„Ő nem komponista akart lenni, csak az igazságot kereste”

Keller András hegedűművész karmester – Kurtág Györgyről

Fiatalként került a legendás tanár közelébe, azóta is megtartotta azt az egyéni látásmódot, zeneiséget, amit Kurtág Györgytől kapott. Keller András ott volt az életmű néhány meghatározó darabjának születésénél, második operáját a vezényletével mutatták be.

Jól tudom, hogy egészen fiatal, tizenéves voltál, amikor megismerted Kurtág Györgyöt? Hogyan történt?

Közel ötven éve vagyok Kurtág növendéke. Csalog Gáborral kezdtünk hozzá járni, az első mű, amivel dolgoztunk, Brahms G-dúr szonátája volt, és számomra ott dőlt el minden, hiszen ahogyan dolgoztunk, a későbbi felfogásomat is meghatározta. Több mint fél évig foglalkoztunk csak az első tétel expozíciójával, ami mindent elmond az ő megközelítéséről, alaposságról. Gyuri bácsi annyira a zenében létezett, hogy alig találta hozzá a szavakat. Gesztusok voltak, mozdulatok. Szinte repkedett a XXIII. teremben. Máig nagyon erős emlék „a repülő Gyuri bácsi”, mi nézzük, csodáljuk, és próbálunk leszűrni valamit mindebből.

Jellemző volt rá ekkor, hogy elragadtatta magát?

Éppen az ő elragadtatása ragadott el minket – a zenéhez. Mindig az érzelmi töltés, a kifejezés állt a tanításának középpontjában. Rados Ferenc tanár úr sokkal analitikusabb alkat volt, Kurtág pedig nem elsősorban megmagyarázta, hanem megéreztette velünk a zenét. Kurtág kapcsán azért beszélek Radosról is, mert az én életemben ezek a mesterek elválaszthatatlanok egymástól. Őket egészítette ki Mihály András, a tökéletesen gyakorlati mestertanár, aki egy-két instrukcióval képes volt a helyére tenni a problémákat és színpadképessé a darabot. És akkor még nem beszéltem a hegedűtanáromról, Kovács Dénesről. Az ő hegedűhangja adta nekem a hangzó ideált, ami sokkal több volt, mint hang – elegancia, humánum, szeretet, nagyvonalúság, nemesség.

A mestereink az iránytűink voltak és maradtak. A kvartettemmel is visszajártam hozzájuk tanulni. Amióta dirigálok, azóta sokkal jobban értem, hogy mit adtak ők nekem: más aspektusokból, másként is érzékelem az összefüggéseket, másként nézek a kottára, és talán tisztábban látom, ami a hangjegyek mögött van. Kurtág mindig a kifejezés legsűrűbb módját, a teljes intenzitást kereste, ahogy a zenéjében is minden gesztus, minden hang valami lényegeset mond.

Beszélt arról Kurtág, hogy miért ennyire fontos számára az érzelmi töltöttség?

Biztosan hallottad a történetet arról, amikor kiment Párizsba, és Marianne Stein terapeuta segítségével kereste önmagát. Fél évig nem tudott mit kezdeni magával – legalábbis így mesélte –, csak körbe-körbe satírozta a papírt, mintha ebbe fojtotta volna az íráskényszerét. Talán ebből lett az ő zenéje, ebből a görcsből, ebből az elviselhetetlenül erős kifejezésvágyból, amelyet eleinte nem tudott összerendezni. Gyuri bácsi egyszer azt mondta, ő nem komponista akart lenni, csak az igazságot kereste. De erről az órákon nem beszélt, igaz, ebben a szellemben tanított, mi pedig „nyomoztuk” a hangokat, hogyan tudnak megigazulni az előadásunkban.

Sokáig furcsálltam, hogy miközben rengeteg nagyszerű művésszel dolgozott, azokkal is szívesen foglalkozott, akik nem voltak különösebben jó hangszerjátékosok. Néha kérdeztük magunk között: vajon mi tetszik neki bennük? Hiszen általában semmi nem volt elég jó neki. De többre becsülte a mélységes, mindent odaadó, alázatos hozzáállást, amikor valaki túllépett önmagán, mint azt, aki tökéletesen el tudja játszani a darabot, de hiányzik belőle az igazi áldozathozatal. Kurtág művészetének egyik kulcsa: az erőfeszítés. Talán ez az allegóriája annak a satírozásnak. Csak a teljes átadás, odaadás érdekli. Nem is lehet enélkül játszani a zenéjét. De számára a keresés is végtelen – ezért nem lehetett teljesen megfelelni. Hogy lehetne a végtelenséget kitölteni?

