Alcím: Négy töredék Gulyás Pál verseire szopránra, hegedűre, cimbalomra, magyar nyelven
Dedikáció: Németh Alice
Ősbemutató helye: Debrecen
Ősbemutató időpontja: 1969.05.18.
Ősbemutató előadói: Németh Alice (szoprán); Hevesi Judit (hegedű); Fábián Márta (cimbalom)
Szövegíró neve: Gulyás Pál
Szöveg nyelve: magyar
A komponálás befejezése: 1969.04.25
Műfaj: Énekes kamarazene
Apparátus: szoprán, hegedű, cimbalom
Időtartam (perc): 6
Megjelenés éve: 1974
Kiadó: Universal Edition/Editio Musica Budapest
Kiadvány sorszáma: UE 15907

1. Az órák most hozzák alakját…
2. Vártalak
3. Mennyi út van
4. Isten veled!

1.
Az órák most hozzák alakját:
mély szeme most száll fel a földből,
arca most száll le a felhőből.
A kettő most sugárzik össze,
hogy a nemlétet összekösse.
Most még nem él, nincs apja-anyja,
neve nincs, csak az örök béke
lebegteti, a föld emléke.

2.
Vártalak, s csak az alkony jött el.
Az alkonyban hullt a hó.
Az óraingáról a bú szakadt.
S a hó takarta el az utakat.

3.
Mennyi út van, ó mennyi út van!
Hogy futnak keresztül-kasul!
S minden út mögött egy sír árnya.
Kulcsold össze kezed imára.

4.
Isten veled! Elránt egy örvény,
a vérnek vándorútja van.
Menj, vándorolj! Elránt a perc kegyetlen.
Látjuk mi még egymást a kék hegyekben.

(Gulyás Pál versei)

A mű ősbemutatójáról ismereteink szerint nem készült kritikai beszámoló.

____________

Kritikák a budapesti bemutatóról

Juhász Előd kritikája
(Magyar Zene, 1969.)

Gulyás Pál „Egy téli alkony emlékére” című verse nyomán készült Kurtág legújabb műve, szopránhangra, hegedűre és cimbalomra. Ami a kompozíció legnagyobb erénye, az az anyagszerűség és a koncentráltság. Kurtág eddigi darabjaiban is megcsodálhattuk a hangszerek tökéletesen kiforrott alkalmazását, bravúros technikáját, a színkeverések puritán választékosságát, a felrakás biztonságát. Most mindehhez még az énekhang lenyűgöző „kezelése” társul, s itt még az 1968 őszén bemutatott „Bornemissza-kantátá”-hoz viszonyítva is érezhető a differenciálódás, vagy ha nem lenne túlzottan is elkoptatott szó, azt írnám: fejlődés. Vitathatatlan, hogy ebben a kompozícióban Kurtágtól nem idegen Webern stílusa, s itt mindenekelőtt a puritanizmusra, sűrítésre gondolok, arra, hogy minden hang elhelyezése törvényszerű, esetlegesség még csírákban sem fedezhető fel, itt minden egyes gesztus az élmény erejével hat. Expresszivitás – ám a kifejezés intenzitása Kurtágnál sohasem erőltetett, de talán sehol sem éreztem annyira közvetlennek, természetesnek, mint a Négy töredékben. A zene ellenállhatatlanul árad, őszinteségével, forró indulatával és vallomáshangjával magához láncol, együtt lélegzésre, az érzések „szinkron” átélésére késztet. Igen, ez a poézis, tiszta és nemes költészet az, mely oly ritkán érezhető a ma születő kompozíciókban. Az, hogy mindez a forma, hangzás és kifejezés bámulatos egyensúlyával, klasszikus leszűrődöttségével jön létre, szinte mellékesnek hat, hiszen a lényeg az önálló hang, amely feltétlen a mi korunk hangja, olyan, amely utat talál a szépséget a zenében felfedezni vágyóknak. Mi mást és mi többet lehetne még elmondani a legutóbbih ónapok – ha nem évek – talán legértékesebbnek érzett magyar kamarazene újdonságáról?

