Laudáció a Siemens Alapítvány díjátadó ünnepségén
(München, 1993. június 16.)

Hogyan meséljen az, aki nem mestere a szónak?

Hogyan idézzek fel jeleneteket a Ligetivel közös időnkből, ha nem vagyok birtokában a minimális technikának sem, hogy az elmesélteket összekapcsoljam elő- és utótörténetükkel?

Ha emlékezéseimet mint zenét komponálhatnám meg, akkor egyidejűleg kellene elbeszélnem a főtörténetet, mintha egy színpad közepére képzelném magam, azok az események pedig, amelyeket Ligeti például korábban élt át, és csak az ő vagy mások elbeszéléséből tudok róluk, azok – mondjuk – a színpad egyik hátsó sarkában, fent zajlanának, a központi történés következményei szintén valahol oldalt vagy fenn az előtérben, a sok-sok év éppen csak felvillanó eseményei pedig – úgyszólván – szerteszét körülöttünk.

1

Vagyis az első jelenet (a színpad közepén):

karácsonyeste, a távirat szerint, amit megőriztem: 23. 02. Paris, Gare du Nord. Életében először Ligeti Párizsba érkezik. A pályaudvaron várom. Szoltsányi György zongoraművész barátom, aki meghívott magához, furcsállja, hogy valakinek kedve van karácsonyeste ilyen későn utazni, s őt is meghívja a Boul. Garibaldi 48-ba.

– Még jár a metró – mondom én.
– Nem, gyalog kell mennünk!

És ő kalauzol engem, aki már hat hónapja élek Párizsban, bizonytalankodás nélkül vezet át a városon, mondja, hogy melyik útkereszteződésnél vagyunk, és mondja a következő utca nevét.

(Hátsó sarok, fent, baloldalt)

Ligeti kora gyermekévei. Megszállott foglalatossága: térképeket olvasni és betanulni, így álmai városát, Párizsét is, miközben építi tovább költött országát, Kylwyriát.

(Elöl, fent, jobboldalt)

A Kylwyria-építés szelleme, úgy látszik, örökölhető. Fia, Lucas ugyanennyi idős korában éveken át írja kitalált bolygóinak enciklopédiáját, példákkal illusztrálva eme bolygók történelmét, tudományos életét, irodalmát, képzőművészetét és zenéjét.

(Elöl, fent, baloldalt)

Ennek az enciklopédiának a zenei példái váltak később a zongorára írt Játékok sorozatom egyik fontos kiindulópontjává.

(És most összefoglalás – itt van körös-körül, mindenütt Minden)

Hosszan, élethossziglan Ligeti vezetett engem. Nem, azonnal korrigálni kell magamat: én követtem őt, olykor közvetlenül, máskor néhány év, sőt akár több évtized késéssel. Mégis – magam számára ezt az én „Imitatio Christi”-szindrómámnak nevezem – barátságunk első éveit nem csupán a szellemi irányítása jellemezte. Hanem anélkül, hogy közvetlenül befolyásolt volna, példájával megszabta ízlésem, sőt magánéletem irányát.

2

(A színpad közepén)

Budapest. Zeneakadémia, tizenkét évvel korábban, 1945. szeptember elején.

Felvételi zeneszerző szakra. Mellettem egy igen komoly külsejű, barátságos, de távolságtartó kolléga várakozik: a távolságot talán még szemüvege is fokozza. Idősebbnek látszik nálam, de amikor belelapozok kompozícióiba, egy nemzedéknyivel tűnik öregebbnek. Kórusművek, valószínűleg a II. kantáta is (amelynek latin szövegéből – nem éppen logikusan – azt gyanítom, hogy református teológus lehet), valamint zenekari darabok – és látom vagy inkább intuitíve érzem, hogy ezek a legkevésbé sem iskolai dolgozatok. Zárt és érett világ ez, a kottaszövegben feltűnő rend uralkodik. Érzem: egy mesterrel találkoztam.