Mikor értetted meg, hogy neki tulajdonképpen soha nem lehet megfelelni?

Ehhez hozzá kellett szokni. Sokszor abbahagytam a hegedülést, a zenét is, és olyan is volt, hogy dühömben elégettem a kottámat. Aztán másnap újrakezdtem.

A siker nagyon fontos számunkra, de azt hiszem, a kudarcainkból tudhatunk igazán megújulni. Nem lennék az a zenész, aki most vagyok, ha nem kellene újra és újra a kudarcaimból talpra állnom. Én is nehezen tanultam meg dicsérni, de ma már tudom, hogy fontos ezeket a gesztusokat megadni. A minőség iránti igényemet viszont soha nem adom fel.

És hogy szólt az elismerés?

Hát… általában hümmögött, bólogatott. Rados ilyenkor azt mondta: „Na, ezt nagyjából értettem.” Ez azt jelentette, hogy nagyon jó volt.

Hogyan működött az oktatási módszer, miszerint fél évig tart egy szonáta expozícióját átvenni?

Ez az aprólékos munka erősen megalapozta a zenei hozzáállásunkat. Valójában azt tanították, hogyan nézzünk rá egy kottára, hogyan szólaltassuk meg úgy, hogy az életre keljen. Pedig mi van a kottában? Egyforma fekete gombócok, tempójelzés, utasítások, arra vonatkozólag, hogy hogyan kell játszani. De nem úgy kell játszani! Mert minden üzenet arra irányul, hogy megérezzük, milyen harmóniai, formai és érzelmi feszültség áll a hangok között – és Kurtág pont ezt tanította: a hangok belső viszonyait kell megértenünk. A másik életre szóló tanulság számomra, hogy minden technikai nehézség leküzdéséhez zenei oldalról kell közelíteni. Ha a zeneszerző zenei gondolata hangzássá alakul bennünk, megszületik számunkra egyfajta hangzó vízió, akkor előbb-utóbb a fizikum, a test is engedelmeskedni fog.

Hogyan ismerkedtél meg Kurtág zeneműveivel?

1978-ban, tizennyolc évesen kért meg először, hogy játsszam egy művét, az Eszká-emlékzajt Csengery Adrienne-nel. Ezután a következő fontos Kurtág-darab a Nyolc duó volt, amit Fábián Mártával játszottunk sokat, majd egy nagyobb kompozíció következett, a Jelenetek egy regényből, szopránra, cimbalomra, hegedűre és nagybőgőre. Visszagondolva csodálatos korszak volt – valamiféle Kurtág-hőskor, véget nem érő csüggesztő és lelkesedéssel teli próbákkal, majd jöttek a lemezfelvételek, ahol Kurtág minden addiginál maximalistább volt. Minden szinte lehetetlenné vált, de valahogy mégis lett belőle valami. És ez a valami egy szellemileg és lelkileg felvillanyozó zenélés volt.

Szükséged volt kulcsra Kurtág művészetéhez?

Értettem a műveket, hiszen amikor Mozartot, Beethovent, Schubertet tanultunk, valójában Kurtágot is tanultuk. A látásmódom eleve tőle kaptam, így a zenéje sem volt idegen. Az órákon mindig zenei példákat idézett, Schuberttől Bruckneren át Bartókig. Ha valamit nem ismertem, annak utána kellett járnom. Valójában más zeneszerzőkön keresztül mutatta meg nekünk a saját zenéjét. Így azt is megérthettük, hogy Kurtág klasszikus, csak a mi kortársunk. A zene organikus fejlődését, amiben Kurtág mélyen gyökerezik. Az ő száz – és fél – évében benne van a magyar zene, az előadóművészet és az alkotóművészet elmúlt évszázada is. Ez a hagyomány a mi közös kincsünk. Büszke vagyok arra, hogy később bizonyos értelemben alkotótársa lehettem.

Mégpedig a Kafka-töredékek megszületésében. Mesélnél erről?

