Párhuzamos interjú

Az alábbi beszélgetés 2006 februárjában zajlott a BMC Könyvtárában, résztvevői Vitányi Iván (1925–2014) szociológus, esztéta, Kurtág Márta, valamint id. és ifj. Kurtág György voltak. Nem hagyományos interjúról van szó, hanem valódi beszélgetésről. A szöveget Vitányi Iván szerkesztette meg, de tekintettel számos érzékeny témára, amit az eszmecsere során érintettek, a szöveg eddig publikálatlan maradt. Az alábbiakban sem a teljes beszélgetés, csupán annak közzé tehető része olvasható.

[…]

VITÁNYI IVÁN: Tehát akkor, 1956-ban, a forradalom alatt és után, szembenézvén mindezekkel, mély válságba kerültél.

KURTÁG GYÖRGY: Így volt. Nem akartam semmiről sem tudni. El akartam menekülni és a Zeneművész Szövetség útján sikerült kijutni Párizsba. Ott még újságot sem vettem, csak éppen az árusnál vagy a metróban belenéztem, és így tájékozódtam arról, hogy mi történik. Nem akartam, hogy politikai véleményem legyen. Akkor azonban azt olvastam, hogy Massue, aki Algériában megkínoztatta a foglyokat, magán is elvégezteti ugyanokat a kínzásokat. Katolikus hívő nem teszi ki a felebarátját olyannak, amit maga elkerül. Ez megrendített és elhatároztam, hogy megformálom a magam véleményét.

VI: Marianne Steinhez jártál pszichológiai beszélgetésre, és ő azt a tanácsot adta a zeneszerzés munkájára, hogy össze kell kötni két hangot. Szerintem ez zseniális. A zene abból áll, hogy két hangot össze kell kötni. Én ezt hajlandó vagyok elfogadni, csak az érzésem, hogy ennek a gondolatnak a megalkotásában te is részt vettél. Marianne Stein jó pszichológus lévén, megértette, hogy milyen zenét csinálsz, és kimondta a hozzád illő gondolatot, ami az egész zenei folyamat lényegét alkotja. „Két hangot összekötni” – ebből le lehet vezetni a zenei szerkezet és a zenei alkotás egész filozófiáját.

KGY: Karczag Gyuri, a Zeneművész Szövetség titkárságának vezetője küldött el hozzá. Levelező barátságban volt vele. Nem feltétlenül azért, hogy pszichológusként segítsen, csak hogy legyen kint egy barátunk. Hosszú ideig közös összejövetelekre, meg zenehallgatásra hívott bennünket. És akkor egyszer elhatároztam, tanácsot kérek tőle, hogy mit tegyek itt. Nem jó, ha szétszórom magam, mindenhová járok, de nem komponálok. Akkor miért vagyok Párizsban? Válaszának első mondata az volt, hogy „Maga miért hazudik folyton?” Érted? És akkor hazamentem, és egy héten keresztül megpróbáltam összeírni, hogy hát tényleg mikor hazudtam életemben lényeges dolgokban.

VI: Úgy gondolod, hogy a máig érvényes világnézeted ekkor alakult ki? Az én életemben ez így van. Ami 1957 után filozófiában, gondolkodásban, társadalmi magatartásban kialakult bennem, ahhoz hűséges tudtam maradni. Változásokon keresztül is.

KGY: Ugyanezt mondhatom én is. Itthon azzal kezdtem, hogy visszafizettem egy előleget, amit 1956 előtt egy szimfóniára vettem föl. Tudtam, hogy nem írom meg. Láttam, hogy francia zeneszerzők nem kapnak előleget, elhatároztam, hogy én sem veszek fel. Ebből hatalmas ribillió lett. „Ellenforradalmi” tettnek számított. Aztán láttunk egy francia társulatot, Marie Bell-ét. A Phaedrát és a Berenice-t játszották, és az Mártának fantasztikus tisztulási folyamatot okozott.

KURTÁG MÁRTA: Nem akartam, hogy annyi legyen az életem, hogy mint konzervatóriumi tanár szépen nyugdíjba megyek. A Berenice borzasztóan tetszett nekem. És akkor elkezdtem zokogni. Én ilyen művészetet szeretnék csinálni, vegyél ki az állásomból. Mert tulajdonképpen az én állásom volt akkor a bázisunk.

