Kylwyria – Kálvária
Ligeti Györgyről

Emlékbeszéd, Gyászbeszéd?

Ligeti elevenebb számomra, mint valaha. St. André-i szűk dolgozószobám hónapok óta telezsúfolva a partitúráival, írásaival és interjúival, a róla írt tanulmányokkal, megemlékezésekkel; újraolvasom őket, hallgatom minden hozzáférhető lemezét, felvételét.

Előttem az életmű – talán az élete is.

Folyton mesélnék neki; arról is, amit évtizedek után értettem csak meg a műveiből. Talán vannak összefüggések, amelyekre most én találtam rá… Rengeteg kérdés merült föl bennem, ezek közül némelyikre választ adott valamely későbbi kompozició, némelyikre valószínűleg reménytelen választ találni most, hogy ő maga nem válaszol többé.

*

Szeretném felidézni a személyiségét, amilyennek önök is ismerhették. Ehhez segítségül kell hívnom olyanokat, akik nálam pontosabban tudták megjeleníteni.

„Hallani kellett, ahogyan beszél, lehetőleg látni is” – írja Wolfgang Sandner Ligeti eleven, kifejező gesztusaira utalva. „Birtokában volt a beszédpolifónia különös művészetének. Aki volt olyan szerencsés, hogy átélhette varázslatos nyelvi kifejezőerejét, módjában állt jobban megérteni a zenéjét is. Mert Ligeti beszédmódja és partitúrái között meglepő egyezéseket lehetett fölfedezni: ugyanazok a zsibongó hangzásfigurációk, az asszociációk bősége… Óriási fesztávolságok és pontszerű érintkezések, amelyek valamilyen mágikus módon mégis összetett nyelvi architektúrát alkottak. Ligeti egy Gesamtkunstwerk volt.” (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2006. június 17).

Utolsó hat évének legközelebbi barátja, Gerhard Neuweiler neurobiológus így írt róla gyászbeszédében: „…azzal kezdte, hogy megkérdezte, mit csinálok éppen…Ő kérdezett, én válaszoltam, ő újból kérdezett, én válaszoltam, ő meg egyre mélyebbre és mélyebbre ásott… Olyan volt, mint egy vulkán, mindig új ötleteket, inspirációt, kételyeket és kérdéseket hozott a felszínre… Arra kényszerített, hogy pontosabban gondolkodjam, hogy még egyszer utánanézzek mindennek. Inkvizítori kíváncsiságával új, számomra is váratlan összefüggésekre nyitotta a szemem saját kutatási területemmel kapcsolatban.”

Az én privát mitológiámban ezt az egyre mélyebbre fúrást nevezem Szókratész-Ligetinek…

Igen, a kíváncsiság!

Most az ő szavait idézem 1993-ból: „Akármennyire különbözőek is a művészet és a tudomány kritériumai, vannak érintkezési felületek, hiszen e két terület művelőit egyaránt a kíváncsiság hajtja. Összefüggéseket keresnek, amelyeket mások még nem ismertek föl, struktúrákat vázolnak, amelyek őelőttük nem léteztek.”

Csak a reneszánsz nagyjaira (Leonardo!) jellemző ez az „olthatatlan kíváncsiság, a megismerés és a megértés eufóriája, […] a szinte követhetetlen sebességű gondolkodás”, fogalmazott Vidovszky László; az, hogy egy pillanatig sem volt elégedett, ha elért egy eredményt, máris a kifejezés új útjait kereste…

Ugyanakkor Machaut-tól a jelenkorig az egész zenetörténet tapasztalait összegezte, miközben a legeredetibb Ligeti-féle poézist tudta megteremteni.

Sokat írtak arról, mi mindent köszönhetett a folklórkutatás vívmányainak: Brăiloiunak, Kubiknak, Simha Aromnak és persze újra meg újra Bartóknak; de arról mintha ő maga is megfeledkezett volna, hogy a fiatal Ligeti (1950–53-ban) alapvető jelentőségű tanulmányban ismerteti a román népi zenekarok működésének, harmonizálásának törvényszerűségeiről tett felfedezését.

