Alcím: In memoriam Stephan Stein – gitárra és térben elszórt hangszercsoportokra
Ősbemutató helye: Szeged
Ősbemutató időpontja: 1989.10.26.
Ősbemutató előadói: Salieri Kamarazenekar, vezényelt: Tamás Pál
A komponálás befejezésének helye: Verőce
A komponálás befejezése: 1989.09.02
Műfaj: Zenekar
Apparátus: szólógitár, oboa, klarinét, basszusklarinét, kürt, trombita, harsona, tuba, timpani, pianino, cseleszta, hárfa, vibrafon, csőharang, cimbalom, lábcintányér, gong, tam-tam, nagydob, brácsa, cselló, nagybőgő, síp, harmónium / csembaló
Időtartam (perc): 10
Megjelenés éve: 2004
Kiadó: Universal Edition/Editio Musica Budapest
Kiadvány sorszáma: Z. 13813

A mű egyetlen tételből áll.

Hangszeres mű, nincs szövege.

Kritikák az ősbemutatóról

N.N. kritikája
(Délmagyarország, 1989. október 28.)

[…] Az idén gazdag, széles skálán mozgó programmal örvendeztették meg a zeneszerető szegedieket. Az ősbemutatók közül kiemelkedett Kurtág György Sírkő Stephannak című műve, amely hatalmas apparátust vonultatott fel és szokatlan hangszereket szólaltatott meg, az úttörősíptól a Magyarországon először hallható gőzdudáig. Érdekes volt a zenekar elhelyezkedése is; a pódiumon kívül a koncertteremben oldalt, hátul és az erkélyen is ültek zenészek, így minden oldalról a legváratlanabb hatások érték a közönséget. […]

(Délmagyarország 79 [1989]/256, 4.)

__________

Gönczy László kritikája
(Muzsika, 1990. január)

[…] Kevés zenekarnak adatik meg, hogy bemutatkozó hangversenyén olyan nagyságrendű művész alkotásának első megszólaltatója legyen, amilyen Kurtág György. Ez alkalomra komponált művének keveset mondó, de sokat sejtető címe: Grabstein für Stephan – In memoriam Stephan Stein. A múlthoz való viszony az előzőekben érintetteknél lényegesen összetettebben tárul itt fel: a komponálás indítékai, személyes élményanyaga rejtve marad előttünk de a közlés égetően-önemésztően személyes jellegéhez nem férhet kétség – ahogyan azt Kurtág alkotói világában természetesnek tarthatjuk. A különleges összetételű előadói apparátus – vonósok, 3 fa-, 7 rézfúvós, gitár, zongora, harmónium, hatalmas ütőarzenál, különféle sípok és gázdudák – zenei anyaga világosan különül két rétegre: egy „humán–civilizációs–értékőrző” alaptónusra, és az azt leteperő, szétszaggató „agresszív–primitív” effektussorra. A hallgató mintegy azonosul az előbbivel, s a terem több pontjáról rátörő brutalitás hatására már-már a fizikai megsemmisülés élményével szembesül. A mű üzenete nem igényel verbális közvetítést a kortársak számára. Az előadás kompromisszumossága ellenére is teljesítette küldetését: eljuttatta ezt az üzenetet a jelenlévőkhöz.

1989-ben tehát meglehetősen magasra került a kamarazenekari napok mércéje. Reméljük, sikerül módot találni majd a hasonló nívójú folytatásra.

(„In memoriam…: Szegedi Kamarazenekari Napok 1989”, Muzsika 33 [1990]/1, 7.)

__________

Kritikák a budapesti bemutatóról

Várnai Péter kritikája
(Magyar Hírlap, 1991. november 9.)

[…] A koncert fő száma kétségkívül Kurtág György aránylag új darabja, a Grabstein für Stefan volt. Nem tudom eldönteni, írt-e Kurtág eddigi pályája során szebb darabot, s most a „szép” kifejezést a régi esztétika jegyében használom. De írt vagy nem, nem fontos. A lényeg az, hogy a Grabstein poézise, finom lírája párját ritkítja korunk muzsikájában. Mélyről fakadó gyászzene a mű, s ezzel tulajdonképpen mindent elmondtunk. Szerkezetéről annyit, hogy a darabot kezdő gitárakkord mindennek az alapja, ebből vezetődik le az egész zenei anyag. Ami talán szokatlan: Kurtág ezúttal nem elégedett meg a kevésszámú előadóval, az együttes több mint harminc muzsikusból áll, részben a koncertterem különböző helyeire szétszórva.

A siker óriási és megérdemelt volt. Mind a darab szellemét tökéletesen feltáró Peskó, mind a ragyogó együttes megérdemelte a hosszantartó tapsokat.

(„A berliniek”, Magyar Hírlap 24 [1991]/263, 6.)

__________

Farkas Zoltán kritikája
(Magyar Nemzet, 1991. november 18.)