3

(A színpad közepén)

július eleje. Most én vagyok az, aki érkezik, és ő vár engem a kölni pályaudvaron. Útban a szálloda, aztán rögtön a Rádió felé, ahol két napon át hallgathatom a felvételeket. Stockhausen új művéről beszél, a Gruppen für 3 Orchesterről, három karmesterrel, az Alban Berg-szerű hegedűkadenciákról meg arról a részről, ahol drámai vadsággal ütköznek és küzdenek egymással a rezek. Amikor a stúdióban a Gruppent Stockhausen jelenlétében hallgathatom, éppen ez a rész marad számomra a legelevenebb. Aztán egészen megrázó a szintolyképpen új Artikulation. Úgy élem át ezt a művet, mint az első igazi Ligeti-darabot. A történés sűrűsége, szókimondó közvetlensége, a finom egyensúly tragikum és humor között még későbbi fejlődéséhez mérve is túlszárnyalhatatlannak látszik.

(Fent, hátul, jobboldalt)

Akkori benyomásaimról beszélek – nem a kompozíciók abszolút értékéről. De az Artikulation – Atmosphèrespárosa később is abszolút mestermű maradt számomra, amely Ligeti két, mondhatnám alapvető aspektusát mutatja meg – az Apparitions inkább az ide vezető út egy állomásának látszik.

(Fent, hátul, baloldalt)

Ma egészen másként értem az Apparitions-t, de a két kedvencem mégis az Artikulation – Atmosphères maradt.

(Fent, elöl, jobboldalt)

Miután visszatértem Magyarországra – tíz évig nem láthattuk viszont egymást –, én az op. 1-gyel elkezdtem új életemet, de eszményem, törekvésem ugyanaz maradt: valami hasonlót megfogalmazni az én nyelvemen, mint amit az Artikulation hallgatásakor Kölnben átéltem.

(Fent, hátul, baloldalt)

Ezt írta nekem Párizsba: „…a kölni stúdiót okvetlenül meg kell ismerned, mielőtt visszatérsz Magyarországra”, tudván, hogy milyen nehézségekbe ütközik egy újabb kiutazásom. És valóban, ez a két nap zeneileg gazdagabb és jelentősebb lett számomra, mint az egész Párizsban töltött év. És akkor még nem is említettem, hogy nagy áldozatok árán neki kellett állnia a költségeimet, aki éveken át szinte semmit sem keresett.

4

(A színpad közepén)

1946–47, Budapest, Szondy u. 95. Itt lakunk öt éven át feleségemmel, Mártával, a nagynénémnél, egy konyhából nyíló svábbogaras cselédszobában. A szoba négy méter hosszú, két méter széles.

(Fent, baloldalt, hátul)

Útlevélgondok megint. 1947 júniusától 1948 januárjáig nem tudunk hazatérni romániai nyaralásunkból. Ligeti ekkoriban egy ideig ebben a szobában lakik.

(Közép)

Fokozatosan egyfajta rítussá vált, hogy vasárnap esténként nálunk zenéltünk. Főleg Mozart operáiból adtunk elő részleteket, ami úgy ment, hogy Márta énekelte az összes női szerepet, Ligeti volt a tenor és időnként a bariton, Sulyok Ferenc zeneszerző barátunk, évfolyamtársunk a zeneszerző szakon volt a basszus. Én játszottam zongorán a kíséretet.

(Fent, hátul, jobboldalt)

Ligeti felújítja velünk kolozsvári baráti körének házi zenélési hagyományát.

(Közép)

Ligeti a Così fan tuttéról beszél nekünk (addig azt sem tudtam, hogy ilyen opera létezik egyáltalán). Egyike az első eseteknek, amikor egy művet először dramaturgiailag szétszed, aztán magával ragadóan komikusan, de mégis komolyan előénekel: a Dorabella–Guglielmo duettet a II. felvonásból (Il core vi dono, bell’ idolo mio). Anélkül, hogy a stílushatárokat megsértette volna, a felfokozott gesztikájában volt valami olyan merészség és karakteresség, amit manapság élvezhetünk előadásain, amikor az Aventures-ből vagy a Requiemből ad elő részleteket, a levegőbe rajzolva.

