Alcím: Concerto szoprán hangra és zongorára
Dedikáció: In memoriam Lili Perl
Ősbemutató helye: Darmstadt (Németország)
Ősbemutató időpontja: 1968.09.05.
Ősbemutató előadói: Sziklay Erika (szoprán); Szűcs Lóránt (zongora)
Magyarországi bemutató helye: Budapest, Zeneakadémia, Kisterem
Magyarországi bemutató időpontja: 1968.10.04.
Magyarországi bemutató előadói: Sziklay Erika (szoprán); Szűcs Lóránt (zongora)
Szövegíró neve: Bornemisza Péter
Szöveg nyelve: magyar
A komponálás befejezése: 1967.07.09
Műfaj: Énekes kamarazene
Apparátus: szoprán, zongora
Időtartam (perc): 40
Megjelenés éve: 1973
Kiadó: Universal Edition/Editio Musica Budapest
Kiadvány sorszáma: UE 30392, Z. 6830

I. VALLOMÁS

II. BŰN

1. A bűn, mint egy sűrű köd…
2. Az elme szabad állat…
3. Az ördög most is óránként…
4. Restség az ördög vánkosa
5. Sinfonia
6. Az ganéjt és undok szart…
7. Sinfonia
8. Mint az sok csík…
9. Sinfonia
10. Ez igék olyak..

III. HALÁL

1. Sinfonia
2. A halál, mint egy tőr…
3. Virág az ember
4. Az embernek halála…
5. ...virág az ember.
6. Senki nincs oly tudatlan…
7. Miképpen az szép illatú…
8. Tisztességgel így temetjük…

IV. TAVASZ

1. Az hit nem álom…
2. Valamidőn az napot…
3. [Summaia B. P. mondasinac]
4. Kikeletkor látjuk…

„...nem halhatok meg, nem szabad,
mig meg nem
találtam a tisztaságot”
(József Attila)

Nemelly mosolygani fogja, nemely szidalmazza, nemely iszonyodic bele, nemely keueset, nemely toeb értelmet, veszen feloele: Az testi batrac, az iatekosoc,az ihogoc, vihogoc iatzadozuan mosolyogiac nemellyiket, de azok sem mindeniket: Az latorsagban merueltec kic szeretic az baluanyozast, es az ektelen paraznasagot, es az telhetetlenseget, szidgyac: es finnyakoua szolnac rola... Az kic czak most kezdettec meg ismerni az oerdoeg kisirtetit, azoc iszonyodnac bele: Az kic kedig el epettec es el farattac, az oerdoeguel valo hartzolas miat, azoc vigaztalást es batorsagot vesznec beloele, latuan hogy nem czac egyeduel vadnac az oerdoeg kisirtetibe.
(Bornemisza Péter: Ördögi kisirtetek)

I. VALLOMÁS
Midőn az negyedik részhez kezdettem volna, támaszta reám Isten titkon való ördögi kisirteteket; [...] azok rajtam lévén, kényszeríttetem írnom az ördögnek sokféle kisirtetiről. De oly iszonyúk jutának eszembe, hogy félve írnám és sírván kérném az Istent, bízná másra az féle írásokat. De hova inkább igyekeztem lenyomnom, annyival inkább nőttön nőtt és öregbedett rajtam az sok kisirtet. Kik miatt nem lőn mit tennem, hanem akaratom ellen is nagy pironkodva ki kelleték ez világ láttára bocsátanom, hogy azból, kinek szeme volna, úgy nézné undokságát, mint egy basiliscus az tükörbe.

II. BŰN
1. A bűn, mint egy sűrű köd, avagy sötétfelhő, avagy kemény kőfal; elfogja szemünk elől az Istent.
2. Az elme szabad állat, őtet sem lánccal, sem kötéllel meg nem kötözheted. Hanem mindenkor, éjjel és nappal, mikor alszunk álmunkban, csak elforog.
3. Az ördög most is óránként azon jár és forog, hogy tiszta merő siket, vak és sánta lennél minden jónak és idvességes dolognak hallgatására.
4. Restség az ördög vánkosa.
5. Sinfonia
6. Az ganéjt és undok szart, míg nem mozgatod, nem annyira büdös; mihelyt megmozdítod, ottan az benne való büdösség felindul. Így sok ember, mikor nem kísírtgettetik, sokszor csendes; de ha reá rohan az ördög izgatása, felindul.
7. Sinfonia [...de ha reárohan az ördög izgatása, felindul...]
8. Mint az sok csík a kádban, avagy az nyűvek a dögben: mihent mozdítják, forgolódnak, úgy forog mibennünk is ezer undokság.
9. Sinfonia
10. Ez igék olyak, mint kemény, erős, éles kapák, kikkel bekapálta János az vakmerő, gonosz és kemény lelkű szíveket, hogy megismernék az ő belső, meggyökerezett gonoszságukat.

