Eredeti cím: Сцeны из романа
Alcím: Tizenöt dal Dalos Rimma verseire, szopránra, hegedűre, nagybőgőre és cimbalomra, orosz nyelven
Dedikáció: Csengery Adrienne
Ősbemutató helye: Budapest
Ősbemutató időpontja: 1983.10.05.
Ősbemutató előadói: Csengery Adrienne (szoprán); Keller András (hegedű); Csontos Ferenc (nagybőgő); Fábián Márta (cimbalom)
Szövegíró neve: Dalos Rimma
Szöveg nyelve: orosz
A komponálás befejezése: 1982
Műfaj: Énekes kamarazene
Apparátus: szoprán, hegedű, nagybőgő, cimbalom
Időtartam (perc): 19
Megjelenés éve: 1985
Kiadó: Universal Edition/Editio Musica Budapest
Kiadvány sorszáma: Z. 12661

1. Приди
2. От встречи до расставания
3. Мольба
4. Позволь мне
5. Считалочка
6. Сон
7. Рондо
8. Нагота
9. Вальс для шарманки
10. Сказка
11. Снова
12. Бесконечный ряд воскресений
13. Визит
14. Быль
15. Эпилог
________

1. Gyere
2. Találkozástól válásig (Jajgató)
3. Könyörgés (Hommage à Kalmár László)
4. Engedd
5. Kiszámoló (Hommage à Mahler)
6. Álom
7. Rondó
8. Meztelenség
9. Verkli-keringő (Hommage à Alfred Schnittke)
10. Mese
11. Újra
12. Vasárnapok (Perpetuum mobile)
13. Látogatás
14. Igaz történet
15. Epilógus

Dalos Rimma versei

(A magyar szöveget lásd alább.)

1. Приди
Приди,
я руку протяну.
Теплом своим
твой холод прогоню.
О, как давно
я в уголках души
Храню ненужные гроши.

2. От встречи до расставания
(Плач отчаяния)
От встречи
до расставания,
от прощания
до ожидания
пролег мой бабий век.

3. Мольба
Простите, милосердные,
за слабость мою женскую,
за то, что полюбила я
душою юродивого

4. Позволь мне
Позволь мне
прикоснуться к тебе,
расплавиться, раствориться.

5. Считалочка
Все выбирала –
все проглядела.
И досталась мне любовь
изрядно потрепанная.

6. Сон
Снится один и тот же сон:
близости твоей прошу.
Ты приближаешься,
я отталкиваю тебя.

7. Рондо
Говорила, нельзя,
говорила, пройдет,
говорила, говорила ...
За туманом тех дней
не видать алых зорь,
за минутами счастья -
боли разлуки.
Было счастье у нас,
и разлука была ...
Говорила, нельзя,
говорила, пройдет,
говорила, говорила ...

8. Нагота
Прикрою душу
фиговым листком
и убегу из рая.

9. Вальс для шарманки
И в пик-часы
катится без помех
трамвай души моей.

10. Сказка
Хотелось явиться тебе
небожительницей
в сиянии звездного нимба,
а пришлось отворить дверь
замарашкою
с веником в грязной руке.

11. Снова
Я снова жду тебя.
Как долго
не приходит послезавтра.

12. Бесконечный ряд воскресений
Вот опять
воскресенье прошло.
Значит, наступит
следующее.

13. Визит
В белом холоде снега -
покрова пришла
ко мне гостья - тоска.

14. Быль
Умирает любовь,
зачатая
в весенней
спешке.
А у тебя в саду
растет
трава
забвенья.

15. Эпилог
(Плач уныния)
От встречи
до расставания,
от прощания
до ожидания
пролег мой бабий век.