Az olasz nyelvű Mozart-operákat akkoriban németül énekeltük, talán azért, mert olvashatóbban volt nyomtatva a zongorakivonatban, vagy talán mert még nem tartozott a „noblesse oblige”-hoz a műveket eredeti nyelvükön énekelni.

Legalábbis minálunk, Budapesten nem.

Felejthetetlen, ahogy a színpadi „félrét” csinálta a Du Loséban, a szerepéből kieső Guglielmo szerepében, aztán újra a lírai humor, amikor az „es schlägt Ticke-Ticke hier” következett, s a kezdet mértéktelen expresszivitását megint másképp – hallatlan gazdagsága volt ez azoknak a lelkiállapotoknak, amelyek egy közös tőből fakadtak. Hasonló emlékeket őrzünk a Don Giovanni-Zerlina duettről, a Pamina-Tamino-Sarastro tercettről meg a Susanna-gróf duettről. És ahogy Cherubino leleplezését játszotta az I. felvonás tercettjében, először mint a gróf, aztán mint Don Basilio („Was ich sagte von dem Pagen, war nur Vermutung…”)! Elénekeltük az egész Figarót, a Don Giovannit, A varázsfuvolát, talán még az egész Szöktetést is.

Márta kottái között találtunk valamit, ami még Ligeti számára is új és ismeretlen volt: J. S. Bach Hochzeits-Quodlibettöredékét. Meghökkentő volt számunkra a népies-triviális melodikában és a Les Noces-szerű közösen improvizált verssorokban Bach abszurd humorát felfedeznünk.

Ligeti gyorsan kiigazodott a kompozícióban, átvette az irányítást, és a családi legendáriumba került, ahogyan előadta, eltúlzott érzelmességgel: „O ihr Gedanken, warum quälet ihr meinen Geist?”

(Szárazon, hasbeszélőszerűen)

„Backtrog!” – és az ismétléseket mindig továbbvariálva…

Mikor ma a Quodlibet strófái közt olvasom, hogy „Grosse Hochzeit, grosse Freude Grosser Degen, grosse Scheide”, vagy később: „Grosse Nasen, grosse Líöcher”, másutt: „Pantagruel war ein sehr listiger Mann” – akkor ez úgy hangzik nekem, mintha a Le Grand Macabre-ból hallanék valamit, ami egyáltalán nincsen olyan távol az I. felvonás zárószakaszától:

„Feuerblume spriesse mohnrot!
Lieben wir uns bis der Tod droht…”

(oly szívesen ismételgetem ezt a rímet: „mohnrot-Tod droht”, ahogy magyarul is: „drótostót”!)

(Bal sarok, fent, hátul)

1949 – Tavaszi Virág, kínai mesejáték. Kaptam egy szövegkönyvet a budapesti bábszínháztól megzenésítésre. Szerintem a versek szörnyű ízléstelenek és primitívek. Nem tudok velük mit kezdeni. Mielőtt visszaadnám, szórakozásból megmutatjuk Ligetinek ezeket a házi sütetű verselményeket, amelyeket mintha a Szentivánéji álom iparosai találtak volna ki.

„Öröm lenne mindenestül
minekünk a munka,
ha a császár, a Vén Tigris
nem ülne nyakunkba.”

Legnagyobb meglepetésemre Ligeti érdeklődést mutat – és létrejön egy zseniális zene, körünkben máig továbbélő slágerekkel. Ezeknek az általunk megvetett versikéknek a szelleme a Le grand macabre-ban lelte meg pontos dramaturgiai funkcióját.

A TEKNŐSBÉKA DALA
Vígan úszik, mint a hal
Apró lábacskáival
Ez az öreg teknős.