KGY: Még egy elem jött hozzá, a Varga Dombi [Varga Domokos]. Ő írt egy levelet, hogy a börtönben elkezdett írni, és ezt szeretné folytatni. Egészen minimális összegekről volt szó, de az a tény, hogy akkor fölvettem a jogdíjakat, hogy segíthessek. Én egy ilyen Kwai folyó típus vagyok. 1961-ben, amikor már eljátszották a kvartettemet, szerettem volna kimenni Darmstadtba. A minisztériumban Barna Gyuláné, a zenei osztályvezető engem őszintén szeretett, de olyan módon, mint az inkvizítorok: a lelki üdvömért. Nem fogadta el a kvartettet az állami megrendelés teljesítéséül, és nem is engedett kiküldeni Darmstadtba. Helyette viszont két hónapra behívtak katonának.

VI: Még katonaköteles voltál?

KGY: 35 éves. Sohasem voltam katona azelőtt. Viszont rettenetesen buzgóan csináltam végig. Szanitécnek képeztek ki. Kiderült, hogy nem vagyok képes a szalmazsákot egyenesre kihogyhívjákolni. Ezért lekéstem a sorakozókról, meg más bajok voltak, de rettenetesen szerettem volna, hogy ne legyek ügyetlen. Nagyon komolyan vettem a gázálarcban való menetelést. A többiek rendszerint csaltak, és titokban levették. Én pedig gázálarcban még valakit a hátamra is próbáltam venni. Meg ilyesmik.

VI: Ez a tuttista magatartása, hogy ha már így van, akkor bele nyakig. Most azt kérdezném meg az életút megbeszélésének végén, hogy ezt a legutolsó fordulatot, hogy éltétek meg, megéltétek-e egyáltalán? Tehát hogy addig itt Magyarországon elküszködtetek a hatalommal, a szakmával, a mindennapokkal, szinte egyedül, félig ismeretlenül. Most végül is a világ egyik legjelentősebb művészének számítasz. Más a helyzeted Magyarországon is. Megváltozott körülöttetek a levegő. Ezt ti egyáltalában átéltétek-e, és ez változtatott-e valamit? Mert azt tudjuk, látjuk, hogy a köznapi életeteken semmit sem változtatott.

KM: Semmit.

VI: Az igaz, hogy pontosan ugyanolyanok vagytok, mint amikor 1946-ban, vagy 1963-ben találkoztunk a Zeneakadémián, vagy bárhol.

KGY: Így van külföldön is. Jellemző példa erre a mi Bordeaux-i koncertünk fogadtatása Saint-Andrén, ahol lakunk.

KM: Mi a hétköznapokban úgy élünk, mint régen és végül is azért vagyunk ott, mert ott vannak a Gyuriék, és az unokák. Viszont a városban tudomást sem vesznek rólunk. Mintha, mondjuk, Karcagon élnénk. Bár lehet, hogy Karcag még mindig nagyváros Saint-Andréhez képest. Figyelmeztetett is bennünket a menyem, Izabella, hogy ott semmi kultúrélet nincsen. Mondtuk, hogy semmi baj. Egyszer nálunk volt a háziorvos, és azt mondta: Monsieur Kurtág, ön rossz helyre jött. Itt az ön foglalkozását semmire sem becsülik. Most jön az eset, amit el akarok mesélni. Megismerkedtünk a Bordeaux-i Szimfonikus Zenekar művészeti vezetőjével. Nagyon szimpatikus ember. Meghívtuk a London-fesztiválon tartott koncertünkre. Nagyon jó fesztivál volt, mennyiségileg is, de minőségileg különösen. Ott ugyanis Gyurinak módjában volt…

KGY: …minden hangért megküzdeni. Engem ugyanis mindig a küzdelem érdekel, az eredmény tulajdonképpen már nem.

KM: Szóval ott az első koncert a miénk volt, mi játszottuk, amit szoktunk. És aznap, egy másik nagy teremben a BBC Kórus előadta a nagy orosz kórusokat is, Gyuri, megkövülten hallgatta azt a sok hülyeséget, amit ott a zenében elkövettek. Bordeaux-i barátunk azonban elégedett volt, és saját városában is rendezett egy Kurtág-hétvégét. Három estén játszottunk. Végül otthon a Saint André-i híradóban minderről egy rövid hír jelent meg. Így szólt: „Kurtág György és Kurtág Márta négykezes hangversenyt adott a Bordeaux-i Grand Théatre-ban. Nevezettek szorgalmas résztvevői a tornakurzusnak.”

VI: Ez az egyik legnagyobb siker az életetekben.