________

1. Gyere
Gyere, kinyújtom kezem,
melegemmel
elűzöm fagyod.
Ó de régen
őrzöm lelkem mélyén
mihaszna garasaimat.

2. Találkozástól válásig (Jajgató)
Találkozástól
válásig,
búcsútól
várakozásig
– ennyi volt asszonykorom.

3. Könyörgés
Irgalmasak, nézzétek el
asszonyi gyarlóságomat,
hogy megszerettem
ezt a világ bolondját.

4. Engedd
Engedd,
hogy megérintselek:
oldjál, olvassz magadba.

5. Kiszámoló
Addig-addig válogattam
míg mindent elszalasztottam
maradt nekem
ez a jócskán megtépázott
szerelem.

6. Álom
Mindig ugyanaz az álom:
hívlak – gyere közelebb.
Közeledsz –
és eltaszítlak.

7. Rondó
Mondtam, nem lehet.
Mondtam, elmúlik.
Mondtam, mondogattam.
Ama napok ködén túl
nem látni bíbor hajnalt,
a boldog perceken túl
búcsúzás fájdalmát.
Volt nekünk boldogságunk,
búcsúzásunk is volt.
Mondtam, nem lehet,
mondtam, elmúlik.
Mondtam, mondogattam....

8. Meztelenség
Elfödöm lelkem
fügefalevéllel
és megszököm a mennyből.

9. Verkli-keringő
Lelkem villamosa
csúcsforgalomban is
vígan zötyög.

10. Mese
Csillagos ég sugarában,
istennőként akartam
megjelenni néked,
aztán
ajtót nyitok lomposan,
piszkos kezemben söprű.

11. Újra
Várlak, újra várlak.
De soká
jön el a holnapután.

12. Vasárnapok
Egy vasárnap
elmúlt hát megint.
Vagyis
jöhet a következő.

13. Látogatás
Hó hidegébe takarózva
Vendég jött hozzám:
a bánat.

14. Igaz történet
Halódik
a tavaszi kapkodásban
fogant
szerelem.
De kertedben
terem
a feledés
füve.

15. Epilógus
Találkozástól
válásig,
búcsútól
várakozásig
– ennyi volt asszonykorom.

(Dalos György fordítása)

Kritikák az ősbemutatóról

Pándi Marianne kritikája
(Magyar Nemzet, 1983. október 9.) 

[…] A hangverseny második felében bemutatott előadásban hangzott fel Kurtág György új műve, Jelenetek egy regényből című, orosz nyelvű dalciklusa. Csengery Adrienne énekét cimbalom (Fábián Márta), hegedű (Keller András) és nagybőgő (Csontos Ferenc) kísérte. 

A dalciklus verseit Rimma Dalos írta. Már Kurtág korábbi, nagy sikert aratott művében, A megboldogult Truszova üzeneteiben ihletően hatott a zeneszerző képzeletére ez a közvetlen hangú, vonzó őszinteségű költészet. Kurtág művészete egyre érettebbé, letisztultabbá válik, áradó líráját nem kötik gúzsba bonyolult technikai meggondolások. A zeneszerzőből gáttalanul tör fel a dalolás. Ezt a zenét nem kell logaritmus-táblázattal ellenőrizni, nem kell „érteni”, ezt a zenét jó hallgatni, és az ember közben arra gondol, hogy jó lenne újból meghallgatni. 

A miniatűr hangszeres együttes választékos és kifejező „kommentárja” éppolyan alkotói telitalálat, mint az apró darabok formai gazdagsága, elsősorban pedig az anyagszerű és megjelenítő erejű énekszólam kidolgozása. Csengery Adrienne gyönyörű hangja, személyének lebilincselő varázsa szinte az alkotással egyenértékűen közvetítette a tizenöt dalt. Megszületett az idei fesztivál első remekműve! […]

(„Budapest hangversenytermeiben”, Magyar Nemzet 46 [1983]/239, 5.)

__________

Várnai Péter kritikája
(Magyar Hírlap, 1983. október 14.) 

