Dedikáció: Mihály András
Ősbemutató helye: Budapest
Ősbemutató időpontja: 1971.10.13.
Ősbemutató előadói: Sziklai Erika (szoprán); Budapesti Kamaraegyüttes, vezényelt: Mihály András
Szövegíró neve: Bálint Isván
Szöveg nyelve: magyar
A komponálás befejezése: 1971
Műfaj: Énekes kamarazene
Apparátus: oboa, kürt, cimbalom, hárfa, zongora, cseleszta, hegedű, brácsa, cselló, nagybőgő, szoprán szóló, fuvola / piccolo, A-klarinét, zongora / cseleszta
Időtartam (perc): 11
Megjelenés éve: 1996
Kiadó: Universal Edition/Editio Musica Budapest
Kiadvány sorszáma: UE 3126 és UE 30393 (zongorakivonat)
1 Paris I, Musée de Cluny: La Dame à la Licorne
2 Paris II, Tour Saint Jacques
3 Nyelvlecke
4 Ars poetica
Bálint István versei
1.
Párizs I
Musée de Cluny: La Dame à la Licorne
Mielőtt kezével
illetné egyszarvúját ne feledje,
hogy a szemek függönyén folt esik, ha
két lába között, különben
apró állatok figyelnek,
essünk túl rajta!
2.
Párizs II
Tour Saint-Jacques
Ha én tudnék olyan befejezetlen...
Égbetört tövis,
hiányos férfidísz,
mert elfogyott a...
Ha én tudnék olyan csonka...
3.
Nyelvlecke
A macskát,
akárhogy karmol és sikoltozik,
letéped a szőnyegről
és nyitott ernyőm árnyékára dobod.
The cat is under the umbrella.
A macskát letéped,
akárhogy sikoltozik az ernyő
és karmol a szőnyeg,
nyitott árnyékára dobod.
A macska az esernyő alatt van.
4.
Ars poetica
Rendkívül felületesen,
szinte, csak a bőr tetején
és az önmagától kikívánkozó
ezzel, azzal
ami mögött hajszálvékony
rugó működik,
a fulánk mechanizmusával
tudnám leginkább
torz hasonlatokkal
gazdagon fekszem ezért
rajtad és elcsodálkozom,
hogy ennek ellenére.
Kroó György ismertetője a műről
(Az ismertető a bemutató előtt két hónappal jelent meg az Élet és Irodalomban)
Még meg nem jelent kotta, el nem hangzott zene, kiadatlan versek megzenésítése – mégis sietek írni róla, mert a Kurtág-opusok mindig eseményt jelentenek zenei életünkben.
Aki nem ismeri a szerzőt, el sem hiszi talán, hogy negyvenöt éves korára ez a kilencedik műve. A beavatott tudja, hogy az ő időszámítása zenei újjászületésével, 1957–58-as párizsi tanulmányútjával kezdődik, s Vonósnégyesét, az Op. 1-et mindössze12 esztendő választja el a szinte egyéni rekordként fél év alatt partitúrába írt s az idén januárban befejezett Capricciótól. Partitúra, mondom, s közben csodálom az asztalomon fekvő kotta csaknem 20 hangszeres szólamát. Mert ez a kamaraegyüttesre komponált dalsorozat Kurtág eddigi legnagyobb partitúrája, valósággal zenekarként hat a hangszerszólók, két-három szólamú kamaraművek, vagy akár a vonósnégyes és fúvósötös után. De azért ez is kamarazene: a kifejezés légköre, a fogalmazás jellege teszi azzá.
Tűnődöm, mi ragadhatta meg a muzsikust Bálint István verseiben. Párizsi emlékeket ébresztett? Hogy így volt, elárulja a két első dal ihletése, a Musée de Cluny világhírű szövött falikárpitjai és a Saint Jacques torony. Vonzhatták a költemények villanó ötletei, szellemi bukfencei is. A miniatűr zenei formák mesterének, a bécsi deklamáció elkötelezettjének kezére játszhattak az aforizma vagy capriccio-hangulatok, és valószínűleg ingerelték és mosolyra fakasztották a kétértelműségek fénytörései, az összemosódó asszociációk is. A Szent Jakab csonka tornyáról szóló vers mindezeken túl egy egészen mélyen fekvő lelki húrt pendített meg benne, a befejezetlen, a ki nem mondott, az elharapott, a mégis felépített, végigérzett, teljesen kifejezett gondolat szépsége jegyében. Így azután a négy dal a látszólag mellékesen, szeszélyesen kiválasztott és összekapcsolt versek ürügyén már-már világképpé összegeződik, mindenesetre jellegzetesen önportrészerű remekműként hat.