III. HALÁL
1. Sinfonia
2. A halál, mint egy tőr a madarat, megcsap és ellep tégedet is.
3. Virág az ember.
4. Az embernek halála igen iszonyú és röttenetes dolog. Mert először sok betegséget, fájdalmat, lelki és testi töredelmet, sok bút, bánatot, háborút és röttegést az emberre hozván, végre az lelket az testtől nagy rémülésekkel és iszonyúságokkal, minden tagoknak és inaknak fájdalmával elszakítja, az testet döggé, büdössé, porrá és hamuvá teszi.
5. ...virág az ember.
6. Senki nincs oly tudatlan, ki ne tudná, hogy neki valaha meg ne kellene halni. De mégis, midőn az halálhoz közel jött, csavarog, búsong, ordít, jajgat. Mit sírsz, nyavalyás? Mit rikoltsz? Mindenek tartoznak ezzel, te is oda mész, az hová egyebek mennek, ugyanerre születtél volt.
7. Miképpen az szép illatú, virágos és szépgyümölcsöt termő kertbe, avagy az szép iratos és kárpitos, friss palotába erős, záváros és kulcsos ajtón megyünk be, azonképpen az örök életre is az halál által mintegy vaskapu által megyünk.
8. Tisztességgel így temetjük az miatyánkfiát: ha tisztességes koporsóba betesszük, az testet mezítelen el nem vetjük, hanem betakarván ingébe, lepedőjébe, tisztességgel elkísérjük az sírhoz, és alázatosan, szeretettel betakarjuk az földnek gyomrába.
9 . Mint az mezei virágok, mint az árnyékok, mint az buborék, mint az álom, csak olyak vagyunk...

IV. TAVASZ
1. Az hit nem álom, hanem eleven állat, ki az Istent megragadja, és hathatós, és mint az világ világosságával másnak is világít; a szívnek oly bizodalma, kivel a bűnösaz ő maga bocsánatát hiszi.
2. Valamidőn az napot, holdat, csillagot és az eget látjuk; higgyük, hogy mindazok mosolganak minekünk. Neked mosolganak ezek!
3. [Summaia B. P. mondasinac] ...a szívnek oly bizodalma, kivel a bűnös az ő maga bocsánatát hiszi... es elnyeri ingyen kegyelemből!
4. Kikeletkor látjuk, hogy az fák bimbóznak és kifakadoznak, pázsitok, füvek, virágok újulni kezdenek, örülünk, tudván, hogy majd nyár fog lenni az nagy fagyos, deres, havas, vizes, háborgó téli idő után, és eljő az nagy szép, melegítő, megékesítő, zöldelítő, teremtő és éltető nyári idő, kiben mindenek megújulnak, megelevenednek: sok állatok, vadak, madarak, barmok, tyúkok, ludak, borjúk, bárányok, sok szép kerti, mezei szőllői vetemények növekednek, és újonnan ismét az megéhezett, fázódott szegények megmelegíttetnek, éltettetnek…

Kritikák az ősbemutatóról

Mihály András műismertetése
(Magyar Hírlap, 1968. szeptember 26.)

[…] Székely, Darvas, Maros, Durkó és Mihály egy-egy művét játszották az első részben. A második részt Kurtág gigantikus koncepciójú ének-zongora ciklusa, a „Bornemisza Péter mondásai” töltötte ki. Október 4-én a Zeneakadémia kistermében a magyar közönség is hallani fogja ezeket a műveket. Így hát elöljáróban csak Kurtág új remekéről szólok néhány szót. Kurtág két szempontból is Bartókhoz, és rajta keresztül Bartók példaképéhez, Beethovenhez nyúl vissza: a zenei eszközök keménységének és lágyságának, izgalmának és nyugalmának, indulati és gondolati jellegének egyaránt végsőkig fokozásában, és abban is, hogy mindezen eszközök az emberi lélek egészét, öröm és bánat, bűntudat és megbékélt jóság hatalmas freskóját hivatottak elővarázsolni. „Nehéz” mű, mely azonban úgy kínálja hallgatójának a befejezés gyengéd derűjét, mint megmászni való hegycsúcsok a kitartó turistának a jutalmazó kilátást. […]

(„Mai magyar zeneszerzők bemutatója: A Budapesti Kamaraegyüttes Darmstadtban”, Magyar Hírlap 1 [1968]/134, 9.)