Kurtág György új darabja, a Jelenetek egy regényből című dalciklus volt a fesztivál szerdai koncertjének fő száma. A mű szövegalapja ismét – mint már a Truszova-ciklusnál is volt – a Budapesten élő orosz költőnő, Rimma Dalos lírája. A rövid, pársoros versek szinte kínálkoztak Kurtág kisformakedvelő koncepciójához, ám a versek szenvedélyes lírája is egybevág a komponista egyéniségével. Így hát természetes, hogy a Truszova után újra remekmű születhetett az együttműködésből. 

Az új sorozat 15 dala magától értetődően az előző ciklus stílusát folytatja – azaz Kurtág ismert jellegzetességeit mutatja. Annyiban különbözik ez a mű elődjétől, hogy eszközei egyszerűbbek; ez már a választott hangszeres apparátusban is megnyilvánul. Az előbbi opusz teljes kamarazenekarával szemben az új műben csak hegedű–nagybőgő–cimbalom trió kíséri a szólószopránt. De egyszerűbbek, átlátszóbbak, érthetőbbek a kifejezés eszközei is. Ha a hallgató a szöveggel, illetve annak fordításával a kezében figyeli a művet, szinte minden formai, kifejezésbeli és színmegoldásra magyarázatot talál a szövegben. Csak néhány példát: az egyik vers címe: Meztelenség – a zenében itt hallgat a kíséret, csak a „lemeztelenített” ének szól; egy másik a vég nélkül ismétlődő vasárnapokról szól – a zene állandóan elismétli ugyanazokat a formaegységeket; egy harmadik tárgya az akart szépség és a reális lomposság ellentéte – a dal második fele tempót, dinamikát és színt vált, minden élessé, durvává változik. 

Tehát a vokális muzsika örök szabálya él ebben a mai, korszerű zenei eszközöket felvonultató alkotásban – akárcsak Kurtág valamennyi énekes darabjában. Az örök hagyomány és a mai eszköztár eme egybeolvadása magyarázza – nem kizárólag, de főként – a Kurtág-művek hallatlanul magas színvonalát és a szerző világszerte érvényes elismertségét. – Az előadógárda: Csengery Adrienne, Keller András, Csontos Ferenc és Fábián Márta ragyogó produkciója is hozzájárult a bemutató nagy sikeréhez. […]

(„Korunk zenéje ’83”, Magyar Hírlap 16 [1983]/243, 6.)

__________

Raics István kritikája
(Népszava, 1983. október 18.) 

[…] Ha a Boulez-zenét a három évtizeddel ezelőtti törekvések klasszikussá vált típusának tekintjük, az előző hangversenynapon elhangzott Kurtág-kompozícióban napjaink legsűrűbb, legtömörebb kifejezését értékelhetjük. Kurtág új műve másodszori találkozás egy sajátos hangú költészettel. Már A megboldogult Truszova üzenetei című ciklusát Rimma Dalos lírája hívta életre. A mostani ciklus – Jelenetek egy regényből – tizenöt aforisztikus fogalmazású, csapongó és vívódó lélekrajzokat tár fel. A zeneszerző hihetetlen műgonddal munkálta meg e kisformákat, s szerkezet, dallam, ritmus elemeiből szőtt tökéletes egységeket – méltó feladatot adva az énekes szólista, Csengery Adrienne számára, valamint kitűnő kamarapartnereinek, a cimbalmon közreműködő Fábián Mártának, s a két vonósnak: Keller András hegedűművésznek és Csontos Ferenc nagybőgősnek. […]

(„A tegnap és a ma zenéje”, Népszava 111 [1983]/246, 6.)

__________

Kroó György kritikája
(Élet és Irodalom, 1983. október 28.)