Az első dal (La Dame á laLicorne) – mindössze három énekes frázisa – lassan merül fel a hangszeres bevezetés homályából, ám azután az álomkép sebességével suhan, s mire felfognánk, már el is tűnt. Évődő, enyhén erotikus levegőjét a zene megnemesíti, bár a dallam pikáns hajlításai, táncos rebbenései mintha a Szent Mihály útja hangulatán kívül a Place Pigalle atmoszféráját is megidéznék.
A második dal (Tour SaintJacques) a befejezetlenség poémája, Kurtág egyik legszebb zenéje. Pillantása már-már bartókian mély és tiszta. Karakterében van valami végtelenül lágy, lehelletszerű, sőt édesen oldott. Alakja még modelljénél is karcsúbb és főként tünékenyebb, az egész szinte csak sejtelem. Főszereplője az énekszó mellett a kürt.
A harmadik (Nyelvlecke) azelőző ellentéte. A ritmus szorításából kiszabadulni nem tudó, a forma vonzásának engedni kényszerülő vad scherzo tétel. Lüktető, szenvedélyesen játékos zene, az énekesre már-már teljesíthetetlen feladatot ró, de karakterének ereje és logikájának ragyogása mindenen átsüt.
A finale az Ars poeticacímet viseli. Finale, mert benne összeszefonódnak az előző tételek szálai, a scherzóhoz egy idézet révén is kapcsolódik, a ciklusban elfoglalt helye szerint viszont a lassú második tételnek a szimmetrikus párja. A költő itt látszatkönnyedséggel tüntet, s úgy tesz, mintha nem is érdekelné más, csak a felszín. Kurtág zseniális inspirációval egy hangoló zenekar közömbös zajából indítja a zenét, amely egyre tartalmasabban építi ki a maga idegszervezetét, s amikor a versben a fintor következik („… torz hasonlatokkal fekszem ezért rajtad és elcsodálkozom, hogy ennek ellenére”), a vokális melódia elbűvölő gesztussal emeli fel, vagy inkább varázsolja a viccet a költészet szférájába.
A zenei képfestésnek és a lírai kifejezésnek ez a kivételes magasfokú ötvözete, amely a Négy Capriccio-ra jellemző. Alban Berg Wozzeck-beli művészetéhez méltó. Egy meglehetősen szorosan körülhatárolt puritán stíluson belül ilyen változatosságra és teljességre kevesen képesek. A konstrukció itt láthatatlan acélhálóhoz hasonlít, amely fölött szédítő magasságban a képzelet végzi egyéni bűvészmutatványait. A rádióban Mihály András vezetésével felvétel készül Kurtág művéről, az énekes szólót Sziklai Erika énekli.
(Élet és Irodalom 15 [1971]/34, 13.)
_____________
Sz. Farkas Márta műismertetője az ősbemutatóra számára
(Országos Filharmónia Műsorfüzet, 1971. október 11.)
Kurtág György az 1970. év végén komponálta a 9. opuszjelzésű Négy capriccio-t. Hasonlóan a zeneszerző többi, opuszként vállalt alkotásához,ez a mű is hosszabb érlelés eredményeként született: egy esztendő választja el a 8. opuszjelzésű Négy töredéktől.
A Négy Capriccio Bálint István verseire készült. Az első: Párizs I. (Musée de Cluny: La Dame á la Licorne). Címe a Cluny-palota világhírű reneszánsz faliszőnyegének képére utal, amely Angliai Máriát a mondabeli egyszarvúval ábrázolja. A versbe foglalt gondolatoknak azonban csupán indítékául szolgál a kép, amelyből asszociációk távolba vezető sora indul el; mozzanatait nem a logikai rend, hanem a szavak egymásutánjából megszülető rejtett kapcsolatok foglalják egybe. A második capriccio: Párizs II. (Tour Saint Jacques).Az előbbihez hasonló módon megalkotott vers ugyancsak párizsi vizuális élményhez, a Szent Jakab toronyhoz kapcsolódik. A Nyelvlecke és az Ars poetica ismert fogalmakhoz fűzi a szavak megszokott tartalmától meghökkentően eltérő verseket.