[…] A Scharoun Ensemble, a Berlini Filharmonikusok egyik kamaraegyüttese egy délutáni, kortárs zenei koncerttel tette teljessé a zenekar budapesti vendégszereplését. Boulez, Snitke, Kurtág, Ligeti – mint e rangos névsor mutatja, a kamaraegyüttes az európai zeneszerzés élvonalából válogatta össze műsorát. A kompozíciók és az előadás színvonalát tekintve ez az egyetlen hangverseny több értéket sűrített össze, mint az októberi Korunk Zenéje tíznapos sorozata. […] Talán menthető az elfogultságunk, ha Kurtág György Grabstein für Stephan, op. 15c című művének szenteljük a legtöbb figyelmet. Első hallásra nagyon különbözik ez a kompozíció a zeneszerző korábbi darabjaitól. Egy külsődleges jegy, a kurtági mértékkel mérve monumentális előadói apparátus is e különbséget látszik alátámasztani. Egy szinttel mélyebbre tekintve azonban nagyon is kitapintható az a közös szál, amely a Grabsteint az életmű többi részével összeköti, s ez nem más, mint a szélsőségekkel való bátor szembenézés, jobb szó híján drámaiság. Az a vonás, amely Kurtág műveit „fontossá”, állásfoglalásra kényszerítővé teszi. Az európai zene valamikor e század első évtizedeiben érte el a kifejezésben, a lélek mélységeinek ábrázolásában a tetőpontját. Kurtág ezen a szinten halad tovább. Amikor a Grabstein kellemes, fület simogató, „mindennapi” zenéjében egyszer csak felharsan a középrész soha nem hallott sivítása, a hatás megdöbbentő, megrendítő. Mintha csak a mesék tiltott hetedik ajtaja, a borzalmak kamrája tárulna fel egy pillanatra, hogy aztán hamarosan tovatűnjön, de emléke kitörölhetetlenül megmaradjon a hallgatóban. Reméljük, hogy ezt a „Sírkövet” sokszor lesz még alkalmunk borzongva körülcsodálni.

(„Berlini Filharmonikusok”, Magyar Nemzet 54 [1991]/270, 9.)

__________

Boronkay Antal kritikája
(Muzsika, 1992. január)

[…] A budapesti zenei élet november eleji szenzációja kétségtelenül a Berlini Filharmonikusok fellépése volt, mégis, a zenész szakma egy szűkebb rétege a Filharmonikusokból alakult kamaraegyüttes, a Sharomn Ensemble koncertjére összpontosította figyelmét (november 3.). A kíváncsiság részben az együttesnek szólt, lévén hogy kortárs zenék világszínvonalú megszólaltatására nálunk nem túl gyakran kerül sor, másfelől a műsor vonzó lehetett, s benne különösen a Budapesten először felhangzó Kurtág-mű, a Grabstein für Stephan. (Az ősbemutatóra Szegeden került sor 1989 októberében a Szegedi Szimfonikusok tagjai előadásában, Pál Tamás vezényletével.) A Peskó Zoltán vezette kamarazenekar játékkultúrája valóban lenyűgöző volt. A műsor mind a négy számában kivételes hangképzési igényességről tettek tanúbizonyságot, amely a kamarazenélés magasfokú kultúrájával párosulva, egészen ritkán hallható hangzásminőséget eredményezett. Nem az előadáson múlt, hogy Ligeti Kamarakoncertje és Snitke Dialógus gordonkára és hét hangszerre című kompozíciója hatásában halványabbnak bizonyult Boulez Mémorialjánál és Kurtág művénél, mely utóbbi méltán aratta az est legnagyobb közönségsikerét. 

A Grabstein für Stephan – Fritz Hannenberg ismertetése szerint – Kurtág műjegyzékében az 1978-ban keletkezett op. 15-ös gitárdarabgyűjtemény függelékeként szerepel. E gitárra, hárfára, zongorára, harsonára és fuvolára íródott opusz azonban töredék maradt, nem került előadásra, s csak tíz évvel később határozta el magát a szerző, hogy egy több mint harminc előadót foglalkoztató változatot írjon, így a Grabstein az op. 15c jelzést kapta meg (az op. 15b már korábban A kis csáva lett). 

