Steven Isserlis írása Rados Ferencről

„Rados Ferenc – és most valami egészen más…”

Steven Isserlis írása

Az 1980-as évek közepén lehetett, amikor először találkoztam Rados Ferenccel. Egykori tanítványa, Schiff András hívta meg őt Cornwallba, az IMS Prussia Cove-i kamarazenei kurzusára, amelyet akkoriban még alapítója, a nagyszerű hegedűművész és karmester, Végh Sándor vezetett. (Az IMS akkoriban a magyarok igazi melegágya volt – ma is az.) Rados lenyűgözött, persze, de bármily szégyenletes is, az együtt töltött hét alatt (amikor Schubert Esz-dúr trióján dolgoztunk) nem ismertem fel, hogy a maga egészen más módján ő is ugyanolyan nagy zenész, mint Végh. Ez csak jóval később tudatosult bennem, amikor Radossal együtt tanítottunk, szintén Prussia Cove-ban. Beültem néhány órájára, és teljesen elvarázsolt. Micsoda elme! Micsoda mély, mindent letapogató zeneiség! És mennyire furcsa ember… Ami már egészen korán meglepett, és több-kevesebb intenzitással Rados óráinak valamennyi résztvevőjét meglephette, hogy a nevetés alapvetően semmi jót nem jelent nála. Akárki találta is ki a híres mondást, hogy „a nevetés a kritika egy formája”, biztosan Radosra gondolt. Nevetése a téboly árnyalatai szerint alakul: az enyhén mániákus kuncogástól a teljesen őrült vihogásig terjed, attól függően, hogy milyen mértékű hibát észlel a tanítvány játékában. Egy barátom egyszer elment Radoshoz egy brácsással, aki úgy döntött, hogy Schumann Meseképek című művében az utolsó két tétel sorrendjét felcseréli, mondván, ha gyors tétellel zárul a darab, az „hatásosabb befejezés”. A barátom – aki jól ismerte Radost – azt mondta, hogy soha életében nem látott vagy hallott még ilyen nevetést! Rados nem az a fajta, aki üres bókokat osztogat. Ő maga mondta nekem, hogy háromféle kritikája van. Az első (nagyon rossz): „Ezt nem értem.” A második (kicsit jobb): „Értem… de nem hiszem el.” A harmadik (veszélyesen közel áll a dicsérethez): „Elhiszem… de nem tetszik!”

Hmmm… a kép alapján, amit festek róla, talán úgy tűnhet, hogy Rados valamiféle szörnyeteg, de ez távol áll a valóságtól! Be kell vallanom, kissé kényelmetlenül érzem magam, miközben ezt a bekezdést írom. Rados teljes jogú tagja annak a Groucho Marx-féle társaságnak, amelynek mottója: „Nem csatlakozom a klubhoz, amely engem is tagjává fogadna”; dicséretet mondani neki a lehetetlennel határos feladat. Ha valaha is elolvasná ezt a szöveget – Isten ments! –, undorodna a szentimentalizmusomtól. (Már így is rendkívül kellemetlenül éreztem magam, amikor kénytelen voltam neki írni, hogy meghallgattam ezt a lemezt. Mondtam neki, hogy tudom, ez valószínűleg azt jelenti, hogy soha többé nem fog velem beszélni – de egyszerűen muszáj volt közölnöm vele, hogy imádom a felvételt! Ahogy arra számítani lehetett, egy ideig nem hallottam felőle…) Azt viszont mindenképpen el kell mondanom, még ha bajba kerülök is miatta, hogy Radosnak hatalmas szíve van. Bár soha nem ismerné be, tele van empátiával mindenki iránt, aki bármiféle bajba került. Ha olykor keményen viselkedik, az azért van, mert dühös magára és a világra. Az efféle pozitív beszéd azonban tiltott területnek számít. Emlékszem, egyszer azzal vádoltam, hogy valakit sírásra késztetett az óráján. Kinevetett – amíg el nem magyaráztam neki, hogy ez zongorajátékának szépsége miatt történt; ekkor elkomorodott az arca, és elvesztette az érdeklődését. Egy másik alkalommal feleségével, Ritával (róla még beszélnünk kell) eljöttek egy hangversenyre, amelyet Várjon Dénessel adtunk Budapesten. A Rados házaspár a koncert után a művészszobához jött, Rita lelkesen vibrált, Rados jellegzetes görnyedt járásával közeledett, miközben komoran a padlót bámulta. Rita rá mutatott: „Tetszett neki a Beethoven, tetszett neki a Beethoven!” Csend. Aztán Rados hirtelen felemelte a fejét és elmosolyodott. „Hah… a Schumann viszont nem tetszett, he-he-he!” – vágott vissza örömmel. Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy Rados élvezettel időz az élet komorabb oldalán; de remélem, világossá tettem, hogy ez (részben legalábbis) csak színjáték – és Rados soha nem rosszindulatú. Tanárként egyetlen célt tart szem előtt, hogy tanítványait közelebb vezesse a zenéhez – amit rendkívüli mértékben képes megvalósítani. A művekbe, amelyeket tanít, röntgen-szemekkel lát bele.