Kurtág György a szöveg megszólaltatását művében szopránhangra bízta. Az énekszólam a szavak expresszív tartalmának legközvetlenebb tolmácsolója. Dallamának szokatlan vonalrajza, a hagyományos éneklésmódtól különböző technikát igénylő megoldása a szöveg kifejezési lehetőségein túl érzékelteti a költői mondanivalót. Sokféle színt reprezentál a mű gondosan megválogatott hangszeres együttese: a hangszerelés színei, a hangzás szüntelen változó árnyalatai, jellegzetes dinamikai fokozatai, magasságot és mélységet egybefoglaló térhatásai a mű pregnáns kifejezőeszközeiként hatnak. A zenei szövet alkotóelemei: a vertikális és horizontális hangközviszonylatok, a plasztikusan megrajzolódó szólamok,ritmusképletek sajátos jelentőségüket a hangzó anyag egységében nyerik el. A kompozíció technikai elemeinek szerkezete így a zene asszociációkat keltő és atmoszférát teremtő kifejező tartalmát szolgálja.
(Országos Filharmónia Műsorfüzet [1971]/35, 17.)
No sheet music files available for this piece.
Kritikák az ősbemutatóról
Rajk András kritikája
(Népszava, 1971. október 17.)
Október 13-án a Zeneakadémia Kistermében – mondhatjuk immár: hagyományosan – sor került a legújabb kamarazenei termés néhány érdekes darabjának bemutatására. Nem ez a hely, ahol öt mai magyar zeneszerző (Ligeti György, Székely Endre, Durkó Zsolt, Kurtág György, Mihály András) alkotásairól érdemleges kép adható. A művek értékelése helyett itt inkább a tény értékelése kaphat csak helyet: a Budapesti Zenei Heteknek (és a művészeti hetek egészének) egyik legjelentősebb eseménye a maga szerénységében mégiscsak ez. Amennyire első – egyik-másik nem most bemutatott műnél kevesedik – hallásra megállapítható, kivételes jelentőségű mű nem született (fenntartom természetesen a tévedés jogát). Annyi bizonyosnak látszik – pontosabban hangzik –, hogy Durkó Zsolt és Kurtág György komolyan és nagy érzékenységgel kezelik a Bartók utáni idők új hangzáslehetőségeit. Meggyőződésem, hogy a Kurtág által most járt utcák (és Bálint István költészetének utcái – a Négy capriccio erre íródott) zsákutcák – de érdekes, színes, tartalmas főútvonalak mellett fekszenek. Szerzők és előadók egyaránt a legmesszebb menő figyelmet és köszönetet érdemlik a magyar zene új útjainak fáradságos kereséséért. Igaz új élményekhez csakis ilyen út vezet.
(„Magyar bemutatók”, Népszava 99 [1971]/245, 9.)
_____________
Várnai Péter kritikája
(Magyar Hírlap, 1971. október 19.)
Kurtág György Négy capriccio című ugyancsak új darabja volt a másik esemény ezen az estén. (Kurtág két régebbi műve, a Fúvósötös és a Hegedű-cimbalom duók is szerepelt a programon.) Az új darab Bálint István rövid verseire készült, szoprán hangra és kamaraegyüttesre. Kurtág – hasonlóan a Bornemisza-kantátához – ismét a szöveg legmélyére hatol le, s a zene eszközeivel ábrázolja a groteszk, nemegyszer sikamlós versek lényegét. Rendkívül mulatságos az új darab, teljesen új arcát mutatja meg benne Kurtág. A színek, hangsúlyok és egyéb ötletek valóságos tárháza a négy rövid tétel, s mindamellett egyetlen hang erejéig sem enged a szigorú szerkesztés, a legmaibb eszközök igényéből.
(„Új magyar zeneművek”, Magyar Hírlap 4 [1971]/291, 6.)
_____________
R. I. kritikája
(Magyar Nemzet, 1971. október 19.)
Kurtág György négyrövid tételből álló Capricciója (op. 8.) hangzott el negyedik bemutatóként. A mű a választott versek – Bálint István tollából származnak – expresszív, szinte punktuális képrendszerét teszik át a Kurtág-zene mai faktúráját elevenen jellemző zenei megoldásokba. Sziklay Erika a zene és a versek expresszivitásának hőfokán oldotta meg szólamát.
(„Magyar bemutatók a Budapesti Kamaraegyüttes hangversenyén”, Magyar Nemzet 27 [1971]/246, 4.)
_____________
Breuer János kritikája
(Népszabadság, 1971. október 19.)
