Dedikáció: Antal István
Ősbemutató helye: Darmstadt
Ősbemutató időpontja: 1960.07.10.
Ősbemutató előadói: Losonczy Andor (zongora)
Magyarországi bemutató helye: Budapest
Magyarországi bemutató időpontja: 1962.05.04.
A komponálás befejezésének helye: Budapest
A komponálás befejezése: 1960.05.13
Műfaj: Hangszerszóló
Apparátus: zongora
Időtartam (perc): 6
Megjelenés éve: 1964
Kiadó: Universal Edition/Editio Musica Budapest
Kiadvány sorszáma: 14140 – ISMN: M-008-00329-5; online: UED 1414000

1. Inesorabile. Andante con moto
2. Calmo
3. Sostenuto
4. Scorrevole
5. Prestissimo possibile
6. Grave
7. Adagio
8. Vivo

Hangszeres mű, szövege nincs.

A mű ősbemutatójáról ismereteink szerint nem készült kritikai beszámoló.

________________

Kritikák a magyarországi bemutatóról

Bónis Ferenc kritikája 
(Film Színház Muzsika, 1962. május 11.)

[…] A második félidő két nagysikerű bemutatót hozott: Kurtág György Nyolc zongoradarabját és Sztravinszkij In memoriam Dylan Thomas című kompozícióját (előadta Antal István; illetve Palcsó Sándor, négy-négy vonós- és fúvóshangszer kíséretével). Megrendítő, mély alkotás mindkettő. Kurtág zenéjén felismerhető helyenként Bartók hatása (az Éjszaka zenéje és a Hajsza hangja) – ezzel együtt egy gazdag és lenyűgöző mondanivalójú, önmagát érdekesen és tömören kifejező nagy tehetség megnyilvánulása (Antal István lelkes virtuozitással mutatta be e rendkívüli technikát követelő darabokat). […]

(„Korunk Kamarazenéje”, Film Színház Muzsika 6 [1962]/19, 23.)

________________

Pernye András kritikája 
(Magyar Nemzet, 1962. május 12.)

[…] A legnagyobb érdeklődést és a legnagyobb sikert ezúttal Kurtág György 8 zongoradarabja keltette, amely a modern magyar muzsika egyelőre még járatlan ösvényeire kalauzolja hallgatóját. Felmerül persze az a kérdés, hogy hová vezet ez az út? Milyenek lesznek végső konzekvenciái? – ha ugyan már e sorozat nem a végső konzekvencia maga… Kurtág György mindenesetre a legavatottabb kézzel és valódi zenei tehetséggel műveli a dallamvonalat végképp széttördelő, a zene anyagát atomjaira bontó punktualizmus stílusirányzatát. Azt sem vonjuk kétségbe, hogy legbensőbb érzéseire hallgat, amikor mondanivalóját ilyen formában érzi egyedül megvalósíthatónak, hogy legbensőbb énjét vetíti ki ebben a színhatásokban tobzódó extátikus ritmus-kavalkádban – tehát mindenképpen le kell választanunk őt a divatos álmodernek gyülekezetéről. Éppen ez az őszintesége biztosítja, hogy műve valóban hatást tesz a hallgatóra: szuggesztív módon erőszakolja rá a görcsöt, a félelmet, a szorongást – vagyis: sikerül a szerzőnek teljes mértékben talajtalanítania közönségét. E sorok írójának nézete szerint azonban a muzsika most is és minden zenetörténeti korszakban kettős feltámasztási ponton nyugodott: az egyéniség és a társadalom „szép egyensúlyán”. E zongoradarab-sorozat hangulati és jelentésvilága még abban az esetben is kizárólagosan magánügy, ha a szerző művészi adottságai folytán könnyedén rá tudja venni az emberek egész sorát, hogy „vele együtt szorongjanak”. A művészet megtisztító hatásáról azonban semmiképpen sem mondhatunk le. A művésznek, ha valóságos társadalmi lelkiismerete van, a szorongáson úrrá levő ember képét kell megfestenie – ellenkező esetben csupán a görcsös, félelmekkel teli és szorongó emberek kis közösségére számíthat. Márpedig a társadalmat nem ezek alkotják. […]

(„Budapest Hangversenytermeiben”, Magyar Nemzet 18 [1962]/109, 4.)

________________

Breuer János kritikája
(Muzsika, 1962. július)

[…] Kurtág György Nyolc zongoradarabja egészen más természetű alkotás. Mikrotételeiben – akárcsak a tavaly hallott vonósnégyesben – hatalmas elemi energiák szabadulnak fel. A zene alapélménye itt is Bartók. A mű 2–7. tétele lényegében szabad, megoldásában helyenként nagyon is távol eső parafrázis az Éjszaka zenéjére. Nehéz, sokismeretlenes egyenlet ez az alkotás, megfejtéséhez a konstrukciót elemző technikai analízis nem ad kulcsot. Kurtág utóbbi években komponált műveiről érdemes lenne hosszabb tanulmányt írni, mert éppen az ő zenéjében kristályosodik ki legplasztikusabban a mai magyar zene problematikája. A Nyolc zongoradarab alapélménye, mint mondottuk, Bartók. Az Éjszaka zenéje-típusú tételeknek határozott tartalma van, Bartók a magányos ember szorongásos vízióit ábrázolja bennük; hasonló a mondanivalója a Nyolc zongoradarabnak is, csupán a bartóki gondolat sokszorosan felfokozva jelenik meg. Egy technikai példa: Kurtág egyik-másik tételében valóságos szekundtornyokat épít fel, s Bartókhoz képest lényegesen kiterjeszti a zongora hangterjedelmét is. A mű problémája – érzésem szerint – abban rejlik, hogy csak megköt, görcsbe ránt, feloldani azonban nem tud. Bartók még képes volt arra, hogy a magány tépelődő hangját feloldja a közösség erőteljes zenei intonációjával. Kurtág utolsó tételében csupán odáig megy el, hogy haragos ököl- és könyökcsapásokat mérjen a zongorára. Itt nagyon hiányzott valami karakterisztikus, „kurtágos” zenei anyag, valami „görcsoldó”-szer. – A Nyolc zongoradarab bizonyára annak köszönheti elementáris hatását, hogy az a fél világ, amelyet Kurtág ábrázol, koncentráltságában olyan hatalmas, olyan megrázó és igaz, hogy szinte lehetetlen a zenére oda nem figyelni, belső cselekménysorát minden idegszálunkkal nem követni. Ki tagadná, hogy az atomkísérletek korában ez a marcangoló, „nagyon fáj”-hang indokolt és jogos! Csupán, egyoldalú, mert az élet nyit más, előrevivő, boldogabb perspektívát is. A közönség egy része megértette Kurtág mondanivalóját, más része megérezte a szenzációt és a divatot, s így nem maradt el a szerzőt és a kitűnő előadót, Antal Istvánt, köszöntő ütemes taps. […]

(„A Korunk Kamarazenéje sorozat…”, Muzsika 5 [1962]/7, 43–44.)