(Bal sarok, jobbra, fent)

Párizs, szilveszteréjszaka, 1957–58.

Egy Café-Restaurant a Comédie Française közelében, kilátással az Avenue de l’Opérára. Ott ültünk hármasban Sulyok Ferenccel. Éjfél – tébolyító dudakoncert – párizsi hagyomány. Ligeti feláll, kimegy, átszellemülten hallgatja, egy szót se szól.

(Fent, elöl, balra)

Verőce, 1993. május.

A Le grand macabre-t hallgatjuk felvételről. Az autóduda-nyitánynál Márta megjegyzi: „Ez mintha a Teknősbéka-dal volna a bábjátékból.”

Két jelenet:

a) 1948–49, Opera, Budapest.
A zeneszerző szakosoknak ingyenes belépőjük van az Opera harmadik emeletére. Chopin op. 25. cisz-moll etűdje megy, valami ízléstelen-édeskés hangszerelésben, édeskés-ízléstelen csellószólóval, amely egy Traviata-szerű, tüdőbajban haldokló leányka giccses pas-de-deux-jét kíséri. Ligeti és a karmesternövendék Melles Károly felháborodottan fütyülnek és kiabálnak, hogy Mozart, Verdi, Bartók és Stravinsky után ez képtelenség. A rendőrség közbelép, mindkettőjüket kivezeti, ingyenbérletüket elkobozzák.

b) 1981(?), Opéra de Paris.
A fiunk is ott volt. Ligeti bekiabál: „Arrêtez!” – Hagyják abba! Én vagyok a szerző – lármázva otthagyja az előadást –, a rendőrség nem lép közbe, a Le grand macabre megy tovább.

5

(A színpad közepén)

1946–47, Budapest, Óbuda, a Zsigmond tér környéke. Akkoriban még álltak a kis régi házak, amelyekről Krúdy, Ligeti kedves szerzője annyi nosztalgiával írt. Krúdy maga is ezen a környéken lakott. Ligeti itt bérelt szobát, a háziúr meglehetősen barátságtalan volt, ezért a látogatóknak célszerűbb volt az ablakon közlekedniük. Fura egy ház. Egy rézsűbeépítés eszelős architektúrája. A lakás maga a rendes bejárat fölött van a magasföldszinten, de a szoba ablaka a másik utca szintje alatt. Escher-perspektíva. Az első találkozások, még a Szondy utca 95. előtti időkből. Itt beszél nekünk Weöres Sándor költészetéről, akinek addig a nevét sem hallottam. Aztán eljátszik két rövid Weöres-dalt – ma is azt tartom, hogy akkori munkásságának csúcspontjai. Nem „első lépések”, nem „ígéretes próbálkozások”, hanem zárt, komoly benső igazságot hordozó művek.

Az első dal (Táncol a hold) lebegő, Botticellit idéző tündérerotikája és a második (Kalmár jött nagy madarakkal) gesztikuláló szorongás-dramatikája Ligeti két alapvető aspektusát jeleníti meg. És akkortól mindmáig kiindulópontjai saját dalkompozícióimnak is.

Érdekes módon semmit nem tudtunk akkor a harmadik dalról, a Gyümölcsfürtről. Ami engem máig csodálatba ejt: teljes bizonyossággal tudható, hogy akkor még semmilyen japán zenét nem hallott, mégis kitalálta a koto-muzsikát!

(Fent, hátul, balra)

Ligeti gyerekkori emléke:

Nagynénje zongorája fölött két gésakép lóg. Ezeket nézegeti, miközben a fekete billentyűkön improvizál, anélkül hogy tudná: most fedezte fel az utat az ázsiai pentatóniához.

6

Gondolatforgácsok – emlékfoszlányok

a) 1946. Szondy u. 95.