_____________

Kritikák a magyarországi bemutatóról

Várnai Péter kritikája
(Magyar Hírlap, 1968. október 7.)

[…] Mindenképpen külön kell beszélnünk azonban a hangverseny legnagyobb élményéről, Kurtág György „Bornemisza Péter mondásai” című, énekhangra és zongorára írt művéről. Kurtág zenéjét mindig és most is az érzelmi gazdagság jellemezte. Ebben a negyvenperces darabban (valószínűleg egyedülálló eset az ének–zongora-irodalomban!) mindvégig le tudja kötni a hallgatót, egyrészt a mondanivaló drámai feszültségével, másrészt az alkalmazott zenei eszközök sokrétűségével. Kurtág szinte minden szónak megadja a maga zenei képét, vagy jobb kifejezéssel élve: zenében átéli a szöveg mondanivalóját. És azt is tudja, ami csak nagyon keveseknek adatott meg korunkban: el tud jutni a feszültségből a feloldódásig, a tragikus mélységektől a tavaszi csillagos égbolt nyugalmáig.

Ez a hangverseny nemcsak az előadott művek miatt volt ünnepe zenei életünknek. Legalább ilyen örömet okozott az ezúttal bemutatkozó előadóegyüttes. Hangszeres művészeink legjobbjaiból alakult a Budapesti Kamaraegyüttes, melyet tagjainak egyéni képességei mellett Mihály András szinte példátlan betanítói és vezető munkája emelt a hallott nagyon magas színvonalra. Szücs Lóránt zongoraművész – a modern zenéhez legközelebb álló pianistánk – külön dicséretet érdemel, főleg a Kurtág- darab minden szempontból hallatlanul igényes zongoraszólamának virtuóz előadásáért. Mihály András mellett a legnagyobb elismeréssel Sziklay Erikáról kell szólnunk. A kiváló énekesnő, annyi új magyar és külföldi darab bemutatásának hőse, ismét muzikális, stiláris és alakító képességének teljes latbavetésével állt ki Darvas, Kurtág és Durkó darabjai mellett.

(„Hét új zeneművel bemutatkozott a Budapesti Kamaraegyüttes”, Magyar Hírlap 1 [1968]/145, 6.)

_____________

Pernye András kritikája
(Magyar Nemzet, 1968. október 8.)

[…] Az est utolsó – második szünet után következő – részét egyetlen, közel háromnegyed órás alkotás, Kurtág György: Bornemisza Péter mondásai – concerto zongorára és szopránhangra, op. 7. töltötte be, Sziklay Erika és Szűcs Lóránt szinte már hihetetlenül tökéletes előadásában.

Kurtág művészi es egyben alkotó attitűdje abban a felismerésben gyökerezik, hogy a művész sohasem lehet az élet királya – legfeljebb az élet szolgája. Nem akarja legyőzni az életet, nem akarja torkon ragadni a sorsot, csak vallani akar. Kurtág zenéje lehajtott fejjel jár és mindent inkább akar, mindent inkább vállal, mint az erőszakot. Neki már függelékként sem adatott meg a Cantata Profana záró D-dúr akkordja, még olyan fokon sem, mint Penderecki Hiroshimá-ja vagy Stabat Mater-e számára még lehetséges volt ilyenfajta megoldás. Kurtág maga akarja létrehozni saját normarendszerét, az ő sötétsége es az ő világossága létezik csupán saját maga számára, méghozzá olyan módon, hogy az egyik folyvást tartalmazza a másikat. Ugyanígy lappang az erény mögött[,] a bűn es a kárhozat előtt a bűnbocsánat. Kurtág így hozza létre látszólag kontrasztok nélkül való zenei világát, amelyen belül azonban óriási feszültség lüktet.