Ez egy meghatározó időszak volt mindannyiunk számára. 1986-ban már ismert fiatal muzsikus voltam, jártam a világot szólistaként, itthon az Állami Hangversenyzenekar koncertmestere voltam, és egyidejűleg a Fesztiválzenekaré is. Csengery Adrienne-nel együtt kb. nyolc hónapon át mindennap órákig utaztunk, kijártunk hozzá a város szélére, ahol egy házat bérelt, hogy nyugodtan tudjon dolgozni. A Kafka-töredékek hegedűszólama minden értelemben rám íródott, az én ügyességemre, rengeteg hangszertechnikai ötletet mutattam neki, Kurtág pedig figyelt, nézte, mire képes a hangszer. Olyan nehézre sikerült, hogy azóta is rendkívüli vállalkozás eljátszani. Kivételes élmény volt egyszerre előadónak és részint alkotónak lenni ebben a folyamatban. A Kafka-töredékek azóta is ott van a legfontosabb Kurtág-művek között, nekem pedig végigkísérte az életemet. Több mint százszor játszottam a világ különböző hangversenytermeiben, a legnagyobb zenei fesztiválokon és kétszer is lemezre vettem. Most, a Kurtág100 zárókoncertjén előadtuk Juliane Banse-val.

A kafkai szemlélet áthatja az egész Kurtág-életművet. Beszélgettetek a mű forrásáról, Franz Kafkáról és a naplóiról?

Ha szóba is került, nem kimerítően, köztünk minden a zenéről szólt, a zenéről beszéltünk, a zenén keresztül beszélgettünk. De valóban nagyon fontos Kurtág számára a Kafka-életmű, ezeket a szövegeket pedig a naplókból válogatta, és hűen kifejezik, hogyan gondolkodik a világról. Olyan esszenciális mondatok vannak bennük, amelyeket szerintem mindenkinek érdemes komolyan venni. A mű negyven tétele közül talán a ciklus központi darabja, a hétperces Der wahre Weg a kedvencem: „Az igaz út ott vezet egy kötélen, amely nem a magasban, hanem szinte a föld fölött van kifeszítve. Mintha nem is arra volna ott, hogy járjanak rajta, inkább arra, hogy megbotoljanak benne.”[1]

Egyszer a tanítványból mesternek kell lennie, ahogy Kurtág növendékeiből is lassan érett művészek, tanárok, alkotók lettek. Hogy segített ő ebben a folyamatban?

Nem sulykolt sosem nagy igazságokat, hanem a zenén keresztül vezetett rá alapvető elvekre. Érdekes módon az igényességből, az alaposságból, a lelkiismeretességből, a küzdés fontosságából előbb-utóbb szinte mindannyiunk életében erkölcsi tanítás is lett. A Keller Quartet már világhírű volt és mégis rendszeresen jártunk Kurtághoz, Radoshoz, Végh Sándorhoz, Mihály Andráshoz. Egyszer aztán Pilz Jancsi azt mondta nekem: „Te, hagyjuk már ezeket a »tudorokat«! Találjuk meg inkább, hogy mi mit akarunk.” És igaza lett, mert a mesterek tanítása is csak akkor válik érvényessé, ha az ember sajátjává tudja tenni. Általában azért megyünk el a tanárhoz, hogy igazolást keressünk, hogy jók vagyunk – de nekünk kell valóban azzá válnunk. A tanulás legfontosabb része pedig, hogy hogyan alakítjuk ki magát a gyakorlást.

Azt is Kurtágtól tanultam, hogy minél tehetségesebb valaki, annál többet kell dolgoznia. Kocsis Zoli mondása pedig ott van a dolgozószobám falán: „A gyakorlás messze több, mint mindennapi tevékenység. A gyakorlás életforma.”

Solti György írja le a történetet a könyvében, miszerint együtt játszott valakivel, majd egyszer csak megkérdezte tőle: maga Weiner Leónál tanult, ugye? Pusztán a játékból, a hozzáállásból felismerték egymást. Volt olyan közös zenei nyelv, amely összetartotta a ti generációtokat?