(„A Budapesti Zenei Hetek újdonságai”, Magyar Zene 10 [1969]/3, 336–337.)

____________

Pernye András kritikája
(Magyar Nemzet, 1969. október 14.)

[…] Kurtág György új művét üdvözölhette a közönség, az Op. 8-at: „Egy téli alkony emlékére”. Ez a Gulyás Pál verseire írott dalciklus Kurtág eddigi eredményeinek leszűrt összegezése. Szűkszavú és lényegre törő poézis, minden aszkétikus vonás nélkül, szabadon szárnyaló és folyamatos zenei anyag, amely szuverén módon olvasztja magába a melodikus és a recitáló elemeket, a kamarazene törékeny szépségét és a hangfestés ízig-vérig zenei eszközeit. Mintha egyetlen dal négy hatalmas sorát hallanánk, olyan egységes és egymástól elválaszthatatlan egy sorozat négy dala, ugyanakkor mindegyik önmagában véve is önálló karakter, önálló világ. […]

(„Lehel György és André Wells koncertje, Giérard Souzay dalestje, magyar kamarazene”, Magyar Nemzet 25 [1969]/239, 6.)

____________

Rajk András kritikája
(Népszava, 1969. október 17.)

[…] A másik – budapesti – bemutató Kurtág György dalciklusa volt Gulyás Pál „Egy téli alkony emlékére” című költeménye alapján. Kurtág a szoprán hanghoz hegedű és cimbalom együttesét társítja. A költő halálának 25. évfordulójára készült kompozíció egyéni gondolatokkal gazdagította és mélyítette el – zenei értelemben – Gulyás Pál költői mondanivalóit. Kurtág műve az új magyar kamarazene legértékesebb alkotásai közé tartozik. A dalciklust Németh Alice, Hevesi Judit és Fábián Márta kitűnő előadásában ismerhettük meg. Az est műsorán még Dávid Gyula, Lajtha László, Járdányi Pál, Kodály Zoltán és Kocsár Miklós alkotásai hangzottak el. […]

(„Zenei kalauz: Magyar bemutatók”, Népszava 97 [1969]/242, 2.)

____________

Fábián Imre kritikája
(Film Színház Muzsika, 1969. október 18.)

Az elmúlt hét hangversenyműsorának két eseménye: a zeneszerető nagyközönség felfedezhetett egy nagyszerű zongoraművészt, a magyar zene ügyéért lelkesedők kisebb tábora pedig megismerhette Kurtág György új dalciklusát Gulyás Pál versére. Két, nagyságrendben, jelentőségben meglehetősen eltérő, s voltaképpen egymáshoz nem hasonlítható és mérhető esemény, hiszen az egyik a nemzetközi előadóművészet, a másik pedig a magyar zene sorsát, jövőjét érinti. Mégis jól kifejezi a zenei hetek alapgondolatát: megmutatni a jót és a legjobbat abból, ami a világ előadói ranglistáján található, s felmutatni hazai értékeinket, mindenekelőtt az alkotóművészet mondanivalóival. […]