KGY: Az. Nézd, nekem a személyes kapcsolatok okozzák a legtöbb örömet, a személyes üzenetet hordozó művek az igazi belső sikert. Egy példa a tegnapi műsorból. Amikor Blum Tamás meghalt, nem voltam képes a feleségének, Józsának levelet írni, de írtam Tamás emlékére egy brácsadarabot. A tegnapi műsorban ez is szerepelt, meg a Madeleine Santchi francia-svájci írónőnek küldött darab is. Ő Michel Butornak volt jó barátja, két szép riportkötetet írtak együtt. Egy hegyi balesetben meghalt a fia. Nagyon szép verses kötetet küldött nekem, én meg az „Aus tiefer Not” című pici zenekari üzenettel válaszoltam. Azért, tettem műsorra újból, mert Madeleine itt volt. Eljött, és végig itt volt a fesztiválon. Nekem tényleg ezek a személyes üzenetek a legfontosabbak.

Most meg megint Románia jelentkezett, szülővárosom, Lugos. A lugosi énekkar szeretne tőlem valamit énekelni. Arra gondoltam, hogy a Concertantét eredetileg négy tételben képzeltem el. Az utolsó tételnek egy Bartók gyűjtésű kolinda lett volna az alapja. Ezt én meg tudnám csinálni kórusra. Már előre is haladtam benne. Emellett elkezdtem más román folklórral is foglalkozni, és Eminescu is előjött hírtelen. Ez egy fantasztikus világ.

VI: Abszolút igazat adok neked. Akinek ennyi élménye van a román kultúrából, az tulajdonképpen adósa is, valami olyannal, amit csak te adhatsz.

KGY: Jó tíz éve, Berlinbe való költözésünk előtt a román zeneszerzők kültagnak választottak, Ligeti, Xenakis és Menuhin után. Amikor ott voltam, az erdélyi magyar rádió kért egy nyilatkozatot. Elmondtam, hogy nekem micsoda kincs az, hogy a román kultúrával gazdagodott az életem.

VI: Vannak műveid Hölderlin, Kafka, Beckett, Pilinszky szövegekre, de nincs román utalás.

KGY: Nagyon szeretnék ezen segíteni. Lehet, hogy már nem lesz időm rá, de megpróbálom.

VI: Az idő már nem a mi dolgunk.

KM: Azt is kérdezted az elején, hogy az 1990-es fordulatot hogyan éltük meg? Éppen akkor volt egy londoni fellépésünk. És egyszer csak Blum Tamás telefonált a szállodába: „Tudjátok-e, hogy megdőlt a kommunista világrend?” Azt feleltük, hogy nem tudjuk, mert mi most azzal foglalkozunk, hogy a cimbalmos nem jó.

ifj. KURTÁG GYÖRGY: Én meg hadd mondjam el, mikor értettem meg, hogy valóban híres ember lettél. Amikor a Berlini Filharmónia tetején ott volt hétméteres betűkkel, hogy „KURTÁG”. Nekem ekkor esett le a tantusz. A mamának azt mondtam, hogy nekem ez a reváns. Úgy is mondhatom, hogy a nagyszülők bosszúja.

[…]

VI: A jelenlegi társadalmak, a legfejlettebbek is tele vannak belső álságokkal, megoldatlanságokkal és hazugságokkal. Van előrehaladás is, elsősorban, ami a társadalom „kemény” vázát és szerkezetét, a technikát, a gazdaságot illeti. A belső „lágyabb” rész, a társas viszonyok alakulása ezt nem tudja követni. Az utóbbi évtizedek technikai-gazdasági forradalma, a „második modernizáció” átalakítja a mindennapi életet, kiüresíti a hagyományos viszonyokat.

KGY: Valami hasonlót érzek én is.

VI: Műveid elemzéséből is ezt lehet levonni. Azokban a szövegekben, amelyekre zenét írtál – Bornemissza, Kafka, Hörderlin, Beckett, Weöres, Pilinszky – ez a filozófia nyilvánul meg. Ezt választottad ki. Például, hogy „A körülhatárolt kör belül tiszta”. Vagy: „Egy bizonyos ponttól nincs többé visszaút. Elérendő ez a pont.”

[…]

KGY: Én vakon élek, soha nem gyártok elméleteket arra, hogy mit miért csinálok. Utólag veszem észre. Végigcsináltam ezt az öt hetet, és egyetlen dolog volt fontos számomra. Nem az, hogy ezeket a darabokat először életemben hallgathattam így végig, nem is az, hogy bosszankodok, vagy nem bosszankodok azon, amit hallok. Hanem hogy minden hangért megharcoljak. Számomra folyton erről volt szó, már a Brácsaversenyben is, amit éppen tegnap hallottunk. Ami több mint ötvenéves.