– Vannak színes álmaitok?
– Nekem vannak – mondja.
– Nekünk nincsenek.

b) 1946. Óbuda, Ligeti: „A két legfontosabb könyv számomra:Proust: À la recherche du temps perdu, Freud: Totem und Tabu”

c) 1993, születésnapi beszélgetés Varga Bálinttal. Ligeti: „Most olvasom a világ két legszebb könyvét: Proust À la recherche…-ét először eredetiben, meg Courant és Robbinstól a What is Mathematics-ot.”

d) Egy mondat Prousttól: „Un homme qui dort tient en cercle autour de lui le fil des heures, l’ordre des années et des mondes.” Képzelt beszélgetés:

Ligeti: „l’ordre et le désordre”.
Én: „Et enfin – chez toi – l’ordre supérieur qui les unit.”

e) Bécs, Himmelhofgasse 34., a nyolcvanas évek végén: Li-geti: „Az utóbbi időben csak olyan zenét bírok hallgatni, amely magán viseli a szellem jegyét, amelyen érzik a szellemi erőfeszítés. Minden okkult vagy buddhista dolog, ha nincs zeneileg strukturálva, idegen marad tőlem.”

f) A dolgozószobája, Budapest, Alkotmány u. 4. Az ötvenes évek eleje, már összeházasodtak Verával. Tűhegyesre faragott ceruzák tökéletes rendben, kis agyagedényekben. A zongora fekete kottatartóján egy ördögűző szimbólum vörös viaszból. Rembrandt Doktor Faustus rézmetszetére emlékeztet (ott is a varázsformula!).

g) Berlin, 1971. A Melodien című zenekari művén dolgozik. Ligeti: „Most már pontosan tudom, hogy milyen lesz a Melodien. Éppen most fejeztem be a harmóniai vázat.”

h) 1947-ben dolgozatot ír Szabolcsi Bence zenetörténeti kurzusára. Szabadon választhatunk témát a Beethoven-kvartettekről. Ligeti: „Én az op. 18-as F-dúr kvartett első tételét választom, mert az egész egy majdhogynem jelentéktelen motívumcsírából fejlik ki.”

No igen, a Szabolcsi-kurzusok…

Semmi akadémikuskodás az oktatásban. Semmi vizsga, szemeszterenként egy dolgozat szabadon választott témából. Közösen beszélgetünk zenetörténetről, de kultúrtörténetről, történelemről is. És ahogy Szabolcsi a Mozart-operákról mesélt!

És volt egy fakultatív Bartók-szeminárium, ahol Szabolcsi csak kommentált. Lendvai itt olvasta fel első Bartók-elemzéseit, és itt hangzott el Ligeti Medvetánc-elemzése is.

Népszabadság, 1993. május 28. Breuer János zenetudós emlékezik Ligeti főiskolai kurzusaira az ötvenes években: „Minden olyan világos lett, mihelyst ő megérintette, ugyanakkor megmutatta a látszólag egyszerű bartóki struktúrák összetettségét is.”

7

Az én kincseskamrám

Budapest, Zeneművészeti Főiskola (Ligeti még növendék).

a) Ligeti előadása Bach kétszólamú invencióiról. Én illusztrálom zongorán az alaptípusokat Ligeti válogatása szerint. (Elég gyengén játszom.) Téma – az ebből adódó különbözőféleképpen tagolt szekvenciák – végül: a fél- vagy egészzárlatok, amelyek olyan általánosak, hogy bármilyen témából következhetnek. (És természetesen a hangnemi terv.)

S ennyi az egész formafolyamat.

Ezt én és a hallgatók egy életre megértettük.

b) A magyar népzene kötelező tantárgya volt a főiskola min-den hallgatójának. Kodály nagyon szigorú volt a tanításban és a vizsgákon, de keveset magyarázott. Ligeti felvázolta nekem és Mártának néhány mondatban a magyar népdalok fő típusait. Hat-hét vagy nyolc szótag (és azok deriváltjai), és elmondta, hogyan lehet ezt a záróritmus alapján felismerni.

c) Medvetánc-elemzésében akkor felfoghatatlan volt számomra, hogyan jött rá arra az egyszerű megoldásra, hogy a dallam az akkordmixtúra középszólamában van.

d) 1950. Néhány hétig népdalokat gyűjt Romániában. Első-ként fedezi fel és rövid dolgozatban leírja azokat a harmóniatörvényeket, amelyeket a román falusi zenekarok követnek.

