Emlékek Kurtág Györgyről

Hogyan került kapcsolatba Kurtág Györggyel? Mikor dolgoztak együtt, mikor tanította Önt? Ez milyen intézményi keretek között történt?

2024-ben végeztem a Svájci Operastúdióban. Az ottani zárókoncertemre egy magyar nyelvű darabot is akartam vinni, ezért megtanultam Kurtág József Attila-töredékeit. Ahogy az elmúlt években szokásommá vált, a tanulás közben illusztrációkat rajzoltam a dalokhoz. Nagyon megszerettem a darabot. Hosszas tépelődés után bejelentkeztem Kurtághoz, hogy megmutassam neki és dolgozzunk rajta. A Töredékekkel hat alkalommal foglalkoztunk, aztán áttértünk az Eszká-emlékzajra, és most legközelebb Schubert dalokkal fogjuk folytatni.

Mit jelent az Ön számára Kurtág György művészete és tanítása, milyen hatással volt a pályájára?

Kurtág számára minden hang fontos és minden hangnak meg kell keresni a legjobb verzióját. Lehet, hogy egy-egy szó gyakorlásán fél órán át kell dolgozni ahhoz, hogy aztán a lehető legegyszerűbben tudjon megszólalni. Nem egy metódust tanít, hanem azt várja el, hogy minden szó mögött szándék legyen, és erre sokszor váratlan hasonlatokkal, képekkel, anekdotákkal, irodalmi példákkal vezet rá. Egyik alkalommal nagyon hosszan gyakoroltuk a „nem” szócska kimondását. Épp a Töredékek tizenhatodik („Nem! nem!…”) dalán dolgoztunk. Az óra befejeztével, amikor beszélgettünk, egy eldöntendő kérdésre csak annyit válaszoltam: „nem,” és Kurtág rávágta: „Ez most jó volt!” és hozzátette: „Ne gyakorolja többet!” A találkozások után mindig azt érzem, hogy minden részem meg lett mozgatva és szét lett szedve, mégis egyre nagyobb örömmel megyek vissza hozzá. Egyrészt nagyon keményen nekimegy a hibáimnak, másrészt folyamatosan játékra ösztönöz, és díjazza a kezdeményezőkészségem. Szigorú is, de nagyon kedves is.

Ha tud, idézzen fel egy (vagy több) konkrét művet vagy helyzetet, és mesélje el, mit tanult tőle a közös munka során! 

Kurtággal tanulni az Eszká-emlékzajt nagyon nagy segítség volt, mert nagyon sok háttérgondolatát rögtön a darab tanulása kezdetén megismerhettem. Például, hogy ez a hét tételes darab tulajdonképpen 6 recitativo és egy ária. A damaszkuszi úttal kapcsolatban pedig elárulta, hogy az üres kvintekkel a Lohengrin-előjátékra gondolt. Azt is megtudtam, hogy A puszta létige szomorúsága kezdetű dalt ő szomorúnak képzelte el:
– Miért szomorúbb az, hogy úgy lett? Az nem pont reményteli?
– A cím megint beszél. Amikor beteljesülnek a vágyak, akkor az nem mindig az öröm.
Megkérdeztem, hogy szokták-e az Eszká emlékzajt németül vagy angolul énekelni, mire ezt felelte: „Nem, ez egy tévedés volt tőlem, hogy lefordíttattam.”

Van-e olyan jellegzetes, emlékezetes, tanulságos, szórakoztató története a közös munkáról, amelyet szeretne felidézni?

Az első találkozás meglehetősen félelmetes volt: a bemutatkozáskor egyetlen mosolyt sem kaptam, csak egy fisz hangot a zongorán. Erről a hangról kellett elénekelni a húszperces darabot – egy profi kamera, egy mikrofon és egy világhírű szerző figyelő szemeinek kereszttüzében. Amikor befejeztem, elmondta a legnagyobb hibákat: a rossz dinamikákat, a rövid és hosszú hangok helytelen értelmezését, és a hangi képességeim korlátait. Elsőre semmi biztatót nem mondott – hacsak azt nem, hogy: „Hát akkor – kezdjük.” Amikor viszont véget ért az óra, akkor megkérdezte, hogy tudnék-e este is menni, innen éreztem, hogy lesz folytatása a közös munkának. Vacilláltam, hogy megmutassam-e neki a rajzaimat, mert attól féltem, hogy egy feltűnési viszketegséges tinilánynak fog tartani, de ennek az ellenkezője történt. A lehető legkomolyabban vette őket, hosszan nézegette, és aztán a következő órán számonkérte az éneklésemen azokat a tartalmakat, amiket a rajzokon felismert.