KM: Pont annyi idős, mint Gyuri. Éjfélkor behúztam a kettős vonalat a másolással, és elmentem szülni. Reggel négykor jöttek a szülési fájdalmak.

KGY: Én egyetlen gondolatot igyekeztem, igyekszem szolgálni, akár zenét írok, akár játszom, akár tanítok. Az, hogy van egy minőség a világban, ez számomra valami, és ezt próbálom terjeszteni. Persze élvezet is a tanítás számomra, meg minden. De mögötte folyton ez áll. Ezt szenvedélyesen keresem. Nem tudok mást tenni.

ifjKGY: Ezt hívják szellemi örökségnek.

VI: Nem, több ennél. Én is alapeszmének, talán az egész jelen helyzetben legalapvetőbbnek tartom a minőséget, az egész társadalom, az egész emberi élet szempontjából. A minőség megteremtését és védelmét teheti az ember a társadalomban, a nemzetben, a közösség szolgálatában. Ez akár az összefoglaló következtetése is lehet a beszélgetésünknek.

KGY: Térjünk vissza a közösséghez is. Állandóan kísér egy szorongás, hogy lelepleződök. Kiderül, hogy az egész szélhámosság, nincs mögötte semmi. Ez megtörténhet velem akkor is, ha például Amszterdamba hívnak meg, mint neves zeneszerzőt. Koncerten megy egy darabom, és a kutya sem hallgatja meg, a kutyát sem érdekli, szakmáról nem is beszélve. Berlinben ugyanez volt: két év alatt a főiskolák nem kerestek meg. Nagy ritkán érzek mást. Egy évig voltam Bécsben, ott legalább beletartozott a munkámba az, hogy a schönbergi tradíciót folytatva tanítottam. Vagy egy-egy koncerten, például Bécsben, 1988-ban, amikor ott „felfedeztek”. Máskor érdektelen marad. Szóval, én állandóan azt érzem, hogy légüres térben vagyok. Vagy mint a nevezetes rakéta a Wilde mesében. Érted? Nappal elpufog.

ifjKGY: Csinálod is ezt magad körül, de effektíve is így van.

KM: Van igazság benne. De a dolgok nem teljesen így működnek. Sokáig igen, de akkor hirtelen valaki mégis meghallgatja azt a lemezt, ami te már el is felejtettél. És szíven üti. Távol álljon tőlem, hogy összehasonlítsam, de hasonló volt a sorsa például Rembrandtnak és több más festőnek. Meglehet a többiek is ugyanolyan jól tudtak festeni, mint Rembrandt, de ő valamiben mégis más volt. Van valami, amiben te más vagy. És ez igenis hat, nem igaz, hogy nem hat. De igaz, hogy borzalmasan sok idő kell a kivárásához.

KGY: Ezért beszélek légüres térről. Ezért tartom olyan fontosnak az olyan kis személyes kis darabokat, mint amit például Magdi, vagy Blum Tamás emlékére leírtam. Ez fontos nekem. Nekem ez a közösség. Az ajándékozás a fontos.

VI: Hadd idézzem itt Balázs István veled való interjúját, amiben azt írja, hogy Kurtágnál a közösség voltaképpen a közösség hiánya. Szerintem is így van, de nemcsak nálad. Individumokká vagyunk szabdalva. A közösség hiánya kergeti az embert a közösséghez, különböző korokban másképpen, sosincs kiteljesedés. Nálad is így működik, biztos vagyok benne. Ezért fontos a halottakkal való közösség megtartása. Azt akarod mondani, hogy még vannak. Beszélünk róluk, bennünk élnek.

KGY: Néha egy születésnapi üdvözlet is fontos nekem. Tulajdonképpen beszélek az illetővel. És egyébként meg sem írnám meg a darabot, ha nem lenne az a személy, akire vonatkozik.

VI: Szóljunk a zene hatásáról is. Mekkora volt Bartók közönsége? A maga korában nagyon kicsiny, most sem sokkal nagyobb. És Bartók mégis azok közé tartozott, akik a legnagyobb hatást tették az egész magyar társadalom sorsára és fejlődésére. Éppen olyanokra hatott, akik ezt különböző áttételeken keresztül tovább tudták adni. A születésnapodra rendezett koncertsorozatra olyan emberek jöttek össze, akiknek szerepük van az értelmiség véleményének alakulásában. Te pedig hatsz rájuk, méghozzá a magatartásod és a zenéd együtt. Például az egyik legfontosabb irány-gondolatod, a tömörség és a tisztaság együttes keresése. Azt látom, hogy a te munkád egyre mélyebb hatást tesz Magyarországon. Talán észre sem veszed, de így van.