Ugyanezen az esten hangzott el – Budapesten először – Kurtág György „Négy töredék” című dalciklusa Gulyás Pál „Egy téli alkony emlékére” című költeménye nyomán. A „Négy töredék” ősbemutatója Debrecenben volt, Gulyás Pál halálának huszonötödik évfordulóján. A szopránhanghoz hegedű és cimbalom társul. Hegedű és cimbalom hangzásának társítása, úgy látszik, vonzza Kurtág fantáziáját, ezt hegedű–cimbalom duói bizonyították. Az együttes megválasztása azonban nem önkényes, s nem a hangzás érdekében öncélú. Bizonyíték rá a „Négy töredék” is, melynek költői ereje, mélysége a rendkívüli alkotóegyéniség megnyilatkozása. Erre csak egyetlen példát. A költeménynek Kurtág által megzenésített két utolsó sora így hangzik: „Menj, vándorolj! Elránt a perc kegyetlen. Látjuk mi még egymást a kék hegyekben.” Ahogyan Kurtág a „kék hegyek” poézisét, nem a hangulati elemek, hanem a költői mondanivaló, a tartalom felől megközelítve zenébe fogalmazza, mesteri példája annak, hogyan tud a zeneszerző a költői szóhoz társulni, hogyan tudja annak mondanivalóját gazdagítani. A magyar kamarazene ismét egy maradandó művel lett gazdagabb. Németh Alice, Hevesi Judit és Fábián Márta ideális tolmácsa volt a műnek. S ez is őszinte örömmel tölthet el bennünket. Ha a legutóbbi magyar bemutatók előadóira, Ferencsik János és Tusa Erzsébet kiváló Durkó-tolmácsolására, s erre az előadásra gondolunk, kitűnik, mennyire a maguk ügyének érzik előadóink napjaink magyar zenéjét.

(„Budapesti Zenei Hetek: Művek és művészek felfedezése”, Film Színház Muzsika 13 [1969]/42, 4–5.)

____________

Várnai Péter kritikája
(Magyar Hírlap, 1969. október 18.)

Kurtág György Gulyás Pál verseire írt dalciklusának bemutató előadása kell hogy e heti beszámolónkat megnyissa. A Kurtág-bemutatók évek óta zenei életünk nagy eseményei közé tartoznak, s így volt ez most is. Nem véletlen, hogy a fiatalabb magyar zeneszerző-generációból Kurtága nemzetközileg is legelismertebb név: műveiben egyszerre csodálhatjuk meg a zenei szerkesztés logikáját, magasrendűségét, eszközeinek teljes korszerűségét, és ugyanakkor az érzelmeknek, a hangulatoknak korunk zenéjében oly ritka gazdagságát. Mint már a „Bornemisza Péter mondásai” című monumentális korábbi darabjában, a Gulyás-ciklusban is a kifejezőerő ragadja meg a hallgatót. A szerzőnek nem okoz problémát, hogy akár hangfestést is alkalmazzon (például az egyik vers óraingáról szóló sorát festi meg a zene eszközeivel); az pedig teljesen magától értetődő – és éppen ez az, ami magávalragadóvá teszi az új darabot –, hogy a vers hangulati váltásait a zenei kifejezés követi. Nagyon is szubjektív líra szólal így meg, s a hallgató számára nem az a fontos, hogy Kurtág milyen szerkesztésmódokat alkalmaz, hanem az, hogy ez a líra, ez az érzelemgazdagság megadja számára a nagy élményt. […]

(„Zenei levél: Kurtág-bemutató – vendégek”, Magyar Hírlap 2 [1969]/288, 9.)

____________

Juhász Előd kritikája
(Tükör, 1969. október 21.)

[…] Akárcsak Kurtág György, aki szoprán hangra, hegedűre és cimbalomra írott – az eddigi bemutatók között legjelentősebbnek érzett – dalciklusában a mai zene eszközeivel, tömören, kifejezően, drámai sűrítettséggel megragadván, formálta újjá Gulyás Pál Egy téli alkony emlékére c. költeményét. Az előadókról, Németh Alicéről, Hevesi Juditról és Fábián Mártáról itt is dicsérően kell megemlékeznünk. 

Mit kívánhat a közönséget képviselő kritikus a Zenei Hetek második félidejétől? Hasonlóan gazdag folytatást, újabb figyelemre méltó bemutatókat, egyszóval valódi fesztivált.

(„Zenei esték: Sztárok és bemutatók”, Tükör 6 [1969]/42, 19.)