Az új, 1981–82-ben született tizenkilencedik Kurtág opusz címe a kéziratos kottában még csak ennyi: 15 dal Rimma Dalos verseire. Ajánlása a bemutató énekesének, Csengery Adrienne-nek szól; ő vitte pódiumra a kíséret nélküli József Attila-dalokat (Op. 20.) és a chef d’oeuvre Truszova-ciklust is (Op. 17.), amelynek verseit ugyancsak Rimma Dalos írta. Így teszi egyértelművé a kompozíciós munka ideje, a költőnő és az énekes-előadó azonos személye, meg az orosz nyelvűség, milyen műcsalád tagja-ivadéka a Zeneakadémián október 5-én, világ­bemutatóként felhangzott 15 dal. Akik A boldogult R. V. Truszova üzeneteiben a század második felének egyik legszebb és legjelentősebb művét vélték felfedezni, az időtartam, az egyszer már meghaladott kis kamarazenei keretek közé visszafogott instrumentárium (cimbalom – Fábián Márta, hegedű – Keller András, nagybőgő – Csontos Ferenc) és néhány kiugróan hangsúlyozottan zsáner- vagy karakterkép-jellegű dal okán egyszeri meghallgatás után rámondták: gyönyörű, ihletett munka, a Truszova-ciklus mellékterméke. Akiknek füle, lelke a Truszovára nem nyílt ki, azt mondták: ez az, ebben a műnemben, a rövid hangképek füzérében, a karakterminiatűrök szvitzenéjében Kurtág utolérhetetlen.

Az Op. 19. végleges címétől tüzet fogott képzelettel és a 15 dalt egy Kurtág-regény megkapóan szomorú hangú, önmagában teljes jelenetsorának érzem. Mert ezeknek a daloknak mintha volna egy titkos, a német kora romantikusokra emlékeztető mottója („A tarka földi álom hangjain vontatottan zeng át egy messzi hangzat, ha figyelünk titokban.” Fr. Schlegel – Kálnoky: A kromatika). Nem színező ősértelmében, nem későbbi és általánosított jelentésében, mint a kusza, erjesztő zenei minőség szinonimája, csupán kis lépésekben mozgó, egymáshoz tapadó-bújó hangokban élő dallamtípusként. Ez az „ősmelódia” énekel a „lelkem mélyén” mindjárt az első dalban (Gyere), az egyik alapváltozatot, az ereszkedő dallamvonalat titkoló verziót megtestesítve. Csavarodó vonala a második dal (Találkozástól válásig) jajgatójában a gyötrelem hordozója lesz, de a kicsengés hangadója itt is az ereszkedő kromatikus hangpárok nyílt, rejtőző sora: „Ennyi volt asszonykorom”. Éppen ennek ellenképe a harmadik dal (Könyörgés) gyötrődve felfelé kúszó szűk dallamösvénye, és a következő háromsoros (Engedd) szenvedélytől izzó, már-már töretlenül csúcspontig emelkedő íve. Az ősmelódia az Álom című hatodik dal formai középpontban álló ingája („Hívlak – gyere közelebb, Közeledsz – és eltaszítlak”), ennek sajátos változata élteti tűzenergiaként (mint Wagner Loge-zenéit) a hetedik dal haragosan, monomániákusan ismételt rondótémáját. Ereszkedő verziója leplezett kétszólamúsággal énekes szólóként (Meztelenség) summáz éppen a ciklus formai centrumában, majd mintha az első siratódallam emlékét idézné fel (Újra), hogy ezután ismét vad energiává alakulva forgassa a perpetuum mobile (Vasárnapok) kerekét. Az utolsó előtti dalban az ősmelódiából alakul a kétségbeesés ének–hegedű között imbolygó kánondallama, és az Epilógusban szinte nincs is más, csak félhangonként ereszkedő skáladallam és mélybe húzó glissando (Csüggedt sirató). Persze, első hallásra a fülben az élénk színek, hangulatok maradnak meg: a Kiszámoló vad, nyers, keserű zsánere, a Rondó első epizódjának kecses Valse-a és a Verkli mechanikus Walzere, meg természetesen a perpetuum mobile erőteljes ritmusa. De a lélek az ősmelódia üzenetét őrzi, a ciklus alaphangját, a két sirató (a Jajgató és a Csüggeteg) közé zárt „regényjelenetek” meghatározó életérzését. Voltaképp ez csap át scherzóba a karakterepizódokban is.