A kincseim közé tartozik két Ligeti-szöveg, amelyet még az Apparitions – Atmosphères-időkben írtam fel magamnak.

e) (Az elsőt én korai Ars Poeticának nevezem.) – Hangzatokés zenei kontextusok mindig színek, formák, anyagi valóságok érzékelése során ébrednek bennem. Sőt még az elvont fogalmak is akaratlanul hangképzetekhez kötődnek. Ez magyarázza a számtalan „zenén kívüli” elem jelenlétét kompozícióimban. Hangzó felületek és tömegek, amelyek kioltják, áttörik egymást, vagy egymásba ömlenek – egy lebegő háló, amely hol szétszakad, hol összecsomózódik: nedves, ragadós, kocsonyás, rostos, száraz, foszladozó és tömör anyagok, fecnik, foszlányok, szilánkok és mindenféle maradványok – képzeletbeli építmények, labirintusok, feliratok, szövegek, dialógusok, rovarok, állapotok, események, folyamatok, összeolvadások, változások, katasztrófák, széthullások, eltűnések – ezek mind elemei ennek a nem purista zenének.

f) („Ősálom.”)

„Kisgyerekkoromban egyszer azt álmodtam, hogy nem sikerül a rácsos kiságyamig nyomakodnom (amely biztonságos menedékhelynek számított): mivel a szobát egy vékony rostú, de sűrű és rendkívül kusza szövedék töltötte ki.
Rajtam kívül más lények és tárgyak is fennakadtak ezen a hatalmas hálón: éjjeli lepkék és bogarak, nagy, átizzadt párnák. A fennakadt lények minden mozdulata megrázkódtatta az egész rendszert: a mozgások annyira felerősödtek, hogy a háló néhány helyütt beszakadt, és egypár bogár kiszabadult, hogy nem sokkal azután fullasztó tömegben újból a hullámzó szövedékbe gabalyodjon.
Ezek az események fokozatosan megváltoztatták a szövedék struktúráját: bizonyos helyeken kibogozhatatlan csomók képződtek, másutt üregek, amelyekben foszlányok szállongtak. A rendszer változásai irreverzíbilisek voltak, egy már elmúlt állapot soha nem térhetett vissza. Volt valami kimondhatatlan szomorúság ebben a folyamatban, maga volt az elszivárgó idő reménytelensége és a soha jóvá nem tehető múlt.”
Ha nem ismerném az álmodót, ezt az álmot zenésíteném meg. Minthogy ő ezt az álmot azóta újra és újra hangokká – és micsoda hangokká! –, sőt nemcsak hangokká, hanem egyenértékű hangzó szövedékekké értelmezte át, sohasem mernék hozzáérni.

g) Wolfgang Fuhrmann a bécsi Der Standard május 28-i számában Ligetiről és „egyes kulcsfontosságú Pierre Boulez-művek kriminalisztikai pontosságú Ligeti-féle elemzéséről”.

A Structures I elemzése valóban olyan, hogy bárki, aki elolvasta és megértette, az egész kompozíciót le tudja írni.

8

„Kriminalisztikai pontosságú” egész műve – az ősálom egy életen át tartó kibontakozása, azoknak az eszközöknek a megtalálása, amelyekkel ezt az álmot minden részletében uralni tudja, hogy egyre komplexebb módon adhassa vissza.