Kurtág zenéje a félelem hangja, de nem az utóbbi évtizedekben esztétikai princípiummá emelt és éppen ezáltal konszolidált rettegéssé. Hanem a félelem attól, hogy önkényes-jogtalanul, kívülről oldjon meg nem teljesen bejárt és nem végsőkig átélt problémákat. A félelem attól, hogy netán úrrá lesz valamin, aminek jog szerint csupán szolgája maradhat. Vallomás–Bűn–Halál–Tavasz: ez az alcíme a mű négy tételének, amely a nagy, XVI. századbeli prédikátor-költő veretes szavaira készült. Szöveg- és dallamkezelése alapjellegét tekintve az új bécsi iskola technikáját követi, de ami az első három tételt illeti, még amazoknál is szikárabb és kérlelhetetlenebb. A hatalmas hangközlépések nemegyszer szétmorzsolják a szavakat, de éppen ebben nyilatkozik meg a szavakat szinte már nem tűrő, a fogalmakat összezúzó feszültség. Az utolsó tétel – tehát a feloldás – ugyanabból az anyagból van, csupán az anyag másik arcát mutatja felénk. Ezzel a szigorú ökonómiával sikerült elkerülnie Kurtágnak a megoldás függelékjellegét. Így sikerült elérnie, hogy a probléma, minden erőszakos külső beavatkozás mellőzésével saját magát oldja meg, anélkül, hogy a feszültség egyetlen pillanatra is csökkenne. Semmi diadalmámor, hanem valami csendesen hullámzó belső boldogság és harmónia szól hozzánk Kurtág művének utolsó ütemeiben.

(„Budapesti Zenei Hetek: Modern Magyar Zene”, Magyar Nemzet 24 [1968]/236, 4.)

_____________

Kárpáti János kritikája
(Élet és Irodalom, 1968. október 12.)

[…] A hangversenyt Kurtág György Bornemisza Péter mondásai című kompozíciójának bemutatója zárta le. A mű nagyszabású irodalmi terve sajátos ellentétben áll előadó apparátusának puritán szerénységével: a kompozíció egyetlen énekhangra és egyetlen zongorára íródott. Ám ezt az „igénytelenséget” más oldalról maximális igény ellensúlyozza, melyet a szerző művének előadóival szemben állít. Aligha képzelhető el nagyobb feladat énekesnő és zongorista számára – technikailag és zeneileg egyaránt. Ezért azt, hogy most e kompozícióról írhatunk, hogy közönség elé kerülhetett, először is az előadóknak kell megköszönnünk: Sziklay Erikának és Szűcs Lórántnak, akik a zenei megvalósíthatóság határain járva bámulatos biztonsággal, beleérzéssel és szeretettel tárták a közönség elé Kurtág György művét, s ezzel megfizethetetlen szolgálatot tettek a magyar zeneművészetnek. 

A hosszú alkotómunka és a nehéz megvalósítás után elsőnek kívánkozik a megnyugtató megállapítás: érdemes volt. Különlegesen nagy, értékes és minden bizonnyal időtálló mű születését üdvözölhetjük, olyan műét, mely Bornemisza Péter nemesen ódon szavait segítségül híva az emberi élet legalapvetőbb érzéseinek és kérdéseinek ad hangot.

A szöveg, melyet Kurtág maga állított össze Bornemisza lírájának különböző darabjaiból, már önmagában is remekmű. Az ember nem is gondolná, hogy ezek a vaslogikával egybe kovácsolt mondatok különböző művekből kerültek összeválogatásra, oly szilárdan és irodalmi szuverenitással épül egymásra a mű négy tétele, a Vallomás, a Bűn, a Halál és a Tavasz. Miként csaknem minden XIV. századbeli prédikátori irodalom, ez is lebocsátkozik az ördöggel való birkózás legsötétebb árkaiba és szembenéz a halál iszonyú élményével. Ám ez, és csakis ez teszi jogosulttá az élet naposabb szféráiba való felküszködést és az élet-halál egységének nem belenyugvóan passzív, hanem küzdőn aktív megértését és átélését. A művet hallgatva akarva-akaratlanul eszébe jut az embernek Thomas Mann Leverkühnjének képzeletbeli kompozíciója, az az archaikus nyelvű Apokalipszis vagy a befejező nagy mű, a Doktor Fausztus panaszolkodása. Anélkül, hogy Kurtágot csak egy pillanatra is összehasonlítani kívánnók Mann regényhősével, megdöbbentően érezzük a közelítés rokonságát, ahogy a huszadik századi zeneszerző archaikus prédikátori szöveg felhasználásával próbál megragadni mai életérzést, a múlt veretes szavaival keres választ és vigasztalást nagyon is „modern” kérdésekre és fájdalmakra.