Weiner személye tényleg ott van mögöttük, Gyuri bácsi is gyakran hivatkozott rá, és bárkivel találkoztam – Pauk Györggyel vagy másokkal –, olyan nem nagyon volt, hogy öt percen belül ne hangzott volna el Weiner neve. A jelentős Kurtág, Rados és Végh tanítványok között valóban létezik egy nagyon erős kapocs, kitapinthatónak érzem. Takács-Nagy Gábor, aki szinte zenei testvérem, ezt úgy szokta megfogalmazni, hogy „mi visszük tovább az aranyfonalat, amit Kurtágon, Radoson, Végh Sándoron keresztül kaptunk.” De abból már kinőttem, hogy önigazolásként keressem Kurtág véleményét. Ennél sokkal fontosabb, hogy belül érezzük a mestereinket. Kurtág is mindig itt van velem, ő bennem a kétely: vajon jó-e, amit csinálok. De mindennap velem van Kocsis és Rados is, nekik is szeretnék megfelelni.

Hogyan láttad Kurtág György és felesége, Márta viszonyát, amely túlmutatott a házasságon és a hagyományos alkotótársi viszonyon is?

Márta, mint sok feleség, képes volt „alkalmassá tenni” a férjét a világ számára. Nem csak tükör, kontroll volt, sokkal több. Márta néni képes volt visszaterelni Gyuri bácsit önmagához, hiszen természetesen mindenkinél jobban ismerte őt. Elképesztően művelt volt, kevesekhez fogható. És igazán nagy zenész, akkor is, ha a saját pályáját részben feláldozta kettőjük közös életének. Az új opera, az idén bemutatott Die Stechardin valójában közös alkotásuk volt a világ számára, én legalábbis így tekintek rá, akkor is, ha Márta halála után született. Nem véletlen, hogy a partitúra végére Kurtág odaírta kézzel: „Jövök, hozzád jövök, drága szerelmem. Csak mióta nem vagy, azóta tudom, hogy te voltál az egyetlen.” Ha már szóba kerül Kurtág kézírása…

Te jól ismerheted.

Igen, a mai napig számomra csak a kéziratai érvényesek, rengeteg darab különböző fázisban és verzióban is megvan kéziratban, az alakulásuk is követhető – ami külön nagyon érdekes. Annyit használtam már ezeket a kottákat, hogy néha nehéz kibogarászni a hangokat, mégis ezekből játszom, mert kitapinthatóan bennük van a közös történetünk.

Érzékelted, hogy Kurtág Márta lemondott valamiről a férje kedvéért? Hiszen zseniális zongoraművész volt, amit az utókor csak egyetlen önálló lemezen hallhat csupán.

Márta néni koncertjei igazi események voltak a budapesti zenei életben. Biztos vagyok benne, hogy Gyuri bácsi számára is inspiráló volt Márta játéka. De Gyuri bácsi elvárásai mindenki számára szinte lehetetlen magasságba emelték a követelményeket. Márta esetében ez fokozottan így volt. Amikor két művész az életét és a művészetét is megosztja egymással, abban lemondás is van. De az mindig egy csillagóra volt amikor ők együtt zenéltek, kettejük játékában a harmónia és humánum testesült meg – a legmélyebb szeretet mindenki számára hangot kapott, talán a művészet, a kultúra apoteózisa volt ez. Nem hiszem, hogy bárkit, aki csak egy-két percig hallotta őket játszani, ne ragadott volna el ez a csoda. A közös műsorukat – ha századjára is játszották – végtelenül sokat gyakorolták, csiszolták.

A partitúra végére írott üzenet Mártának, de úgy gondolom, valójában mindenkinek szól. Az ember egyetlen igazi kincse, amit odaadhat, a saját szeretete. Nincs semmi másunk. Még a testünk is csak egy ideig az miénk, az egyetlen igazi tulajdonunk a bennünk élő szeretet. A Die Stechardin csodálatos opera, egy élet legmélyebb, legőszintébb vallomása, és Kurtág eljutott benne ahhoz a végső tisztasághoz, ahová csak a legnagyobbak. Beethoven utolsó vonósnégyeseiben érzem ugyanezt a kapcsolatot ember és ember, ég és föld, ember és Isten között.

Amikor Márta meghalt, sokan tartottak attól, hogy Kurtág összeomlik. Mégis, bámulatos módon a fájdalmát belefoglalta ebbe az operába.