Mi, a hétköznapi zenészek a tanítás során rengeteget foglalkozunk a zeneszerzők dinamikai és egyéb jelöléseinek aprólékos értelmezésével, és hogy miként jeleníthetők meg bizonyos érzelmek. Rados mintha átlátna ezeken a jelöléseken, a szóban forgó mű nyilvánvaló érzelmein, és képes eljutni az egyes zenei frázisok belső alakjáig, formájáig, a zene csontvázáig. Információkat ad át, a zene felszíne alá vezet minket, függetlenül attól, hogy ismeri-e a darabot vagy sem. A tanításával képes megváltoztatni azoknak az életét, akik képesek ráhangolódni. És a zene rendkívüli erővel ruházza fel. Egyszer valamelyik kulturális katasztrófáról beszélgettünk – már nem emlékszem, melyikről. „Ez az élet vége” – mondtam. – „Vagy legalábbis a zene vége.” „A kettő ugyanaz” – felelte Rados.

Ami a zongorázását illeti… Amikor megismerkedtem Radossal, már évek óta nem adott koncertet – valójában azóta, hogy először találkoztam vele. Az órákon persze játszott, és az embereket elbűvölte minden egyes hangjának varázsa; de határozottan megtagadta, hogy akár egyetlen darabot is végig játsszon a pódiumon. Aztán egy évvel később a barátom, David Waterman, úgy döntött, hogy összeszedi a bátorságát. A Prussia Cove-i élet esti rituáléi közé tartozik, hogy lapról olvasva kamarazenélünk, és ebben minden fiatal zenész részt vesz, bár általában nem a tanárokkal (ők ilyenkor már általában alszanak). Egy este, meglehetősen későn, David észrevette, hogy Rados még az ebédlőben ül. Bár tisztában volt vele, hogy teljes elutasításra számíthat, megkérdezte tőle, nem játszaná-e el a Schumann-zongoraötöst Daviddel és néhány fiatalabb zenésszel. Meglepetésére Rados lemondóan megvonta a vállát, és hagyta, hogy a zongorához vezessék – majd mindenki örömére végigjátszotta velük a kvintettet, csodálatosan. Nem voltam ott aznap este, de miután hallottam az esetről, pillanatnyi féltékenységben úgy döntöttem, hogy a következő találkozásunkkor rákényszerítem Radost, játsszon el velem egy Beethoven-szonátát. Ismét meglepetést okozott: beleegyezett. Ez pedig az évek során egyfajta Prussia Cove-i rituálévá nőtte ki magát, amely magában foglalta az összes Beethoven-szonátát és variációt, Bach gambaszonátáit, Brahmsot, Chopint, Schumannt, és így tovább. Mindig csodálatos élményt jelentett. Olyan dolgokra mutatott rá, amelyeket addig nem vettem észre a zenében, és mindig új megvilágításba helyezte, amit éppen játszottunk.

(Zeneileg egyetlen dologban gyakoroltam hatást Radosra – és erre büszke vagyok. Úgy tűnik, a magyar zenészek – az amúgy kiemelkedő zenei képzésük ellenére – valamiért úgy nőnek fel, hogy egyáltalán nem ismerik Gabriel Fauré zenéjét; és ez alól Rados – akárcsak barátja, a másik magyar zenei óriás, Kurtág György – sem kivétel. Egyszerre izgatta és bosszantotta őt, hogy folyamatosan Fauréról áradoztam, ezért nekilátott, hogy tanulmányozza különböző darabjait. Végül a vonósnégyes győzte meg, Fauré utolsó és talán legérthetetlenebb – bár egészen csodálatos– műve. Miután meghallgatta, így szólt: „Ezt végre megértettem.” Jellemző rá, hogy éppen ezen a darabon keresztül lépett be Fauré világába!)