Kurtág figyelme az utóbbi években a vokális művek felől egyre inkább a nagyobb előadói apparátust foglalkoztató, tisztán hangszeres zene felé fordult. Ezirányú érdeklődését olyan művek aposztrofálják, mint a …quasi una fantasia… (1988), az op.27 no.2 (Kettősverseny) (1989–90), illetve a Grabstein für Stephan, és bár legutóbb Bécsben Abbado vezényletével bemutatott darabja, a Beckett szövegre írt What is the word vokális fogantatású, a sokhangszeres összeállítást benne is megtaláljuk. Eddigi életművének kohézióját, stílusának kontinuitását az a tény is jelzi, hogy Kurtág korábbi műveihez, vázlataihoz vissza-visszanyúl, azokat szerves anyagként építve be új alkotásaiba. S ha már a művek összefüggésrendszerénél tartunk, kézenfekvő rámutatni a Grabsteinnek Kurtág korábbi emlékzenéihez (Omaggio a L. Nono, Három régi felirat, Requiem po drugu) fűződő kapcsolataira is. Ez utóbbi vonatkozásában azonban jelentős különbség, hogy a Grabstein für Stephan (alcímében: In memoriam für Stephan Stein) nemcsak emlékzene, hanem hangvételében egyértelműen gyászzene, majdhogynem gyászinduló. A nagydob, üstdob és egyéb ütőhangszerek egyenletes lüktetésű ütései különböző karakterrel, tempóval, hol a lassú menetelés képzetét keltik, hol a harangütés funkcióját töltik be. A harangozás, mint a halotti szertartás akusztikus díszlete, sokféle módon asszociálódik a műben, de valószínűleg legfrappánsabban a művet indító, lezáró és látens módon mindig jelenlévő gitárakkordban. Ez a mottó, a gitár üres húrjain arpeggio megpendülő akkord, és annak egy-egy hanggal módosított változata a Grabstein zenei koncepciójának és hangrendszerének kulcsa. Object trouvée, talált tárgy, amely önmagában holt anyag, de amelybe az alkotó – a Schöpfer szó kettős értelmében – életet lehel, azáltal, hogy pontosan elrendezett környezetbe helyezi és funkcióval ruházza fel. A dologban persze az a mesteri, hogy egy abszolút semlegesen hangzó tárgyat lényegít át szuverén képzelőerővel és zenei empátiával. 

Az óriáskamarazenei apparátus a térben szétosztva helyezkedett el, két kisebb hangszercsoport a két oldalerkélyen, a muzsikusok nagy része a színpadon. A sajátos instrumentáció folytán a sok hangszer célja nem a tutti fortissimo részek elérése, hanem éppen ellenkezőleg, a legfinomabb, legáttetszőbb hangzások színeinek kikeverése. A gitárakkordot például helyenként pianino, hárfa, harmónium és cseleszta kopulázza, s ettől válik többek között a banális harmóniaképlet szonórussá és felhangokban gazdaggá. A mű folyamán, amikor a gitárakkord háttérbe húzódik, és a vonósokon felhangzó „con dolore” motívum elindítja a fokozást, sok-sok példáját találjuk a rendkívüli igényességgel kikevert hangzásoknak, melyeknek pontos arányait, egyensúlyát a Sharoun együttes professzionálisan valósította meg. 

A Grabstein nagyléptékű dramaturgiája nem más, mint egy kupolaív, amelynek felső pontja a mű közepe táján helyezkedik el, ahonnan fokozatosan bomlik le a zenei anyag egészen a mű indítását visszaidéző befejezésig. A kompozíció feszültsége azonban egyenesvonalú, az első ütemtől az utolsóig; a formai tagoltság, a dinamikai kontrasztok, a főleg lineáris, egymásba fonódó kitartott hangok tömege és a metrikai lüktetés egy pillanatra sem engedi veszni a mű hatását. Tulajdonképpen mindazok az értékek, melyek Kurtág vokális stílusát éltetik, itt is jelen vannak, csak egy másfajta zenei közegben jutnak felszínre. Az aforisztikus tömörség mestere a Grabsteinben egyetlen nagy zenei sóhajba teríti ki érzelmi reflexióit, és ezek a gesztusok egységes hangvétel egészébe illeszkednek. Kurtág nyitása a nagyívű formák és hangzásbeli dimenziók felé az életmű változatossága és a zeneszerzői fantázia változatosabb megnyilvánulása szempontjából rendkívül örvendetes. Belső megújulásával nemcsak saját kifejezésrendszerét bővíti, hanem bennünket, hallgatókat is gazdagít.

(„Fuvolakoncert és gyászzene: Bozay- és Kurtág-művek a Zeneakadémián”, Muzsika 35 [1992]/1, 39–40.)

__________

Fittler Katalin kritikája
(Kritika, 1992)

[…] Nekem, személy szerint, a második zenekari est jelentett többet – s hogy a fokozás teljes legyen: legnagyobb élményt a kamarakoncerttől kaptam. 

Eleve nyilvánvaló volt: a zenekar tagjai szólista képzettségű muzsikusok, ezért is tud – nagy létszámuk következtében – hatványozódni a teljesítmény. A tudás mellett elhivatottságuk is szólistához méltó. Erről győzött meg a kamaraest, műsorán négy kortárs művel. […] A legnagyobb várakozás Kurtág György művét előzte meg (Grabstein für Stefan, op. 15c), amelyet először hallhattunk a fővárosban. Jogosan: megrendítő szépségű a több mint 30 előadóra bízott kompozíció, amely a továbbiakban is élő előadásokon jut el teljességében a hallgatóhoz, mivel a tér-lehetőségek kiaknázása itt érvényesül igazán. […] Ez a koncert, így, egyfajta „Korunk zenéje” gálaestnek hatott. Az ilyen zenei ünnepek tudják igazán népszerűsíteni a zenét, a kortárs zenét ilyenkor kétségkívül megtaláljuk helyét és funkcióját életünkben.

(„A Berlini Filharmonikusok Budapesten”, Kritika [1992]/2, 46.)