Ők mindig úgy képzelték, hogy együtt mennek majd el. Tizenöt éve egy alkalommal Márta néni azt mondta: „Andriska, az opusz 135-ös lassú tételét játszd majd nekünk, amikor elmegyünk.” Aztán, amikor a Die Stechardin bemutatójára készültünk, szerettem volna egy bevezetőt, és úgy éreztem, hogy Beethoven illik hozzá a leginkább. A Cavatinát választottam, Gyuri bácsi is egyetértett, de néhány nappal a bemutató előtt mégis megkérdeztem tőle: vagy inkább a másikat játsszuk? Azt mondta, nem. Szóval az opusz 135-ös Lento assai cantante et tranquilo tételét arra a másik alkalomra szánja.

Érdekes, hogy a Die Stechardin az operák között rövid alkotás, de a kurtági univerzumban nagyobb lélegzetű mű.

Igen, de ez egy kamaraopera. Mint ahogy Kurtág egy kamaraszerző a nagy apparátusú műveiben is, mint például a mintegy száz főt igénylő Stele-ben. Kurtág a gesztusok nagy mestere, de ezeknek az ereje valójában pont a gesztusok közötti csendben lakik – ezek a legintenzívebb pillanatok a zenéjében.

Akkor szólal meg a mű, ha ezeket a gesztusokat nem előadjuk, hanem képesek vagyunk megtestesíteni. Így maga az előadó személye döntővé válik. Amikor ez a csend képes megszólalni és hanggá válni, az maga a végtelen univerzum. Ha Kurtágot hallgatom, hallom benne Beethovent, Bartókot. Nincs olyan üteme, amelyben ne hallanám Schubertet. Kevés zeneszerző van a világon, aki ennyire esszenciálisan tartalmazza a múltat, soha nem vett át semmit, de mindegyikük szellemét magába tudta fogadni.

Végigkövetted azt is, hogy miként lett Kurtág Györgyből nemzetközileg ismert alkotó. Mit tartasz fontosnak ezen az úton?

Az első nagy sikerét akkor aratta, amikor Pierre Boulez és az Ensemble InterContemporain bemutatta A boldogult R. V. Truszova üzeneteit Csengery Adrienne-nel. Majd a Kafka-töredékek sikere következett – ezzel a művel az összes fontos fesztiválra meghívtak bennünket. A kilencvenes években rengeteget utaztunk Kurtág zenéjével különböző összeállításokban, én is, Kocsis Zoli is, olykor a Ligeti-család, Kurtágék – összetartoztunk ezekben az időkben.

Kurtág mellett Ligetivel is kapcsolatban álltál?

A szombathelyi Bartók fesztiválon találkoztunk először, de ezt megelőzően 1985-ben bemutattam Budapesten a Kürttrióját, ami óriási hatással volt rám. Ligeti művei hihetetlen technikai felkészültséget követelnek és mindehhez szinte lehetetlen tempókat kér. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért ír ilyen gyors tempókat a műveihez. Azt válaszolta, hogy szerettem volna, hogy minden elképzelhető áldozatot hozzatok meg a zenémért… És ha már ezt megtetted, akkor abban a tempóban játszd, amiben a legjobban szól. Később arra kért, hogy tanuljam meg és játsszam el a Hegedűversenyét is. Kérését sok évvel később tudtam valóra váltani, de boldog vagyok, hogy még hallhatta a budapesti bemutató felvételét. Két héttel a halála előtt játszottam el az UMZE Kamaraegyüttessel, Rácz Zoltán vezényletével.

Bizonyos vagyok benne, hogy Ligeti és Kurtág nagy hatással voltak egymásra, de a művészetük más utat járt be. Folyamatosan adtuk elő a világ nagy koncerttermeiben Ligeti és Kurtág kvartettjeit. Sokszor kerültek egymás mellé ezek a darabok, és csodálatos kölcsönhatás alakult ki a két közös gyökerű, de különböző művészet között.

A humort felfedezed Kurtág zenéjében?

Hogyne. Kurtágnak remek humora van, és ez a zenéjéből is ezerszer kiderül, tele van gegekkel. Hirtelen egy bolondos történet jut eszembe, de ezt a zenekaromnak is gyakran elmondom. Egyszer a Keller Kvartettel játszottunk neki valamit és felejthetetlenül fogalmazott: „Gyerekek, ezt ti úgy játsszátok, mint amikor a pápuák az őserdőben találnak egy zsebrádiót, és nem tudják eldönteni, hogy megsüssék-e vagy megfőzzék.”