„A tudományokat” Vidovszky szerint is „igazi ihlető forrás”-nak használta. Lobanovával „a matematikai gondolkodás paradoxonairól, szépségeiről és esztétikájáról” beszél…

És az irodalom, a művészetek…

Kleisttől Krúdyig, Prousttól Weöresig, Hölderlinig és Kafkáig, Shakespeare-től Lewis Carrollon át a Finnegans Wake Joyceáig, Beckett, Ionesco, a labirintusok Borges-e; Boschtól Piranesiig, Cézanne-tól Miróig és Escherig mi minden tükröződik ebben a zenében!

*

Ismeretségünk és barátságunk hatvankét évvel ezelőtt kezdődött. A felvételi vizsga a budapesti Zenekadémia zeneszerzés szakára 1945 szeptemberének első napjaiban meghatározó volt egész életemre. Vártuk, hogy behívjanak, közben átlapoztam a partitúráit és láttam, milyen magasan áll fölöttem tudásban, érettségben, zenei fantáziában.

Egy életre mellészegődtem. 1956-ig, amíg még Budapesten élt, szoros baráti kapcsolat fűzött hozzá. Tanúja lehettem a művek keletkezésének, tanúja és résztvevője az életének, elsősorban Verával való megismerkedésének és 1952-ben házasságkötésüknek (házassági tanú is voltam…)

Egyetlen egységnek érzem az életét. Végtelenül szerteágazó oeuvre ez, mégis a HŰSÉG tartja össze. Hűség elsősorban a gyermekkorhoz.

a) A kora gyermekkori „ősálomban” már ott találjuk a gu-bancos, mozdulatlan bozóttömbökben lassan, észrevétlenül átalakuló, de belül nyüzsgő-vonagló mikropolifon szövedékeket, amelyek mintha csak zenei struktúrára várnának. Évtizedekig ez lesz aztán egyik zenei alaptípusa, legtisztábban az 1961-es Atmosphères óriás kromatikus clustereiben és mikropolifon fonataiban. Később pedig a Requiem (1962–65) Kyrie-fúgájának utolérhetetlen tökéletességű könyörgő-sirató szólamnyalábjaiban.

b) Kylwyria: így hívják az ő képzeletbeli országát, amelyet öt és tizenhárom éves kora közt építget. Színes hegy- és vízrajzi téképeket rajzol (Miró-képeknek is elfogadnánk), kitalálja és megírja a kylwyr nyelvtant, földrajzot, történelmet. Jogi és társadalmi berendezése mint egy naiv utópia.

Kylwyriára az Aventures és a Nouvelles aventures (1962 illetve 1965) válaszol. Ez lesz majd második zenei alaptípusa: csupa humor, drámai fordulat, váratlan felvillanások és ugyanilyen váratlan megtorpanások, agresszió és szorongás. Ahárom énekes egy nem létező nyelv (szuperkylwyr?!) fonetikai anyagából teremt nagyon is emberi kapcsolatokat. Amikor a két Aventures-t egyetlen operatervben akarta egyesíteni, Kylwyria lett volna a címe. (Szerencsénkre ehelyett született meg később a Le Grand Macabre.) Ez a hang azután a Requiem Dies Irae-jében a kétségbeeséstől a szorongásig, a tragikumtól a groteszkig Hieronymus Bosch és Hans Memling Utolsó ítéleteinek hőfokán bontja ki a középkori sequentia képeit.

c) Szintén gyermekkorából hozott élménye egy novella,amelyet Krúdynak tulajdonít, s amely egy özvegyasszonyról szól, aki ódon órákkal telezsúfolt félhomályos lakásban él. Az órák rendetlenül, összevissza ütnek, de zengésükkel egyedülálló atmoszférát teremtenek.

Ebből a gyermekkori emlékből és a 100 metronómra írt Poème symphonique tapasztalataiból Ligeti új scherzo-típust fejlesztett ki, amelyről már a tempó- és karakter megjelölések is felvilágosítást adnak: Come un mecanismo di precisione (II. vonósnégyes, III. tétel) vagy Movimento preciso e meccanico (Kammerkonzert, III. tétel).