KGY: Nem tudom.

VI: Most már igazán itt az ideje, hogy a zenéről is beszélgessünk. Három kérdéskört szeretnék érinteni. Az első Bartók öröksége. Bartók évforduló van, ismét foglalkoztat a kérdés. A magyar zene nagy szerencséje, hogy volt Bartók, és volt Kodály. Másrészt azonban, az idő léptékében bizonyos mértékig nagy nehézséget is jelent, mert a monumentális példák kalodába is zárták a következő nemzedékeket. Úgy látom, hogy nem csak te, de Ligeti, Szőllősy, és a születésnapodon téged felköszöntő zenészek csoportja is ki tudott ebből kerülni. Te különösen példát mutatsz abban, hogy hogyan lehet Bartók örökségét egyéni módon továbbvinni. Te Bartók örökségnek a leglényegesebb vonását viszed tovább. Nincs felesleges hang, és az igazságot a lehető legtömörebben ki kell mondani.

KGY: Nem tudom. Folyton úgy érzem, hogy nem tudok szabadulni a bartóki fordulatoktól. Állandóan visszajönnek. Ami azzal is összefügg, hogy a Bartók kvartetteket állandóan tanítom, sőt folyton gyakorlatokat komponálok hozzá a meglévő anyagból. Például azt, hogy egy-egy kis fordulat szóról-szóra megvan a Trisztánban is, a Trisztán-fordulat pedig a Mozart Esz-dúr kvartett lassú tételében. Érted? És hogy ezt is eljátszatom ilyenkor.

VI: Nem lehet olyan fordulatot találni, amit már másvalaki ne használt volna.

KGY: Ez igaz.

ifjKGY: De hát ez a Ligetinél is így van. Ahogy a Ramificationban egy melodikus anyag megszületik, az annyira bartóki, még hogyha ott is van a mikropolifónia, és a technika el is fedi. És később már nyíltan, a Weöres-dalokban.

VI: A Bartók-örökséget tehát mindketten autonóm módon tudjátok felhasználni.

KGY: Ami formában létrejön, azt talán igen.

ifjKGY: Én az egész fesztivált végighallgattam, és nem is tudom mikor hallottam ennyi Kurtág művet ilyen mélyen. Ami nekem az egészből kiderült, hogy nagyon mélyre kell ásni, nagyon mélyen kell feltenni a kérdéseket. Akkor születik a nagy mű, ha ez a kérdésfeltevés megvan.

VI: Egy élet csak arra elég, hogy az ember a kérdéseket jól tegye föl. Én éppen abban látom műveid sajátosságát, ahogy a kérdést felteszed, a választ megadod. Minden válasz egy kérdés. „Virág az ember” – ez állítás is, de kérdés is. Azt kérdezi, hogy az ördögbe tudja az ember ezt elviselni. Vagy éppen akkor tudja elviselni a létet, ha ezt tudja? Voltaképpen nem lehet rá válaszolni. Az élet alapvető kérdéseit veted fel. A szöveges művekben ezt a szöveg is kimondja, te azonban a zene, a dallam, és a gesztus nyelvén is megfogalmazod. Ezért ezer közül is meg lehet ismerni a Kurtág műveket. Nem lehet összetéveszteni. Nem gondolod, hogy az Ligeti, és nem gondolod, hogy Boulez lenne. Aki ismeri valamennyire ezeket a szerzőket, műveik belső logikáját, felismeri. Aki nem ismeri, annak természetesen nem mond semmit, mint ahogy egy nyelvi szöveg sem annak, aki nem tudja az illető nyelvet.

ifjKGY: Teljesen egyetértek. A nyelv azt jelenti a zenében is, hogy az ember milyen talajon jár. Hogy mondjam? Az aszfalton gyorsabban lehet gurulni, mint ha az ember a köves úton megy, vagy az őserdőben.

KGY: Igen. Néha. Jó példa a „Virág az ember”, ami az első szám a mi lemezünkön Mártával. A játékmódja az idők folyamán sokat változott. Pedig nagyon egyszerű: a végén összefonódnak a hangok.

KM: Hét darab hang.