Mennyire önreflexív Kurtág a legendás és kegyetlen maximalizmusát illetően? Észreveszi, hogy mennyit követel másoktól?

Szerintem nem. A kamaraórái mindig addig tartottak, ameddig tartottak. A hivatalosan egy órás óra akár 6-8 órás is lehetett. Könnyen előfordult, hogy még este is ott küzdöttünk. És azzal tisztában voltunk, hogy ez egy nagy ajándék számunkra. Ha valaki szóvá tette, Gyuri bácsi őszintén csodálkozott: „Miért? Hiszen még nem vagyunk készen.” De Végh Sándor ugyanilyen volt. Emlékszem, ő is csak akkor hagyta abba a próbát, amikor megjelent a felesége, Aliz néni az ajtóban, és elkezdte csörgetni a kulcsot. Ilyen volt a „hőskor.”

Hogyan szemléled azt a kultuszt, ami az elmúlt évtizedekben kialakult a külföldi művészek körében?

Természetesen mindannyian örülünk, hogy fontos lett a világ számára Kurtág művészete. Észrevették, hogy olyasmit tud mondani, ami univerzális. Kurtág zenéje csupa esszencia – szeretem ezt a szót használni rá – nem lehet semmiféle művészeti vagy szellemi trendbe belehelyezni. Van benne valamilyen elementáris érzés. Csak látszólag kortárs, valójában nagyon ősi, mert az emberi kifejezés legmélyebb rétegéből fakad. Kurtág tud gyerek lenni. Százévesen is. És húsz másodpercben is képes annyit átadni, mint más egy egész szimfóniában.

Ugyanakkor el kell mondanom, az, hogy Kurtág György ennyire népszerűvé vált világszerte, komoly veszélyeket is tartogat a művészetére nézve. Az írásmódja annyira speciális, hogy a művek hiteles továbbéléséhez nélkülözhetetlen lesz az a tradíció, amelyet azok a tanítványai képesek tovább vinni, akik évtizedeket töltöttek vele és akikben gyökeret vert ez a tanítás.

Az ő zenéje az előadó személyisége, az előadó és a szerző közös története nélkül nem tud igazán megszólalni – hiába játsszák el nagyon jól. Kurtágnál van egy olyan jellegű, olyan fajta személyes intenzitás, sűrítettség, ami miatt fordítva kell Kurtághoz közelíteni: nem a leírott hangok felől, hanem Beethoven, Mozart és Schubert felől. Aki nem dolgozhatott annyit Kurtággal – annak ez szokatlan, de ebből az irányból hamarabb meg lehet találni a kulcsot hozzá. Kurtág régi zene, csak ma játszódik. Ha kortárs zeneként szólal meg, akkor valami nincs rendben.

Talán egy példával jobban meg tudom világítani: Van egy csodálatos kvartettje. Sokáig dolgoztunk rajta Kurtággal, de valahogy nem ment nekünk jól, és nem voltam elégedett a felvétellel, nem is jelent meg. Gondoltam, még egyszer szeretnék nekifutni ennek a darabnak. Meghallgattam egy felvételt, amin egy világhírű kvartett játssza – és tökéletesen a darabot, ahogy a kotta szerint van –, de mégis úgy éreztem, hogy minden, ami számomra Kurtág életművében fontos, amit művészi üzenetnek tekintek, nekem nem valósult meg ezen a kiváló felvételen. Akkor ébredtem rá, amikor meghallgattam ezt a tökéletes felvételt, hogy valamilyen módon a megszemélyesítés hiányzott belőle– és Kurtág zenéjének ez a lényege.

Bízunk benne, hogy a tudását még minél tovább át tudja adni. Bámulva figyeljük, hogy százévesen sem fárad el, sőt, mintha egyre fiatalabb lenne. Akkor is, ha már keveset hall. A közelmúltban egy zenekari workshopot tartottunk, és egyszer csak azt mondta: „Ott nem lépett be a kürt.” Én éppen mással voltam elfoglalva, és kérdeztem tőle: „Gyuri bácsi, ezt hogy tetszett hallani?” Azt felelte: „Nem hallottam, de tudom.”

 

[1] Tandori Dezső fordítása