1962-ben száz mechanikus metronómra írta a Poème symphonique-ot. A bemutató botrányba fulladt, már a nagyromantikára utaló címnek és a metronómok gépies ütéseinek szembeállítása is polgárpukkasztó provokációnak hatott. A későbbi előadások a darab eszeveszett merészségén túl a költészetét is megmutatták: ahogyan a különböző sebességre állított és egyszerre elindított metronómok eleinte áthatolhatatlan szövedéket képeznek, majd ahogyan a leggyorsabbra állított és ezért a leghamarabb lejáró gépek elhallgatnak, s ezáltal egyre áttekinthetőbbé válik a struktúra; végül a két leglassúbb, „szólista”-ként működő metronóm ütései: mint valami meghatott, lírai búcsú.

Az utolsó percek. Vera és Lukas ott vannak mellette. A lélegzete lassul – elakad – újraindul – még lassúbb. Lukas: „Mint a metronómdarab vége.” …A lélegzet tovább lassul – megáll.

Agyászszertartás napján a délutáni koncerten a Poème symphonique. Döbbenetes, tragikus, becketti.

 

[A fenti szöveget olvasta fel Kurtág György Berlinben, az Orden pour le Mérite für Wissenschaften und Kunst emlékező-gyűlésén 2007 júniusában. Mivel a megemlékezésen csak 10 perc állt rendelkezésére, mondanivalójának jelentős részét az alábbi, általa Függeléknek nevezett utószóban tette közzé.]

FÜGGELÉK

I.

Megjegyzések a teljesség és rendszeresség ígénye nélkül.
… a „hűség”-motívumhoz – szimmetriák a művekben és az életben.

Weöres Sándor költészetéhez mindig visszatér. 1956 után Weöres az egyetlen magyar költő, akit megzenésít. 1946-ban a Táncol a hold és a Kalmár jött nagy madarakkal (két dal zongorakísérettel) számomra robbanásszerű, bátor, szürrealista-bolond magára találás és egyben ígéret a jövőre, aminek az 1958-as elektronikus Artikulationig nincs párja az életműben. Én majdhogynem innen számítom az „igazi” Ligeti indulását.

2000: az utolsó befejezett mű, ugyancsak Weöres Sándor verseire, a Síppal, dobbal, nádihegedűvel. Sámánian mesterinek nevezem magamban, ahogyan néhány vonással hegyeket mozgat, ordas farkasokat rémít-fenyeget mindjárt az első dalban. A IV. tétel „Keserédes”-ében egy mezőségi népdalt is felidéz varázslatos hangszerelésben, Bartókon átszűrt, Kodályt is integráló harmóniákkal. Ezzel a 40-es, 50-es évek Ligetijére is emlékszik. Véletlen vagy talán mégsem az, hogy Weöres Sándorral és az anyanyelvvel zárul az életmű.

Közben 1955-ben az Éjszaka és a Reggel, két Weöres-vers vegyeskarra, talán a magyarországi évek legtökéletesebbje ebben a műfajban. Az Éjszakában feldereng az Atmosphères szövedéke, de ez még nem a jövő ígérete. Aki ezt leírta, lehetne egy kiváló Bartók-követő zeneszerző, de… (Ugyanígy az első vonónégyes, a Metamorphoses nocturnes, úgy él bennem, mintha Bartók VII. vonósnégyese volna. Mindenesetre a hat Bartók-quartett után ez marad még nagyon sokáig a legfontosabb mű ebben a műfajban, amit Magyarországon írtak.)

1955–56-ban az Istar pokoljárásán dolgozott. Csak néhány vázlatlap maradt belőle, de annyit beszéltünk a tervről annak idején, hogy emlékeimben mint csúcskompozició él.

1983-ban a Magyar etűdökben újra Weöres. Káprázatos virtuozitású tükörkánon az első etűd. A harmadikban, a Vásárban, öt kóruscsoportot állít fel, térben egymástól távol. Mindegyik csoport más-más tempóban énekel öt különböző verset, mindegyik dallam másképpen utal a magyar népzenére, anélkül, hogy idézet lenne. Az eredmény szédítő sűrűségű vásári nyüzsgés.

II.

Ligeti nem könyvből tanulta a népzenét. A magyar és a román folklór hároméves korától élő valóság volt körülötte. Mikor kisgyermekkorában nyaranta az erdélyi hegyekben üdültek, Csíkszeredán hallotta a buciumot, a román havasi kürtöt. Ennek különös hangzása (ami a több méter hosszú hangszert már akkor vonzóvá tette számára) attól keletkezik, hogy csak természetes felhangokat tud képezni. Ez teszi „hamissá” és mégis vonzóvá a temperált hangoláshoz szokott fül számára.