Kurtág új kompozíciója, a Bálint István verseire írott Négy capriccio megannyi variáció az emberi magánélet intim szférájára: egyértelművé teszi ezt mindaz, amit a vers kimond s még inkább, amit nem mond ki. A zene mintegy a „kipontozott” részeket hangsúlyozza, a nyomdafestéket nem tűrő, el nem hangzó szavakat játssza meg. A szerző néhány éve komponált Bornemisza- kantátájának hatalmas szenvedélye megszelídült, játékos formulákba oldódik. Atlasz letette válláról a világot, annak minden gondját, baját, s megpihen. Jogát ehhez ne vitassuk el.
(„Zenei krónika”, Népszabadság 29 [1971]/246, 7.)
_____________
Juhász Előd kritikája
(Tükör, 1971. november 2.)
Ugyanezen a koncerten mutatták még be Kurtág György Bálint István verseire készült Négy capriccióját. A kompozíció tömör és expresszív, híven adja vissza a szabad asszociációs versek jellegét, hangulatát, korunk idegfeszültségét. Az énekszólam kezelése szokatlan, de még ott is elsődlegesen zenei fogantatású, ahol nem veszi tekintetbe a prozódia törvényeit. Rendkívül hatásos a capriccio-sorozat, s helyenként olyan elemekkel is gazdagodott (táncos, játékos jelleg), melyekkel a zeneszerző eddigi műveiben csak kevéssé találkoztunk. Nehéz jósolni, vajon a kifejezőeszközök némi irányváltozását regisztrálhatjuk-e, vagy csupán egy dalciklus kelléktár-bővülését?
(„Magyar művek bemutatói”, Tükör 8 [1971]/44, 12.)
_____________
Homolya István kritikája
(Országos Filharmónia Műsorfüzet, 1971. november 15.)
Értékes műsorral, szép művészi produkcióval gazdagította a Budapesti Kamaraegyüttes a Zenei Hetek programját. A műsoron – híven a Kamaraegyüttes alapvető célkitűzéséhez – kizárólag mai magyar szerzők alkotásai szerepeltek. A hangverseny kedvező összbenyomása egyaránt tulajdonítható a bemutatott művek jó átlagszínvonalának és a megszólaltatás magas művészi fokának. A műsor középpontjában három Kurtág-kompozíció szerepelt; ezek közül kettő (a Fúvósötös és a Hegedű-cimbalom duók) már közismert és gyakran játszott hangversenydarabnak számít. Kurtág mellett három további magyar szerző, Durkó Zsolt, Mihály András és Székely Endre egy-egy műve szólalt még meg. Végül a műsor egyik érdekessége a külföldön élő Ligeti György egyik hangszeres kompozíciójának magyarországi bemutatója volt. […]
Komoly érdeklődés előzte meg a Kurtág-bemutatót. A Kurtág műveit általában kísérő érdeklődést ez esetben fokozta, hogy a Négy Capriccio Kurtág művészetében teljesen szokatlan nagy apparátusra íródott. A mű végighallgatása nyomán mint további, tartalmi újdonságot fedezhettük fel a játékos elem, a tréfa megjelenését ennek a jelentékeny alkotóművésznek az eszköztárában. A kompozícióban maradéktalanul érvényesült az a kitűnő formáló erő, alkotói érzék, amit Kurtágnál minden esetben megcsodáltunk. Mégis, a sok újszerűséggel járó útkeresés ezúttal nem tűnt el maradéktalanul az alkotásból, ami többek között bizonyos Schönberg-reminiszcenciákban mutatkozott meg, és ami abszolút mércével mérve a korábbi évek alkotásai mögé helyezi a művet. […]
Végül emlékezzünk meg az előadó-garnitúra tagjairól, akik egytől egyig odaadással vették ki a részüket a sikeres produkcióból. Név szerint említsük meg Sziklay Erikát, aki a Kurtág- és a Székely-mű énekszólamát interpretálta, Hegyi Ildikót és Fábián Mártát, a Kurtág Hegedű-cimbalom duók megszólaltatóit, a Magyar Fúvósötöst, akik Kurtág Fúvósötösét nagyszerű átéléssel és kidolgozottsággal adták elő, valamint az együttes vezető karnagyát, Mihály Andrást.
(„A Budapesti Kamaraegyüttes hangversenye (okt. 13.)”, Országos Filharmónia Műsorfüzet [1971]/39, 21–22.)
_____________
Keszi Imre kritikája
(Film Színház Muzsika, 1971. november 27.)