KGY: Hét darab hang, amit annak idején két perc alatt írtam. Egyszerűen kicsúszott belőlem. És semmit nem javítottam rajta. Máskor, ha aznap dolgozom valamin, estére már el is felejtem, és másnap reggel kiderül, hogy ér-e valamit, vagy sem. Lehet-e így folytatni, vagy ki kell kidobni? Két hét múlva derül ki a válasz. Csak annyi a sikerem, hogy ha valami mégis érvényes tudott lenni ebből a sok próbálkozásból.

VI: A kiindulópontról beszélgettünk már. Sokszor éltünk meg csalódásokat, árulásokat, bukásokat, retteneteket, megigazulásokat és feltámadásokat. Azzal kezdtem, hogy ennek stigmája rajta van a művészeteden. Most megpróbálom megfogalmazni, hogy miben. Mindenekelőtt egy nagyon érdekes, összetartozó-ellentétes kettősségben.

A kettősség egyik fele az a magatartás, amellyel te mindig a csalódások után is kimondható igazságot, a fogódzót, az ultima ratiót, a minden piszok után megtalált tisztaságot akarod aforisztikus tömörséggel megfogalmazni. Kompozícióidban mindig a pontos és ennek megfelelően rövid megfogalmazásra törekszel. De nem a rövidség a fontos, hanem a járulékos, szépítő, magyarázó elemek elkerülése. Ahogy egy kiváló szerkesztő (Kőrösi József) mondta, a cikk akkor jó, „ha nem hosszabb önmagánál”. Te is ezt vallod, méghozzá maximális, majdnem maximalista mértékben: a mű ne legyen hosszabb önmagánál. Nem írsz hozzá melléktételt és kidolgozási részt, mert mikroszkopikusan már benne van a melléktétel és a kidolgozás is.

A kettősség másik fele, hogy a végső megfogalmazásnak ez az igénye fantasztikusan él együtt a játék iránti igénnyel. A keserves szenvedéssel kimunkált textust akár magad is többször megváltoztatod – ahogy azt a Varga Bálintnak adott interjúban elmondtad. Nem véletlen, hogy az egyik folyton továbbépített főművednek a címe is: Játékok. És ez nemcsak cím. Egész művészetedben jelen van az élő kreativitás. Azt kérdezem, hogy szerinted is ez az egyik karakterisztikuma a művészetednek?

KGY: A tisztaságkeresés tényleg a párizsi évtől, 1957–58-tól kezdve volt meg.

KM: És Bornemisza darab mottója! „Nem halhatok meg, nem…” De a megváltoztatás, amit a Varga Bálintnak mondtál, és amit most Iván idéz, erősen el van túlozva.

KGY: Hát nem tudom. Van egy vonós hangszerekre írt sorozat, amely műfajában megfelel a Játékoknak. Jelek, játékok, üzenetek a címe. Ebben a hegedű, brácsa és trió darabok már erősen megszűrve kapnak helyet. Szóval nagyon sok a selejt azok közt, amiket írtam. Sokszor önmagamat ismétlem.

ifjKGY: Vagyis magyarul, már a megjelent művek is válogatott művek?

KGY: Igen, igen. Ez így van.

ifjKGY: Ami kijön a kezedből, már az is válogatás. Aztán tovább válogatod?

KGY: És még tovább. Elkészült egy darab, elküldtem a Zeneműkiadónak. A csellószóló darabok úgyszólván újabb változtatás nélkül fognak megjelenni, de már vannak duók, amiket nagyon szerettem, és belőlük alig marad valami, illetve a legtöbbet újra kell írnom.

KM: Hát ez már a magánügyed.

VI: Nem hiszem el, hogy amit rossznak nevezel, feltétlenül rossz is. De szíved joga. Ebben is azt látom, hogy valóban igényed van a végső megfogalmazásra, a tökéletességre, a minőségre. Az általad garantált minőségre. Mindig megközelíted az ideált, de az idők változnak, és lehet, hogy öt év múlva, amit akkor megoldásnak láttál, már nem látod annak. Azt hiszem azonban, hogy ez a vibrálás teszi műveidet katartikussá.

KM: Engem zseníroz a tökéletesség szó. Nevezzük inkább érvényességnek.

ifjKGY: A megvalósult tökéletességről egy kis történet. Volt egy hifi-torony bemutató a világ legjobb felszereléseivel. Hallgattuk rajta a lemezeket. És a megvalósult tökéletességben elképesztően megmutatkoztak a hibák. A felvétel, a hangszer, az előadó hibája. Felnagyított mindent, amit a rosszabb berendezések elfednek. És amit te mondasz a megvalósult előadásról, az pontosan ilyen.