1949–50-ben Romániában jár tanulmányúton, a bukaresti és a kolozsvári néprajzi intézetekben dolgozik. Sok felvételt hallgat meg és jegyez le.

1951: Concert românesc zenekarra. A harmadik tétel kürtszólója már buciumszerű természetes hangolást kíván a szólistától.

1998–99: Hamburgisches Konzert hat tételben, amelyhez 2001ben ír még egy hetediket. Kürtversenyről van szó, a szólistán kívül négy obligát, különböző hangolású natúrkürtre és zenekarra. A leghatározottabb lépés egy új harmóniavilág felé. Mindegyik kürt a maga természetes hangjait játssza, de különböző hangolásuk interferenciákat hoz létre. Így a legegyszerűbb eszközökkel lépi túl a temperált hangrendszert.

Nem eldönthető, hogy befejezett-e a kompozíció. Ő több tételről beszélt annak idején. Lehet, hogy nem a betegség gátolta meg, hanem mégis lezártnak érezte a formát. Mindenesetre a lehetőségeket nem merítette ki. Útmutató marad az utódoknak: erre is lehet még tovább keresni.

III.

Erről a csupa ideg és mozgás, nyughatatlan, lobogó fantáziájú emberről mondhatta volna Hölderlin: „Gewaltig hat ihn Apollo geschlagen!” (Hatalmas csapást mért rá Apollón!) Lépésről lépésre:

a) Először csak mind erősebben fáj a lába – aztán egyre kevesebbet tud járni, mozogni. Közben még 2001-ben megírja beszédét a Kyoto-díj átadására, amely tele van fontos, új önéletrajzi részlettel, a végén pedig megszívlelendő szakmai és szakmai-etikai tanácsokkal látja el a fiatal zeneszerzőket. Megírja a Kürtverseny hetedik tételét.

b) 2002-től újra Bécsben él. Véglegesen. Vera gondozza.

c) Anyolcvanadik születésnapi koncertet már tolószékben hallgatja.

d) Utána a matrac-sír (Heine) – éveken át. A komponálás leáll.
Verának így okolja meg: „Ha nem tudok mozogni, akkor formálni sem tudok.”
Téves diagnózisok alapján többször is megoperálják a lábát.
Amikor kiderül, hogy a baj az agyból, illetve a központi idegrendszerből ered, további két operáció.

e) Egy teljes évig csak olvas, úgyszólván napi huszonnégy órában, egyre több tudományos művet.

f) Amikor már a kezét sem tudja mozgatni, Vera zenét tesz felneki: Beethovent, Schubertet, Mozartot, de főleg Bachot. És órák hosszat egész könyveket olvas fel neki.

g) Ahogy csökken a kilátás a gyógyulásra: csöndes lázadás és düh, depressziók, de erős fájdalmak is. A zenét sem tudja már elviselni.
Éjjelenként a Bayern-Alpha televízió tudományos adásait nézi és követi rendkívül élénk érdeklődéssel: matematikát, fizikát, kémiát, biológiát, asztronómiát, de nyelvészetet, földrajzot, történelmet, politikát is. Figyelemmel kíséri a Duna TV-n a Mindentudás Egyetemét.
Még álmodik zenét. Egy új zongoraetűdöt is. Lejegyezni már nem tudná, megformálni sem.

h) Aztán hosszú, néha többnapos hallgatások. Lehunyt szemmel, mozdulatlanul fekszik, de néhány szóval reagál a tudományos előadásokra. Előfordul, hogy előre bemondja a kulcsszót!

i) Amikor már mélyen benne jár a kétségbeesésben, szótlanul és panasz nélkül, hírt kap barátja, Gerhard Neuweiler, súlyos betegségéről: Ligeti sír!

IV.

Az utolsó években, feleségemmel, Mártával együtt, állandó telefon- és faxkapcsolatban álltunk Verával, követtük a betegség lefolyását.

Utoljára 2006 február végén láttuk, Bécsben. Nagyon féltünk a viszontlátástól, tudtuk, hogy már teljesen mozdulatlanul, szótlanul, behunyt szemmel fekszik, egészen kis fejmozdulatokkal int igent vagy nemet.