 Aligha lehet szervesebbé tenni ciklust, mint ilyen szakíthatatlan, láthatatlan fonállal. De élnek-hatnak egyéb vonatkozások is, tartalmi rímek, sőt hangzásrímek is, primer, semleges zenei eszközök, amelyeket a fül zenei téglaként azonosít, ám amelyekből a zeneköltő oly különböző hangulatfalakat húz fel. Itt van például az üres kvint hangköz, a hegedűhangolás jellegzetes hangja: végtelen tér, az örökkévalóság sejtelme, minden kezdetek kezdete az első dal első sora mögött; rusztikus, nyers táncatmoszféra alaptónusa a Kiszámolóban; rögeszmés szenvedély zakatolását csitítja le, tolja a messzeségbe a Rondóban; „hó hidegébe” takarja a bánatot a Látogatás húszütemnyi néma drámájában. S ha dallamvonallá egyenesednek a kvintek, elénk teríthetik a fehér, hideg hópalástját, kirajzolhatják képzeletünk vásznán a „csillagos éj sugarában” megjelenő istennőt, vagy megéreztethetik az „ó de régen” időtlenségét. Hányszor kerülnek papírra napjainkban is, nálunk s a világban, ugyanabban a sorrendben, összefüggésben, azonos rendszerháttérben hangok! S a legtöbbjük tintapötty marad. Kurtág szárnyas hangokat ír. 

Szárnyalnak a formái is, amelyek többnyire drámai formák, s ebben az értelemben pontos és eligazító a ciklus címében a jelenetek kifejezés. A dráma lejátszódhat a tiszta és árnyékos hangközök síkján, a szűk és tág intervallumok ellentételezésével, de felnőhet óriási intonációs kontraszttá is, mint a Mesében, ahol az istennő és a lompos, söprűvel a kézben ajtót nyitó háziasszony kettős portréja teszi szükségszerűvé, vagy az Igaz történetben, ahol a „tavaszi kapkodásban fogant szerelem” kétségbeesését egyszerre csak elmossa a felismerés csodálkozó, titokra ráébredő hangja: „de kertedben terem a feledés füve”. A nagy forma, a ciklus tartópilléreként a 2., a 8. és a 15. dalok szolgálnak, a legnagyobb feszültséget a Rondó és a Verkli közé zárt 17 hangos énekszóló hordozza. A hangszerelés ebben a ciklusban nem impresszionisztikus és nem szikrázó, mint a Truszovában, inkább kamarazene-jelleggel karakterizál. A jellegzetes koloritok közül is feltűnő a Kalmár Lászlónak ajánlott Könyörgésben a lehelethalk vonós glissandók és a pedállal egybemosott cimbalomhangok zsongása a „nyávogó” énekhang körül, az Álom című dal Wunschtraum atmoszférája, a tétova hívó hanggal, a Rondó hipervirtuóz vonós letétje, az Újra című dal pengetett hegedűakkordjainak és cimbalomrebbenéseinek kísértetiessége, ahogy a felfüggesztett időt, a csak várakozó lelkiállapotot érzékeltetik.

Op. 19. Ismét gazdagabbak lettünk egy műalkotással. Mint a kottába írt, mottóként vehető Lermontov-versben olvasom: „a város felett titokzatos hangok” hangoztak fel.

(„Jelenetek egy regényből”, Élet és Irodalom 27 [1983]/43, 12–13.)

__________

Breuer János kritikája
(Népszabadság, 1983. november 2.)