Míg azonban Mann huszadik századi Doktor Fausztja behódol az ördögnek, mert más lehetőséget nem talál az „átkozottul, kétségbeejtőn nehézzé vált” alkotásra, Kurtág ugyanezt az utat bejárva, végül is ellen tud állni az ördög „kísirtgetésinek”, mert a nehéz művészi megbízatást („…hanem akaratom ellen is nagy pironkodva ki kelleték az világ láttára bocsátanom”) a bűn és a halál tükrében lemérve, a mindig megújuló természet bizodalmában megtámaszkodva vállalja. Kurtág darabja így a huszadik századi Fausztusz ellenpárja, mert ha vígasztal, nem illúziókba ringatással teszi, hanem a könyörtelen valósággal való legteljesebb szembenézéssel.

A témához szinte törvényszerűen kapcsolódik a zenei megvalósítás aszkézise. Kurtág szinte öncsonkítóan mond le minden tetszetősebb, hatásosabb zenei eszközről. Művéből, amikor apparátusát a legegyszerűbbre szorítja, kirekeszti a színezés manapság már elengedhetetlennek tűnő effektusait. Sikoltozása, jajszava, okos suttogása azonban így is hat. Ez a fekete-fehér düreri rajz, melyet Kurtágnál az énekhang-zongora kettőse produkál, kétségtelenül nagy figyelemre, nagy koncentrációra kötelezi a hallgatót, neki is lemondást kell vállalnia, mint magának a szerzőnek, ám mindez megéri, mert átadva magát e muzsika újszerű, kemény, expresszív szépségeinek, igaz, megtisztító és felemelő élményben részesül.

(„Hét magyar bemutató”, Élet és Irodalom 12 [1968]/41, 9.)

_____________

Fábián Imre kritikája
(Film Színház Muzsika, 1968. október 12.)

[…] A koncert műsorán Székely Endre „Musica notturna”, Darvas Gábor „Medália”, Maros Rudolf „Kamarazene 11 hangszerre” című darabjai szerepeltek, majd Kadosa Pál Szerenádja (az egyetlen olyan darab, mely nem hangzott el az együttes darmstadti programján), Durkó Zsolt „Dartmouth concerto”-ja, Mihály András kamaraegyüttesre írt Három tétele következett, végül Kurtág György szopránhangra és zongorára írt concertója „Bornemisza Péter mondásai” címmel. A zsúfolt zeneakadémiai kisterem valóban ünnepi esemény színhelye volt: a bemutatott művek reprezentatív, s igen meggyőző képet adtak a mai magyar zene legjobb eredményeiről. Kurtág monumentális méretű, és monumentális szellemi-gondolati igényű kompozíciójában pedig a Bartók utáni zene egyik legjelentősebb magyar alkotását üdvözölhetjük. […]

(„Budapesti Zenei Hetek 1968”, Film Színház Muzsika 12 [1968]/41, 4.)

_____________

Breuer János kritikája
(Népszabadság, 1968. október 15.)

[…] A hangverseny legnagyobb érdeklődéssel várt bemutatója Kurtág György Bornemisza Péter mondásai címet viselő, szopránra és zongorára szerzett concertója volt. Több évig készült ez a nagy hatású, negyvenperces kompozíció; jelentőségét az első elhangzás felületes ismerkedése alapján talán még fel sem tudjuk mérni a maga teljes gazdagságában. Előző hangszeres műveiben Kurtág nyolc–kilenc percet töltött ki magas feszültségű zenei anyaggal, szilárd mikroformákkal. A szellem szikrája ezúttal széles ívet hidalt át. Kegyetlenül igaz ez a muzsika, aminthogy Bornemisza Péter, a XVI. század lángoló prédikátora is nyersen vágta kora arcába azt, amit igaznak vélt. A szerző poklok legsötétebb mélyét járja meg, hogy felemelkedhessék. „Bűn” és „Halál” – a concerto két központi tételének a címe –, de utána „Tavasz” jön, hogy az apokaliptikus élmények után rezignált mosoly, humanista vallomás adjon kicsengést a műnek. Ihletett zene, akárcsak az előadók – Sziklay Erika és Szűcs Lóránt – páratlan teljesítménye. A két művész remek munkáját is értékelte a közönség, amikor a fárasztó est végén hosszasan ünnepelte őket. […]

(„Budapesti Zenei Hetek: Új magyar muzsika”, Népszabadság 26 [1968]/242, 7.)