KGY: A lényeg az állandó közelharc. Egyáltalán nem könnyű megtanítani az előadókat, de ott az elégtételem az, hogy a darab szólal meg. Én nem a tökéletességet keresem…

KM: Biztos, hogy nem. Eszedbe sem jut.

KGY: Hanem valóban a minőséget. Tanítás közben arra gondolok, hogy a leírt hangokkal rá tudom-e kényszeríteni az előadót egy olyan lelki út végigjárására, amit különben tenne meg.

ifjKGY: Ezt tanítani baromi nehéz.

KM: Hát ez az előadóművészet.

KGY: Ezt keresem. Sokan éppen ezt nem értik meg.

ifjKGY: A probléma a következő. Amikor az ember valamit felfedez, megalkot, az teljesen más állapot, mint amikor újra megcsinálja. A színészeknél ez a feladat. Ha valami először történik meg, azt az érzetet hihetetlenül nehéz megismételni.

KGY: Állandó időzavarban vagyok, és akkor nem működik ugyanaz szabadon. Mindenesetre az életem a csődjeim története. És akkor megpróbálom jóvá tenni.

VI: Ez a művészi magatartásod lényege. A csődök és az újrakezdés. Ezek voltaképpen kreatív csődök.

KGY: Nem tudom. Vagy igen, vagy nem.

KM: Hát azok.

KM: Ameddig felállsz, addig az.

VI: Történelmileg az. Ezek szerint eddig rengeteg csődön mentél keresztül, de utána nem vesztetted el az alkotó készségedet. Ez fantasztikus dolog. Másfajta ember, aki már egy vagy két csőd után beledöglik.

KGY: Én sajnos ilyen szempontból tényleg nagyon optimista és nagyon egészséges fajta vagyok.

VI: Nem csak. Az alkotó gondolkodás és magatartás nemcsak igenekben és nemekben tud gondolkozni, hanem ellentéteket tud egyesíteni. Átéled a csődöt és megmaradsz optimistának. Ez fantasztikus. Könnyű egy csődre úgy reagálni, hogy utána az ember öngyilkos lesz. Úgy pedig könnyű optimistának lenni, hogy az ember sohasem kerül csődbe. De átélni a csődöt, és utána is optimistának lenni, ez igazi teljesítmény. A végső megfogalmazás igényébe te belefogalmazod a csődöt is.

KGY: Nem tudom, hogy meg vagyok-e győzve, de hagyom.

ifjKGY: Ilyen szépen a csökönyösséget még nem magyarázták meg neked.

K.Gy.: A párnám alá teszem. Van egy olyan belső igényem, hogy jóvá kell tenni a hibákat. Például több mint tíz évvel ezelőtt a Bartók szemináriumon tanítottam a Beethoven Opus 127-es kvartettet, és Márta azt mondta nekem, hogy te ezt nem tudod.

KM: Nem egészen. Én ezt a variációkra mondtam, nem az egész műre.

KGY: Én is a II. tételre értettem. Három éve a CEU-ban tanítottam, és alaposan újratanultam az egész darabot. Eljátszották a tételt és mindketten sírtunk. Pokoli, hogy a vonósnégyes utána megnyerte vele a müncheni versenyt. Megkaptuk a felvételt, és nyomokban sem maradt meg a darab úgy, ahogy velünk játszották.

ifjKGY: Az érvényesség fogalma azért jó, mert téged tulajdonképpen az érdekel, hogy a dolog ne kövüljön meg. Maradjon egy organikus fejlődése, mint a virágnak. Nőjön, mint egy virág.

KGY: Azt keresem, és sose sikerül.

VI: Az a lényege, hogy sose sikerüljön teljesen.

KM: A tökéletesség szerintem nem élő fogalom. Zseníroz, ahogy itt Iván beszél róla, mert úgy érzem, hogy neked soha eszedbe nem jutott, hogy te most valami tökéleteset csinálj. Csak érvényeset, de a magad törvényei szerint érvényeset.

ifjKGY: Igen, de egy olvasó számára az érvényesség nem ugyanazt mondja, mint a tökéletesség.

KM: De ez valahogy félrevezet, érted? Kifogásoltátok az árulás szót, hogy félrevezető, én kifogásolom a tökéletességet.

KGY: Kodály azt mondta egyszer Mihály Andrásnak, hogy ünneplik, és játsszák a darabjait a születésnapjain, de ő már csak a hibákat hallja bennük.

VI: A tökéletesség valóban hiú megfogalmazás. Kifejezhetjük szerényebben és kifejezhetjük általánosabban. Szerényebben érvényességnek, tömörségnek, a hibák és a feleslegesség elkerülésének.