[…] Kurtág György Jelenetek egy regényből címmel bemutatott, Rimma Dalos orosz verseire írt 15 dala a mai zeneszerzés merőben más dimenzióit tárta fel. Az énekhangot mindössze három hangszer kíséri, vagy inkább értelmezi–kommentálja: cimbalom, hegedű, nagybőgő, különféle kombinációkban (Fábián Márta, Keller András, Csontos Ferenc mesterien gondozta e hangszeres szólamokat, az énekes szólista Csengery Adrienne volt, a dalciklus ajánlása is neki szól). Aforisztikusan tömörek, lényegükre redukáltak ezek a dalok, monumentális kifejezést hordoznak mégis. Roppant jelentőssé válik minden apró gesztus itt, a félelmetesen pontos lélektani megfigyelések sora hangzó élményként hat. A három nagyobb formai egységbe foglalt miniatúrákat keresztül-kasul szövik énekes, beszédes és hangszerszerű megoldások; sokszor az instrumentumokat bírja beszédre Kurtág, miközben az énekesre hangszeres hatásokat bíz. A dalok többsége egy-két zenei elem kifejtését adja, végletes következetességgel–konoksággal. És ezek az elemek nem feltétlenül, nem mindenáron vadonatújak, némelyikük több évszázada van jelen az európai zenében, s meghatározott jelentést hordoz. Ezek a tartalmat közvetítő jelentések Kurtág kezén részint megőrzik eredeti kifejezésüket, részint rendkívül felfokozott mivoltukban új mondanivalók hordozóivá is válnak. Egy „egyszerű”, önmaga körül forgó motívum valóságos forgószéllé erősödik fel, egy keringő – amelybe belehalljuk nemcsak Johann Strausst, hanem Mahlert, Alban Berget is – egyidejűleg azonos és nem azonos önmagával. Némely pillanatban Schubert Téli utazás-dalciklusának zárkózott tragikuma telepszik e muzsikára, máskor meg Schönberg Holdbéli Pierrot-jának ágáló expresszionista hangvétele. Fantasztikus, illanó karakterek művészi albuma Kurtág György új dalsorozata. Ha más semmit nem hoz is, ezért az egyetlen bemutatóért máris érdemes volt megrendezni a Korunk zenéje ciklusát! […]

(„Zenei krónika”, Népszabadság 41 [1983]/259, 7.)

__________

Wilheim András kritikája
(Muzsika, 1983. december)

[…] A koncert második felében Kurtág György op. 19-es Jelenetek egy regényből című dalciklusa hangzott el, bemutató előadásban. A tizenöt dal Rimma Dalos szövegeire készült, akár a korábbi, nagy kamarazenekar-kíséretes ciklus, A megboldogult R. V. Truszova üzenetei. Az utóbbi évek legjelentősebb Kurtág-kompozíciójának érzem ezt az opuszt, amely mintha visszautalna a pálya nagy újrakezdése, az 1960-as évek elején írt kompozíciókra. Ott voltak ennyire alapmozdulatokra egyszerűsítettek a dallami fordulatok, ennyire szűkszavúak a formák – csak mintha e dalciklusban oldottabb és természetesebb lenne ez a nyelv. Nem hiszem, hogy a történet epikus sodra segítene, még csak az sem, hogy definiálható karakterképekké válnak egyes tételek. Valamiképpen mindez stíluselemmé nemesedik, része a kompozíció nyersanyagának. A cimbalomból, hegedűből és nagybőgőből álló hangszeregyüttes (allúzió ez is: egy falusi cigánybanda összeállítása) végletes redukció, ugyanakkor hihetetlenül érzékeny apparátus. Kurtág nemhogy megkerülné a hangszerelés problémáit: ez a zenei anyag csakis ezeken a hangszereken képzelhető el. Sokszorosan lejáratott kifejezés, mégsem kerülhetem el erről a darabról szólva: Kurtág új dalciklusa elementáris erejű közlés – mintha annak a dalolásnak lenne első megvalósult eredménye, amit az op. 20-as József Attila-töredékek utolsó dalában elérendő célként fogalmazott meg a komponista a maga számára. Kurtág művét Csengery Adrienne énekelte, az én ízlésemnek kicsit túlságosan is drámaian, lányregényesen, operásan. A hangszeresek játékában is több volt a gesztus, az indulat, mint az igazán végigjátszott frázis, a jól képzett hang. Kurtág zenéje elképzelésem szerint sokkal egyszerűbb, áttetszőbb, világosabb – és bizonyos, hogy sokkal tárgyszerűbben kell előadni ahhoz, hogy a hallgatóban fölidézze azt az érzést és indulatot, amelyben fogant.

