hallani, hogy rettenetesen nehéz vele dolgozni, hogy nagyon szigorú.

Mi viszont nagyon jól megértjük egymást. Ez valami egészen különleges, hasonló zenei érzékenység, egyfajta lelki rokonság. Annak a közös megsejtéséből fakad, hogy mi lehet a zene valójában. Mi történik egy hangban, mi történik két hang között? Tehát ez a legkisebb részletekre is kiterjedő figyelem az, ami igazán döntő. A figyelem minden egyes hangra annak kezdetétől végéig, hangról hangra haladva. És ebből rögtön rengeteg tennivaló adódik.

Elképesztő megtapasztalni, de mindig kiderül, hogy Kurtágnak igaza van. Egyszerűen mindig igaza van. Akármennyire is kellemetlen, amit mond, de pontosan tudod: igaz. És pont ez teszi a munkát olyan lenyűgözővé, olyan izgalmas, egzisztenciális élménnyé. Természetesen nehéz, és egy-egy próba után teljesen kimerült vagyok. Ugyanakkor zseniális felismerésekre vezet, és ezt átélni, érezni a legnagyobb ajándék. Persze el kell tudni fogadni, fel kell nőni hozzá.

Kurtág csak ritkán elégedett. Szinte soha nem dicsér, de nem is erre megy ki a játék. Mindig csak a zene a lényeg: mikor jön létre, és mikor nem?