KGY: Ez program. És egyre inkább eltérek tőle.

VI: Mert mindig el kell térni. Mint ahogy a pesti népnyelv: nem kaphatsz meg minden nőt, de törekedni kell rá. Ezek szakadatlan célok, nem állapotok. A beszélgetésben nem én mondtam ki először, hanem te. Ez pedig a minőség. Minden csalódás és újrakezdés után ez lehet a végső fogódzó, amiben megegyezhetünk. És a világnak nagyon nagy szüksége lenne rá, hogy a minőség elve kerüljön a középpontba. A te életutadnak és munkádnak van megszeghetetlen hűsége és következetessége. Átéltél csalódásokat és csődöket, megélted a keresés minden kínját, ha kellett tudtál változni és változtatni, még önváddal is kínzod magad, de megőrizted feltétlen hűségedet a közösséghez és a minőséghez.

Ha nekem most össze kellene foglalni – most ne hallgass ide –, hogy mi a te jelentőséged a zene történetében, ugyanarra térnék vissza, mint amivel kezdtem. Munkásságod és egész szellemi magatartásod mélyen gyökerezik és kifejezi a 20. század második felének ellentmondásos világát. Nem beszéltünk azonban arról, hogy hogyan használod a zenei anyagot. Nem szeretnék részletes szakzenei elemzésekbe belebonyolódni. Csak arra utalok, hogy véleményem szerinte ennek megértésére segítségül kell vennünk a 20. század második felének egész szellemi-filozófiai útját, a te művészeted ugyanis párhuzamos pályán halad.

Egy fogalmat emelek ki: a dekonstrukciót. (Sokan Derrida nevéhez kapcsolják, de egyetemesebb fogalom annál, hogy egyetlen emberhez kössük.) E szerint meg kell vizsgálni, le kell bontani, és újra kell építeni az elkoptatott logikai viszonyokat. Mint például az ok és az okozat, a tartalom és a forma kapcsolatát. A szokványos gondolkodás azt mondja, hogy az ok elsődleges, az okozat következmény. De vajon mindig és törvényszerűen így van-e? Valójában az okozat sokszor előbb van és döntőbb, mint az ok. Az okozat keresi meg az okot. Vagy itt van a tartalom és a forma. A szokványos felfogás szerint a tartalom már ott van az emberben, csak alakot kell neki adni. De nincs-e éppen fordítva? Ahogy a forma alakul, úgy töltődik meg tartalommal. (Hiszen már Arisztotelész is azt mondta, hogy a forma: aktív.)

Az első vonalba tartozol azok között, akik a 20. század második felében történelmi dekonstrukciót hajtanak végre a hagyományos zenei anyagon. Itt van a tonalitás és a szerialitás. Nincs-e egy olyan zenei logika, amely mind a kettőt magába foglalja? Vagy itt van a kisforma és a nagyforma összefüggése. Vajon mindig össze kell-e tennünk a kis formát, hogy eljussunk a nagyhoz? Vajon a kisformában nem lehet-e meg a nagyforma teljessége? Te úgy kezeled ezeket a zenei elemeket, mint aki végrehajtotta rajtuk a dekonstrukciót és az újra-konstrukciót. Minden eddig megtanult minden zenei fogalom újraértékelődik, és ebben az újraértékelődésben új életet kap.

KGY: Ez tulajdonképpen a pedagógiai programom is. Legalábbis rokona. Meg kell tanítani az embereket kételkedni. Úgy van-e minden, ahogy megszokták, megtanították őket. Mindabban kételkedni, amit készen találnak. Összevonni az igeneket és a nemeket. Eötvös Péter ezzel kapcsolatban idézi a székely adomát, hogy „fene a kend száját ídesapám, hogy hideget is fúj, meg meleget is”. Érted? Mert a nagy descrescendóban is van egy csomó crescendo, megfordítva. Én néha már három-négy jelet is egymás alá írok.

ifjKGY: Idetartozik az is, amikor egyszerre van egy három-plusz-egy, meg három-plusz-kettő. A dupla és tripla artikuláció.

KGY: De, hogy artikulálni kell, artikulálni kell, ez csupa feltételes megálló. Csak vesszők vannak, nagyon ritka a pont.

KM: Gyerekek. Most én pontot teszek.

ifjKGY: De nagyon izgalmas, amit mondasz.

KGY: Nagyon. De félkettőre vár a fogorvos. És előbb még ebédeljünk.