Időnként erősen szorong, és ez látható is az arcán. Kevés, de mindig értelmes szót szól, azt is inkább csak éjjel, Verának. Mélyen kétségbeesett.

A találkozás meglepetés volt.

Szakállasan, mozdulatlanul, lehunyt szemmel feküdt, valóban. Rövid időre a „crise d’angoisse”, a szorongás is rátört, mégis: az volt a benyomásunk, hogy egy elragadtatott és megvilágosodott (entrückt und verklärt; nem merem azt mondani, hogy sorsával megbékélt), átlényegült, immár másik dimenzióban létező, nem boldogtalan, nem is boldog valakit találtunk – valaki mást.

V.

És most hadd énekeljem meg Vera-Pénelopé dicséretét, aki az utolsó években napi 12–13 órás pszichoanalitikusi munkája mellett szinte alvás nélkül, egész éjjeleket töltött Gyurival. Etette, zenét tett föl vagy bekapcsolta a televíziót, s mikor Gyuri már a kezét sem tudta használni, órákon át felolvasott neki.

És úgy tartotta tisztán a testét (hétvégeken segítsége sem volt, egyedül kellett megfordítania a súlyos, tehetetlen testet), hogy elérte az úgyszólván lehetetlent: egyetlen felfekvése sem volt!

Közben Vera térdét is operálni kellett, de az órái közti öt–tíz percekben mindig megjárta a lépcsőket Gyuri emeleti hálószobájába.

Emberfeletti és
sírnivalóan emberi!

VI.

Azt hiszem, utolsó telefonbeszélgetésünk volt. Már csak feküdt és olvasott. Vállaltam, hogy megpróbálom rábeszélni: írjon legalább egy rövid darabot egy készülő zongorapedagógiai kiadvány, amolyan „középnehéz” zongoradarabok gyűjteménye számára. (Mások mellett Boulez és én is vállaltuk a részvételt.) Célom az volt, hogy érezze, hangszer nélkül is tud komponálni, még fekve is.

„Nem! Én az Alice-t szeretném megírni!”, mondta nagyon határozottan. Lewis Carroll Alice Csodaországban és Alice Tükörországban című könyvéből akart operát írni, ehhez tervezte a jeleneteket. Legalább tíz éve gondolkodott rajta. Számomra a Nonsense Madrigals ennek az operának a Wesendonck-dalai.

Vera mesélte el utolsó próbálkozását a komponálásra. Odaült a zongorához és megírt egy taktust a Kürtverseny VIII. tételéből (még most is ott van a kottatartón). Azután abbahagyta azzal, hogy nem kell több tétel a kompozícióhoz. Így látta valóban? Vagy a betegség győzött?

VII. A)

Végül az én Ligeti-Ulysses-mitológiám:

90 (Ulisse:) … Quando
…mi diparti’ da Circe…

94 nè dolcezza di figlio, nè la pièta
del vecchio padre, né ‘l debito amore
lo qual dovea Penelopè far lieta,
….vincer potêr dentro da me l’ardore
ch’i’ ebbi a divenir del mondo esperto
e delli vizî umani e del valore;
….ma misi me per l’alto mare aperto
sol con un legno, e con quella compagna
picciola da la qual non fui deserto.

106 I’ e’ compagni eravan vecchi e tardi

112 „O frati – dissi – che per centomilia
perigli siete giunti a l’occidente,
a questa tanto picciola vigilia
…d’i nostri sensi ch’è del rimanente
non vogliate negar l’esperïenza,
di retro al sol, del mondo sanza gente!
…Considerate la vostra semenza:
fatti non foste a viver come bruti,
ma per seguir virtute e conoscenza.”

(DANTE, Inferno, Canto XXVI)

90 …Amikor Kirkétől eljöttem…

94 sem fiam mosolya, sem vén apám
tisztelete, sem férfi kötelesség,
hogy Pénelopét szeressem és vidítsam,
nem tudta bennem legyőzni a vágyat,
hogy kitapasztaljam a nagyvilágot,
s az ember jó és rossz vonásait.
A nyílt tengernek vágtam hát neki,
egyetlen hajóval s a kis csapattal,
akik, mint addig, most sem hagytak el.