A zongoraetűdök, a hegedű- és zongoraversenyek olyan magasságokba emelkednek, amelyeket az én korlátozott intellektusommal alig-alig érek fel. Igen, barátságunk első évében én a magam részéről az ő tanítványává nyilvánítottam magam. Ő nagyon-nagyon sokat segített nekem, de soha nem fogadott el tanítványául. Márta magyarázta meg nekem a napokban, hogy Ligeti öntudatlanul úgy érezte, én nem lehetek megfelelő partner a számára. Soha nem értettem a matematikához, tele voltam lelkesedéssel minden nagy és szép iránt, de értelmem soha nem terjedt túl messzire, és hozzáállásom a zenéhez és a művészethez kissé emlékeztet a vörhenyesszőke úréra a Tonio Krögerben, aki mindig azt ismételgeti, hogy „A sillagok, úristen! Nézze csak kérem a sillagokat”. És mint Serenus Zeitblomot a Doktor Faustusban, eme laudáció írása közben olykor elfogott a kétely, „vajon egyéniségemnél fogva megfelelhetek-é ennek a feladatnak, amelynek véghezvitelére inkább szívem serkent, semmint valamire is feljogosító szellemi rokonság”.

Én nem tudok az Elemekről elmélkedni, és anélkül fogok meghalni, hogy bármit is megértenék például a fraktálgeometriából.

De merem és tudom szívből szeretni ezt a zenét, amely az Atmosphères-ben mintha az én bensőmben hangzana, amely annyira megráz a Dies Irae-ben, és a Hegedűversenyben a magasabb szférákba emel.

Oly sokat mesélhetnék még. Oly gazdag volt ifjúságunk, útjaink oly sokszor kereszteződtek újra és újra, oly sokat köszönhetek neki, amit csak az ő segítségével ismerhettem meg. Weörest, Kafkát, Webernt, Stockhausent, Frescobaldit, Boulezt, Csontváryt, Beckettet, Boscht, a Finnegan’s Wake Joyce-át, Helmst, Nancarrow-t, Musilt, Kleet, a Canto sospeso Nonóját,

Robert Walsert, Lewis Carrollt; sőt még Alain Fournier Le Grand Meaulnes-ját is olyan csodálatosan mesélte el nekem Párizsban, hogy csalódás ért, amikor végül elolvastam a regényt. Minden egyéb marad a nyolcvanadik születésnapra.

Eredetileg ezt a laudációt egy olyan szakasszal akartam kezdeni, amelyet később inkább a végére tettem volna – de képtelen vagyok befejezni.

Így hát álljon itt:

Mit jelent nekem Ligeti?

Annak a sejtelmét, hogy van valami magasabb rendű, valami tökéletesebb, mint amit én egyáltalán el bírok képzelni, hogy vannak összefüggések a művészetben, a tudományban és a világegyetemben, melyekről ő számot tud adni, és itt félbeszakad a mondat.

Köszönöm türelmüket,
és
kívánok
Neked
nagyon boldog
kalandozást
a tükör túloldalán,
a vad
és
szelíd mikrohangok földjén.

* * *

Coda post festa

…a Purgatorio végéről (Dante: szintén ajándék Ligeti Verától és Györgytől, a harmincadik születésnapomra):

„S’io avesse, lettor, più lungo spazio
da scrivere, io pur canterei ’n parte
lo dolce ber che mai non m’avria sazio;
ma perchè piene son tutte le carte
ordite a questa cantica seconda,
non mi lascia più ir lo fren de l’arte.”

Ha ezt a szöveg-kompozíciómat Ligetinek megmutatnám – számos ellenvetése lenne, illetve kivetnivalót találna. Például:
– A bevezetés túl körülményes.
– A Codád nem tud befejeződni. Mindig újra és újra Coda,aztán a Coda Codája. Stb…
– A tér-elhelyezés hamarosan elveszíti funkcióját. Helyes,hogy később lemondsz a használatáról, de megmarad a struktúra elemének, és mint ilyen, homokba fut…
– Miért éppen ezek a jelenetek a legkidolgozattabbak, mi-közben sokkal fontosabbak csak a Coda felsorolásaiban szerepelnek?!

És így tovább és így tovább…

 

Petri György fordítása
Magyarul először megjelent: Holmi 5 (1993)/12, 1647–1655.