_____________

Juhász Előd kritikája
(Magyar Zene, 1968. december)

A XVI. században élt író, nyomdász, hitvitázó, humanista Bornemisza Pétert aligha jellemezhetnénk Szerb Antalnál találóbban:

„Különös, személyes, kalandos vallásosság hatja át Bornemiszát. Az incselkedő ördög állandó jelenvalóságát érzi. Prédikációiban felvonul a humanizmus pletykásan emberi életteljessége. Ezekben …ölt testet magyar földön a kor új emberideálja, a reformáció legmaradandóbb újítása: az autonóm személyiség. Az az embertípus, melyet többé már nem a tekintély tisztelete tart meg hitében, hanem személyes meggyőződése.”

Kurtág concertójában különböző részleteket zenésített meg Bornemisza műveiből. Ez a szöveg az emberi lét örök nagy kérdéseit idézi, rendkívül meggyőző vallomás-ormában. Hallunk a megkísértésről, a bűn iszonyatáról, a halálról, a megbékélésről. Szöveg és zene együttesen hat. A zeneszerző óriási meggyőzőerővel, expresszivitással kelti életre a 400 évvel ezelőtt írott sorokat, úgy, hogy szinte minden egyes szó külön kifejező ábrázolást nyer az énekszólamban és a vele legalább egyenrangú zongorán. Ez a nagyfokú sűrítés nem mindennapi feszültségeket hordoz és old fel. Kivételes alkotás született, a maga nemében kétségkívül a legutóbbi évek hazai műveinek legjobbika.

Ha Bornemisza szövege az új korszakban való hitet és bizalmat hirdeti – ugyanezt érezhetjük, ha lehet, még fokozottabban a megzenésítésből. Ám új zenei eszközöket, módokat aligha találunk Kurtág darabjában. Semmit sem írt, amit sokan és sokfelé meg nem írtak volna előtte. De itt nem is ez, hanem a „hogyan” kérdése a döntő. 

Mindenekelőtt a zongora-letét érdemel figyelmet. Nem túlzunk, ha azt írjuk, hogy a zongora teljes nagyzenekari apparátust pótol. A színeffektusok ilyen bámulatos kiélésére-kiaknázására Bartók óta nem ismer példát zeneirodalmunk. 

Kurtág valóban mindent elsajátított és alkalmaz Schütztől napjainkkal bezárólag. Műve összefoglaló teljességével emelkedik ki a hasonlóak sorából. Ami egyéni – az a rendkívül szigorú, érett és koncentrált kifejezési rendszer, amely hűen követi a négy tétel különböző hangulati hullámzásait: az invokációt, az ostorozó prédikátor-hangot, a Halál súlyos tragikumát és a Tavasz felemelkedését:

„És eljő az nagy szép, melegítő, megékesítő, zöldesítő, teremtő és éltető nyári idő, kiben mindanak megújulnak, megelevenednek…”

A négy tétel dramaturgiája határozott, egységes és jól követhető-érthető, mintahogy tökéletesen érthető a zene, mely a legbonyolultabb és a legegyszerűbb elemeket egységesíti, s rendeli-sorolja a kifejezés szolgálatába. Talán elképzelhető a magyar nyelv prozódiailag adekvátabb, korszerű zenébe-öntése, s talán a mű terjedelmét (kb. 40 perc!) sűrítettsége ellenére sem érezheti minden hallgató tökéletesen indokoltnak – de abban egyet kell érteni, hogy az indulatoknak ezt a hőfokát, ezt a gomolyogva formálódó különös formát, ezt a lírikus, máshol jajongó, kiáltó költészetet másképpen és más módon aligha tudnánk elképzelni. És az sem vitás, hogy ez a zene általánosító erővel hat, magával sodor és felemel.