Arról mindenesetre még hosszú ideig továbbra sem volt szó, hogy nyilvánosan zongorázzon. Aztán egyszer hazafelé tartottunk – Rita, Rados és én – a Prussia Cove-ban évente kétszer megrendezett kurzus egyikéről, ahol fiatal zenészek játszhatnak kamarazenét olyan öregekkel, mint én; ezt mindig szeptemberben tartják, míg a mesterkurzusok tavasszal zajlanak. Rados kamaraformációkat tanított, és véletlenül ugyanazzal a vonattal utaztunk haza. Rados egyszer csak megkérdezte, a következő tavaszi mesterkurzuson tartandó koncertünkön milyen darabokkal tervezünk mi, a többi tanár. Meglepődtem, hogy egyáltalán érdekli a dolog (a koncerteket általában úgy üli végig, hogy fejét a kezébe hajtja), úgyhogy mondtam neki, hogy bár még nem dőlt el véglegesen, de szinte biztosan lesz köztük zongoraötös. Elgondolkodva nézett rám. „Ha Brahmsról lenne szó, talán volna kedved kockáztatni egy katasztrófát” – javasolta. (Vagy valami ehhez nagyon hasonlót mondott.) Fokozatosan kezdtem rájönni – bár Ritának meg kellett erősítenie, hogy Rados tényleg így értette –, hogy saját maga ajánlkozott! Alig hittem a fülemnek. Végső soron akkor már több mint tíz éve nem lépett fel nyilvánosan. És mégis – megtörtént… A Brahms-kamaracsapat szokatlanul vegyes volt, Rados nem is élvezte a koncertet. (Valójában napokig rosszkedvű volt, aztán találkozott valakivel, aki leírhatatlanul irritálta, ennek köszönhetően visszatért a mosoly az arcára; ahogy azt talán már sejtették, Rados a szokatlan reakciók embere…) De a jég megtört. A következő évben ragaszkodtam hozzá, hogy adjunk elő egy Beethoven-szonátát, ami jól sikerült; sőt, ő maga ajánlotta, hogy ugyanazon a koncerten eljátssza Schumann Nachtstücke című szóló zongoradarabját – felejthetetlen előadás volt. Ettől kezdve viszonylagos rendszerességgel fellépett, kamarazenét és szóló darabokat egyaránt játszott, gyakran felvillanyozó eredménnyel. Hatalmas sikerrel adott elő egy Mozart-zongoraversenyt a Manchester Cameratával, egy másik nagyszerű zenész, Takács-Nagy Gábor vezényletével, akire Rados már kora ifjúságától nagy hatást gyakorolt. (Az egyetlen mozzanat, amely kissé megakasztotta ennek a koncertnek az előkészületeit, hogy a marketingosztály egyik munkatársa, aki nem készült fel rendesen Radosból, e-mailt küldött neki: „Kedves Ferenc! Ideje elkezdeni a közelgő koncerted népszerűsítését. Kérlek, küldd el a Facebook-oldalad címét és a Twitter-felhasználónevedet.” Rados teljesen zavartan továbbította nekem a levelet; ezt tényleg „nem értette”.) Számos koncertje vált legendássá, a felvételek széles körben terjedtek – különösen a fiatal magyar zenészek körében, akik Radost csupán nagyszerű tanárként ismerték, előadóként nem. Kifejezőerejének szabadsága, billentésének szépsége (mennyire utálja ezt a szót!), az a szélsőséges karakter, amellyel minden frázist felépít, vagy inkább, amit az egyes frázisokból kihoz… nincs hozzá hasonló. Koncertjei mostanra ismét ritkábbakká váltak. Kirillnek kijárna valami díj, hogy túlélte mindazokat a megpróbáltatásokat, amelyeknek ki volt téve e csodálatos felvétel létrejötte során. Valójában alighanem ez Rados utolsó fellépéseinek egyike. Nem sokkal a lemezfelvétel után bejelentette, hogy többé nem fog nyilvánosan zongorázni. De örömmel mondhatom, hogy a közelmúltban mégis újra fellépett: Kelemen Barnabás hegedűművésszel Budapesten. Kurtág – aki ma már 95 éves – részt vett a koncerten, és azt mondta, hogy nagyszerű volt – különösen Beethoven utolsó, op. 96-os hegedűszonátája Rados értelmezésében.

Rados révén tehát továbbra is lehetőségünk van arra, hogy egyedülálló és felbecsülhetetlen betekintést nyerjünk a zene világába. Azt hiszem, világosan leírtam, hogy nem mindig a legkönnyebb személyiség. De nem is olyan nehéz eset, mint amilyen lenni szeretne – vagy olyan negatív; a kétségtelenül sötét epizódok ellenére úgy látom, hogy sokat kihoz az életből. És ebben hatalmas szerepet játszik felesége, Rita ragyogó jelenléte, aki egykor a tanítványa volt, ma pedig hasonlóan inspiráló tanár. Gyakran dolgoznak együtt, néha a „jó zsaru–rossz zsaru” szereposztást alkalmazva: Rita tele örömmel és lelkesedéssel, míg Rados úgy tesz, mintha csupa komorság és szarkazmus volna. Élnek-halnak egymásért; igazán csodálatos pár. És – peche van, Rados úr! – mi, akik mindkettőjüket ismerjük és dolgoztunk velük, pontosan ugyanígy érzünk irántuk.