____________

J. E. kritikája
(Népszabadság, 1969. október 22.)

[…] Ismét sor került mai magyar szerzők új műveinek bemutatójára. […] Kurtág György szopránhangra, hegedűre és cimbalomra írott dalciklusa (Gulyás Pál Egy téli alkony emlékére című költeményére) alighanem az eddigi őszi magyar bemutatók legjelentősebb darabja: tömör és végletekig drámai muzsika. Ezt az expresszivitást jól érezték és éreztették az előadók: Németh Alice, Hevesi Judit és Fábián Márta. […]

(„Zenei krónika”, Népszabadság 27 [1969]/246, 7.)

____________

Kárpáti János kritikája
(Élet és Irodalom, 1969. október 25.)

[…] A második est kiemelkedő eseménye Kurtág György Négy töredék című művének bemutatása volt. A tavaly befejezett Bornemissza Péter mondásaiban Kurtág még a megvalósíthatóság határait feszegette. Az egész kompozíció a lelki erőfeszítés tanúsága, s ez az erőfeszítés át kellett, hogy sugározzék a hallgatóra is. Az archaikus patinájú, súlyos alkotás, megdöbbentő nyerseséggel szinte belevágott az értő hallgató húsába. Ehhez képest – sőt, tulajdonképpen önmagában is – a debreceni Gulyás Pál versére komponált Négy töredék (Egy téli alkony emlékére, Op. 8) szelíd líra.

Az expresszió igényét itt most egy újfajta szépségeszmény váltja fel: a hangok, szólamok egymásba olvadása, a színek opálos ragyogása. Különös merészség kellett ilyen zenei szövetet komponálni, melyből hiányzik az igazi basszus támasza: a szoprán énekhangot hegedű és cimbalom kíséri, két olyan hangszer, melynek hangja jórészt a felső regiszterekben otthonos. A hegedű és a cimbalom duettjét Kurtág már sikerrel kísérletezte ki egy korábbi művében, itt azonban ugyanezt az apparátust másképpen használja: míg ott a szembeállítás volt a vezető eszme, itt a két hangszer egymáshoz simul, kiegészíti egymást az énekszólam kíséretének szerepében. Bár a Bornemissza alapanyaga lírai, zenei megvalósításában drámaivá feszült. A Négy töredék – erre mutat komponálásának gyors tempója is – a válság elmúltának hírnöke, hangvétele csorbítatlanul megmarad a kisimult, nosztalgikus, fájdalmasan megbékélt líra világában. […]

(„Új magyar kamarazene”, Élet és Irodalom 13 [1969]/43, 7.)

____________

Raics István kritikája
(Muzsika, 1969. december)

[…] Kurtág György Négy töredék című dalciklusa (op. 8.) különleges együttesre írt gyönyörű muzsika. Gulyás Pál versei pasztelles lágyságukkal, Trakl magányt sugárzó költészetének magyar párjaként igazi zeneszerzői elmélyedést tesznek lehetővé. Közeli és távoli éppúgy összeolvad ebben a lírában, mint a Gulyás Páléban. Szoprán hang, hegedű és cimbalom (s mindháromnak hallatlanul virtuóz kezelése!) az aránylag szűk paletta ellenére különleges színeket revelál. Különleges színeket és hangulatokat, az egyszerűségbe rejtett bonyolultságot – ami nemcsak a zeneszerzői technikára áll, hanem a mű értelmi és érzelmi eltökéltségére is. Kurtág a Bornemisza Péter mondásai után ismét jeleset alkotott a magyar vokalitás világában, s hogy műve spontán sikert aratott, a három kiváló előadónak is érdeme: Németh Alice, Hevesi Judit és Fábián Márta ragyogó koncentráltsággal szólaltatták meg a ciklust. […]

(„A Budapesti Zenei Hetek magyar bemutatóiról”, Muzsika 12 [1969]/12, 22.)