(„Új művek bemutatója”, Magyar Zene 9 [1968]/4, 433–434.)

_____________

Raics István kritikája
(Muzsika, 1968. december)

[…] A bemutatósorozat befejezéseképpen, önálló harmadik részként Kurtág György szopránhangra és zongorára írt concertója hangzott el. „Bornemisza Péter mondásai” címmel. Kurtág irodalmunk mélyrétegébe merült, hogy legmaibb tartalmakat közöljön a hallgatóval. A hatalmas terjedelmű (negyven perc körüli!) alkotás anyagi eszközeinek limitáltsága ellenére is mindvégig leköt, feszültségben tart, egy pillanatra sem engedi el az ember figyelmét. A XVI. század lutheránus prédikátorának a reformáció és a humanizmus szellemében született gondolatai tiszta és teljes szintézisbe kerülnek Kurtág világával. Az emberiség létkérdéseiről van szó ott is, itt is – Kurtág ezt a mélyen filozofikus tartalmat elemzi ki, szűri át modernné, maivá, válsággal és hihető feloldással telivé. A mű nagy alakzatai virtuóz, mély és tartalmas énekszólamban bontakoznak ki, s a zongora koncertáló társsá, gondolathordozóvá válik – helyenként, interludium-szerűen, egyenesen maga vállalja magára a hatalmas mondanivalót. A megdöbbentő hatású mű méltó módon fejezte be a hangversenyt, amelynek zenénk további útján kétségtelenül mérföldkő jellege van. […]

(„A Budapesti Zenei Hetek bemutatói”, Muzsika 11 [1968]/12, 21–23.)

_____________

Sz. J. kritikája
(Reformátusok lapja, 1969. január 5.)

Bár a Budapesti Zenei Hetek művészi élményekben és eseményekben gazdag programját lapunk – jellegénél fogva – nem kívánta nyomon követni, mégis egy újonnan született, modern hangvételű műre szeretnénk olvasóink figyelmét felhívni. Kurtág György közel háromnegyedórás alkotását a kritika „a Bartók utáni zene egyik legjelentősebb alkotásaként” üdvözölte. Bennünket a mű, zenei értékén túl, azért is közelebbről érdekel, mivel a XVI. századi prédikátor-költő, Bornemissza Péter nemesen zengő szavaira készült. Benne a mai ember vall régi szavakkal önmagáról, erkölcsi alapállásáról. 

A szoprán hangra és zongorára készült concerto zenei hangvétele elüt a megszokott, „klasszikus” értelemben vett muzsikától. A zene kifejező erejét századunk formabontó törekvései szinte a maximumig tágították. Ezeknek az eredményeknek ismeretében készült a mű. Bár a részletes zenei elemzés nem feladatunk, de utalni szeretnénk rá, mint ahogyan ezt már többen is észrevették, hogy a mű hangvétele rokon a barokk kor nagy hangfestő alkotásaival. Különösen H. Schütz művészetére emlékeztet az a megoldás, ahogyan Kurtág az ódon patinájú szöveg minden pompáját kibontja a muzsika nyelvén.

A mű négy részből áll. Az első rész címe: Vallomás. Ez egy monumentális fúga. A belső feszültségektől terhes, kísértésekkel küzdő ember vallomása. A második, a harmadik és a negyedik rész rövidebb szakaszokból tevődik össze. Formai világát a szöveg gondolatainak lüktetése szabja meg. 

„A bűn, mint egy sűrű köd, avagy sötét felhő, avagy kemény kőfal, elfogja szemünk elől az Istent” 

– vallja a második rész. A harmadik szakaszban a halálról, az elmúlásról hallunk. A negyedik rész címe: Tavasz, melynek a bizodalmas hitre vonatkozó visszatérő gondolata: 

„A hit nem álom… A szívnek oly bizodalma, kivel a bűnös az ő maga bocsánatját hiszi és elveszi ingyen kegyelemből.”

(„Kurtág György: Bornemissza Péter mondásai”, Reformátusok lapja 13 [1969]/2, 4.)

_____________

Továbbá a magyarországi bemutató koncertjéről részletes írást közölt Biernaczky Szilárd a Parlandóban, ebben azonban a Bornemisza Péter mondásai csak említés szintjén szerepel. (Parlando 11 [1696]/3, 28–30.)