(„Korunk zenéje, 1983: Krónika és utópia 1.”, Muzsika 26 [1983]/12, 25–30.)

__________

Tallián Tibor kritikája
(Kortárs, 1984.)

[…] Csengery Adrienne és három hangszeres mutatta be (az énekesnő múló indiszpozíciója miatt az eredetileg tervezetthez képest néhány napos elcsúszással, de így talán a fesztivál szempontjából kedvezőbb időpontban) Kurtág György újabb dalciklusát: Jelenetek egy regényből, 15 dal Rimma Dalos verseire, op. 19. Csengery Adrienne-t ez alkalommal csakis a zászlók legmélyebb meghajtásával lehet köszönteni, vokális és drámai tehetsége ugyanis ezzel a zenével (s az alkotó személyiségével) találkozva az intenzitás különleges tartalékait tárja fel és bocsátja a mű rendelkezésére.

A Kurtág-bemutató igazi beavatás volt a zene jegyében: a felismerés és megismerés, a szellemi összpontosítás és az érzelmi feloldódás olyan kalandja, amelyet az átlagos újzenei bemutatóktól megkülönböztet az a minden jelenlevőt hatalmába kerítő érzés, hogy a felhangzó zene nekünk íródott, és csakis azért szólal meg, mert mi jelen vagyunk – a szó közvetlen és tágabb értelmében, mint közönség, egy szerda este a Zeneakadémián, mint egyénekből kialakuló, meg nem határozott nagyságú csoport valamikor és valahol a világban. Ez a zene nem önmagának, hanem hallgatójának adja meg a letagadhatatlanság érzetét, bizonyítja létét és létének jogosultságát (egyszersmind persze fel is menti a kényszer alól, hogy meghatározza, ki és micsoda is ő). Ez pedig a legtöbb, amit az ember a komoly művészettől kaphat.

Kurtág „orosz korszakának” újabb ciklusát alkotják ezek a jelenetek: 15 metszet, amelyek a stílus jelenlegi koncentrációs fokán is priméren rajz- és ábrázolásszerűek, pszichikailag analitikusak, ugyanakkor mégis csak vázlatok, jelzések és álmok (valamiképp a hangszerösszeállítás – hegedű, cimbalom, nagybőgő – is e látomásszerűséget sugallja). Minden képet – akár az álomképeket – tévedhetetlenül felismerünk újra, már egyszeri hallás után (mindannyian rádöbbenhettünk erre a ráadás ismétlését hallva). Ábrázolókedv és átszellemítő képesség oly módon olvad össze, hogy az expresszionista gyökerű és jellegű közlésmódban minden „belső” folytonosan „külsővé” válik, s fordítva. A stílus ennek következtében jut el a maga egyre transzcendensebb anyagain át a „lebegés”-nek addig az áldott állapotáig, amelyben ma még egyáltalán lehetséges a kifejezés, az egyensúly. E lebegés segíti e zenét, hogy a maga tulajdonképpen kicsiny lépéseivel átkeljen a jelenkori művészet dilemmáinak hegyláncain; ez a lebegés biztosít a Kurtág-zenének (sajnos, még a zeneszerző erős nimbusza ellenére is meglehetősen szűk körben) olyan átlelkesült és őszinte visszhangot, aminőt Bartók óta magyar zeneszerző tartósan nem élvezett. […]

(„Korunk zenéje ’83”, Kortárs 28 [1984]/3, 487–491.)