Emlékek Kurtág Györgyről, a tanárról

Hogyan került kapcsolatba Kurtág Györggyel? Mikor dolgoztak együtt, mikor tanította Önt? Ez milyen intézményi keretek között történt?

Családunkban nem én vagyok az első, ráadásul nem is az első generáció, aki együtt dolgozhatott Kurtág Györggyel. Édesapámmal, Szalai Józseffel 1961-ben egy filharmóniai meghallgatáson ismerkedtek meg, ahol Kurtág azzal az ötlettel állt elő, hogy az akkoriban jellegzetes tájelőadásokon mennyivel praktikusabb lenne cimbalmos kamarazenét előadni, mivel zongora nem mindenütt található, a cimbalmot pedig könnyebb vidékre szállítani.

A hangszerrel való ismerkedés a kezdet kezdetén csupán praktikus megfontolás volt, ám hamarosan a cimbalom szerelmesévé tette Kurtágot. Hónapokon keresztül heti rendszerességgel járt Édesapám Szent István parkban található albérletébe, hallgatta játékát, jegyzetelt, ötletek garmadáját próbálták ki a hangszeren. Mindkettőjükre mély benyomást tett ez az időszak. Gyuri bácsi a közelmúltban is úgy nyilatkozott ezekről a találkozásokról, hogy soha életében nem látott bele egy hangszer lelkébe annyira, mint akkor és ott. Még ugyanabban az évben elkészült a Nyolc duó hegedűre és cimbalomra, amelynek bemutatóján Kodály Zoltán is jelen volt, Hevesi Juditnak és Szalai Józsefnek pedig a nagy sikerre való tekintettel meg kellett ismételnie az előadást. A cimbalom ekkortól vált Kurtág egyik alapvető hangszerévé.

Huszonnégy évvel később lényegében beleszülettem Kurtág zenéjébe. Édesapám rendszeresen gyakorolta műveit, akkoriban leginkább már csak a saját maga szórakoztatására. Mikor elkezdtem cimbalmozni, a cimbalomiskolában található Játékok-átiratok azonnal otthonos zenei világot jelentettek számomra, amelyben kifejezetten szabadnak éreztem magam. Apám alig várta, hogy megossza velem mindazokat az előadásra vonatkozó gondolatokat, amelyeket korábban Gyuri bácsitól hallott, de ezek közvetítésével rendszeresen mintegy megidézte Kurtág alakját is. Így az első személyes találkozásnál – ahol Kurtágék és mi is egy régi zeneakadémiai koncert látogatói voltunk – már közeli ismerősként tekintettem rá. Hasonlóképpen az otthonosság érzetét keltette bennem az is, amikor később már játszhattam neki, noha ennek okán a zenélés teljessége iránti elvárásai egy szemernyi megalkuvást sem tartalmaztak. Intézményi keretek között tehát sosem tanultam tőle, de azt hiszem a családi ismeretség vált egyfajta zenei intézménnyé közöttünk.

Mit jelent az Ön számára Kurtág György művészete és tanítása, milyen hatással volt a pályájára?

Ismét Apámra kell hivatkoznom. Az ő példájánál világosabban aligha tudnám ábrázolni azt a hatást, amit Kurtág művészete és tanítása jelenthet. Apám életében először húsz éves korában hallott klasszikus zenét, tizenkét évvel azelőtt, hogy megismerte volna Kurtágot. Addig Tolna megyei szülőfalujában és környékén játszotta a korabeli vidéki élet népszerű szórakoztató zenéit. Kottát olvasni saját elhatározásából, egymaga tanult meg. 1949-ben azzal a céllal érkezett Budapestre, hogy meglévő zenei tudását továbbfejlessze, ám Rácz Aladárral való találkozása életre szóló fordulatot hozott számára. A világhírű cimbalomművész olyan muzsikát játszott – többek közt Couperint, Bachot, Scarlattit – és olyan igényességgel, amely teljesen lenyűgözte Apámat. Ettől kezdve kilenc évig tanult a Zeneakadémián, ahol Rácz Aladár tanítványaként diplomázott.

Többször megkérdeztem tőle, hogyan hatott rá Kurtág mindenki számára rendkívül friss zenéje nem sokkal mindezek után. Ő mindig ugyanazt válaszolta. Számára pontosan ugyanazt jelentette Kurtág zenéje, mint Rácz Aladár játéka. Egy új, ismeretlen, rendkívül vonzó zenei világ felfedezésének lehetőségét, illetve a zenélés érzékenységének végletekig következetes magatartását, amellyel ő maga is teljesen azonosulni tudott. Kurtágtól egyszerűen mindent hitelesnek, őszintének és önazonosnak érzett. Ennek a hozzáállásnak és az ezzel járó tapasztalatoknak pedig természetes velejárója volt számára az elkényelmesedés elkerülése, a kitaposott ösvények újra és újra elhagyása. Ez az a példa, amely Kurtág művészi magatartásának hatását jelenti – Apámon keresztül is – a saját pályámra.

Ha tud, idézzen fel egy (vagy több) konkrét művet vagy helyzetet, és mesélje el, mit tanult tőle a közös munka során!

Az egyik legmaradandóbb élményem – ami minden egyes előadásnál megelevenedik előttem – nem csupán zenei fogantatású, ahogy az Kurtágra oly jellemző. A Szálkák című szóló cimbalommű 3. tételének végén rövid, három hangból álló staccato motívumok strettaként imitált epilógusát halljuk. Kurtág egyik alapvető kérése az előadáshoz az volt, hogy a motívumkezdetek ábrázolásában nincs helye sem agogikának, sem rubatónak, mégis érzékeltetni kell azok találkozási pontjainak kiszámíthatatlanságát. És nem csupán hangsúlyokkal, hanem valamilyen belső tartással, mert ez az egész szakasz alapkarakterét meghatározza. Nem volt könnyű feladat és sokáig nem is ment igazán, pedig Gyuri bácsi nagyon ragaszkodott hozzá. Kizárólag annak hatására birkóztam meg vele, amikor egy rendkívül érzékletes példával segített és megkért, hogy képzeljem a zenei anyag mögé Chaplin 1925-ös Aranyláz című filmjének híres jelenetét, amikor a villákra szúrt zsömlék táncolnak. Azóta kizárólag ezzel a képpel a fejemben játszom ezt a szakaszt és csak így érzem igazán érvényesnek a megszólaltatását.

Egy másik meghatározó gondolata, amelyet kurzusain is sokszor hallottam tőle, bizonyos zenei anyagok megformálásának egyszerűségére vonatkozik. Tanítás során magam is gyakran idézem ezt a példát, mert örökérvényűnek gondolom, noha látszólag nem több ennél: a „boci, boci tarkát” nem kell „bhoocci, bhoocci thaarkháának” előadni.

Van-e olyan jellegzetes, emlékezetes, tanulságos, szórakoztató története a közös munkáról, amelyet szeretne felidézni?

Egy számomra meglepő pillanat jut eszembe az emlékezőtehetségéről, pedig legendás memóriája mindig ismert volt számomra. 2009-ben Vékony Ildikó emlékére komponált egy rövid darabot. A megírás napján jelezte, hogy szeretné cimbalom mellett is kipróbálni, mert megszólaltatásában egy olyan, a húrokat ujjbeggyel érintő játéktechnikára gondolt, ami azt az érzetet kelti, mintha a húrok maguktól rezdülnének meg. Addig mindig máshol találkoztam vele, de sosem nálunk. Utoljára az 1970-es években járt a lakásunkban, de amikor telefonon be akartam diktálni a címet, ő azonnal, gondolkodás nélkül rávágta.