106 Én és a társak: fáradt öregek (voltunk)

112 „Testvérek”, szóltam, „ha ezer veszéllyel
dacolva Napnyugatig jöttetek,
mért is tagadnátok meg magatoktól,
hogy éber létünk kevés idejére
megtapasztaljuk a Nap mögötti,
ember által sosem lakott világot?
Gondoljatok a származásotokra:
Nem állat-létre teremtett az Isten,
de értéket keresni és tudást!”

[Ulysses szavai, Pokol XXVI. ének, Nádasdy Ádám fordítása]

VII. B) 1.

1993: A bécsi Standard születésnapi beszélgetése a hetvenévessel.

Ligeti:
“Musik machen
und
Liebe machen –
das sind
die beiden Hauptsachen
im Leben!”

Zenélni és szeretkezni – ez a két fő dolog az életben!

Ulysses-Odüsszeusz messzi útvesztőkben tévelygett. Talán Ligeti számára sem volt tudatos, hogy a feltárás és a kutatás szenvedélye, a szókratészi exetasis késztetése mennyire ugyanaz a szeretkezésben, mint a zenében.

VII. B) 2.

Többórás telefonbeszélgetései a távolból Vera-Pénelopéval. Egy életen át. Majd minden éjjel. Minden fontosat megbeszéltek, ami aznap történt.

Azt kell mondjam: Igen, Ulysses bolyongott, világot járt, világokat ismert meg – de közben el sem hagyta Ithakát.

VIII.
Hagyatéka

Amikor – harmincadik évemen túl – Webernt kezdtem másolni, a Symphonie, op. 21 első tételénél meg kellett állnom, szét kellett írnom magamnak a tükörkánont többszínű négyszólamú partitúrába. Az volt az érzésem, hogy a Zeneakadémián nagyon is komolyan vett Palestrina-stúdiumoknak olyan fokú kiegészítése ez a zene, hogy tananyagnak kellene lennie minden zeneszerzés tanulónak. (Budapesten azóta ez meg is valósult.)

Most, hogy a Ligeti-művekkel újra és a korábbinál mélyebben foglalkozhattam, az első, amit találtam, Simon Gallot kitűnő analízise volt a Nonsense Madrigals V. tételéről, a The Lobster Quadrilleról. (Simon Gallot: György Ligeti populaire et savant – aux origines du style. Thèse de doctorat 2005. Université Lumière, Lyon).

Első reakcióm ez volt: ha nem volnék nyolcvanegy éves, neki kellene állnom „modelldarabok” másolásának, analízisének. Kiderült, hogy – majdnem mint Bach esetében – nem egy-két, hanem sok Ligeti-kompozíció az, aminek a végére kellene járnom. Ilyen elsősorban a Requiem Kyriéje, de az Atmosphères úgyszintén, és a Lux Aeterna meg a Lontano is. Az Etűdök közül legalább a Désordre-t és az Automne de Varsovie-t, de a Hegedűverseny I. tételét (mindkét változatot, hiszen az 1990-es helyett 1992-ben másikat írt), a Magyar etűdök I. tételének tükörkánonját, a Continuumot és az Aventures-t is elemezném…

A Nonsense Madrigals I., V. és VI. darabja még azt a leckét is feladja nekem, hogy Josquint, Ockeghemet újravizsgáljam – de már késő, teljesen reménytelen.

(Azért lehet, hogy mégis nekikezdek, noha „Io e’ compagni eravam vecchi e tardi.” S legalább a Kyriét meg a Lux Aeternát feldolgozom másolva-analizálva…)

De hogy a zenét tanuló fiataloknak mit jelenthet akár csak a fent említett műveket tanulmányozni, vagy bánni tudni a Hamburgisches Konzertben fölvetett problémákkal – ami nekem fontos, nekik maga az élet lehet.

IX.
A Kylwyria etimológiája

Vera meséli: Ligeti ötéves kora körül látott egy moziplakátot, amelyen az Egy anya kálváriája című filmet hirdették. Tetszett neki a címben a kálvária szó, de nagyon szerette az y betűt is. Így lett az ő országa Kylwyria.

Amikor az Aventures és a Nouvelles aventures összevonásából operát tervezett, az első változat az Oedipus címet viselte volna (lásd: Egy anya kálváriája!). Később a Kylwyria mellett döntött. Végül a Le Grand Macabre született meg.

 

Nádori Lídia fordítása
Magyarul először megjelent: Holmi 19 (2007)/11, 1375–1383.