Visszatekintve az elmúlt hetek zenei eseményeire, a magyar zenei bemutatók sorára, két zeneszerző művének hangjai élnek bennünk a legtisztábban: Ligeti Györgyé és Kurtág Györgyé. Mindkettő megítélhető már, nem korai róluk szót ejteni. A negyvenedik és ötvenedik életév között, messze túl a kezdés forrongásán, már kísérletezésük is egy egységes zenei mondanivaló része. Kísérletezésük is, mert mindkettő nyugtalan, kísérletező hajlamú muzsikus. És ez körülbelül az egyetlen közös vonás köztük. […]
Ha Ligeti széles érdeklődésű, nagy extenzitású zeneszerző, Kurtág György igazi intenzív művész, szűk területen nagy mélységbe hatoló, olajkutató természetű alkotó. Ligeti megismert kompozíciói mögött kiterjedt életművet sejtünk, Kurtágról tudjuk, hogy nagyon keveset komponált, mintegy szűrő-cseppentővel dolgozik. Most bemutatott Négy Capriccio című dalsorozata az Op. 9. számot viseli. Az op. 8. is dalsorozat volt, Gulyás Pál szövegeire, Négy töredék címen.
Egy év időköz a két ciklus között nem kevés idő, és ez fel is mérhető a két mű felfogásbeli különbségén. Említettük: Kurtág szűk területen kutat, de ezt annál hevesebben, valamely sajátos, izgatott precizitással. Minden műve kifejezés is, vizsgálódás is. Ezúttal mintha valamiféle vád és humoros paroxizmus kifejezését nyújtaná, valamely el-elcsukló, akadozó, el-elhallgató, az egzisztenciális „hallgatás” felé mutató, de még a végső hangot meglelő önkívületét. És egyidejűleg az énekhang lehetőségeit vizsgálja. Eddigi dalaiban – a Négy töredékben, a megragadó szépségű Bornemissza-kantátában – inkább a weberni törekvések magyar átértelmezője volt, a dallamot valamely zengő és telt beszédszerűséghez igyekezett közelíteni, elismerve a nyelv jogait Ezúttal tudatosan, sőt indulatosan szakad el a deklamációtól. Igaz, Bálint István érdekes versei is távol állnak minden felmondhatóságtól. Szaggatott, groteszk gesztussal maguk köré mutogató töredékek, fél[-] és negyedmondatok. Ám ami a szövegben szükségszerűen rész marad, az a zenében teljességgé válik: vannak dolgok, amelyeknek kifejezésére a zene alkalmasabb eszköz, mint a szöveg. Bálint István versei Kurtág zenéje nélkül a húszas évek kísérletező modernségére emlékeztető lelkendezések maradnának. Kurtág zenéje a szöveg nélkül elképzelhetetlen, ám a kettő együtt: az utolsó esztendők egyik legmegdöbbentőbb zenei remeke. Milyen mulatságosan torokszorító például az az asszociatív (tehát semmiképp sem illusztratív) részletkapcsolat, amikor Kurtág (az Ars Poetica című dal kezdetén) a bőr felületes érintésének borzongató érzését a hegedűhangolás üres kvintjével érzékelteti, az addigi hangzástornyok és égbetört akkordtövisek után! Irigylésre méltó a költő, akinek verseit ilyen zene emeli a maradandóság magasába.
(„Zenei levél két kiváló zeneszerzőről”, Film Színház Muzsika 15 [1971]/48, 6–7.)
_____________
Biernaczky Szilárd kritikája
(Kritika, 1972.)
[…] Némileg Székely szemléletmódjával rokon Kurtág György Négy capricciója, amely szintén ősszel került bemutatásra, és amely Bálint István bizarr verseire készült szopránszólóra és kamaraegyüttesre. Az új zene ismert és gyakran szinte fárasztóan összezsúfolt színei-hangulatai Kurtágnál áttetsző, finoman egybeszőtt mozaikokban jelentkeznek. A szöveges műben a zeneszerzőnek mindig szabadabb keze van a zeneszerzést illetően. Kurtágnál azonban a kis tablók, „struktúrák” jól összekapcsolódnak, a logikus folyamatot egyetlen rosszul átkomponált törésvonal sem zavarja, jóllehet ezt a felhasznált versek szinte sugallják, különösen az utolsó kettő, amelyben az avantgarde költői megoldás bizonyos fogalomcserékből, illetve be nem fejezett mondatok alkalmazásából származik. Különösen megkapó a záróvers, az Ars poetica finom erotikájának poétikus, egyben finoman csipkelődő zenei anyaga. […]
(„Új magyar zeneművek 1971/72”, Kritika 1 [1972]/7, 29.)
No sheet music files available for this piece.
