Alcím: Franz Kafka naplóbejegyzéseinek és leveleinek a zeneszerző által válogatott töredékei, szopránra és hegedűre, német nyelven
Dedikáció: Marianne Stein
Megrendelő: Wittener Tage für neue Kammermusik
Ősbemutató helye: Witten
Ősbemutató időpontja: 1987.04.25.
Ősbemutató előadói: Csengery Adrienne (szoprán); Keller András (hegedű)
Magyarországi bemutató helye: Szombathely
Magyarországi bemutató időpontja: 1987.07.12.
Magyarországi bemutató előadói: Csengery Adrienne (szoprán); Keller András (hegedű)
Szövegíró neve: Franz Kafka
Szöveg nyelve: német
A komponálás befejezése: 1987.13.08
Műfaj: Énekes kamarazene
Apparátus: szoprán, hegedű
Időtartam (perc): 70
Megjelenés éve: 1992
Kiadó: Editio Musica Budapest
Kiadvány sorszáma: Z. 13505 – ISMN: M-080-13505-1
I. TEIL
1 Die Guten gehen im gleichen Schritt…
2 Wie ein Weg im Herbst
3 Verstecke
4 Ruhelos (Berceuse I) – „VII. 6-ról”
5 Berceuse II
6 Nimmermehr (Excommunicatio) – „A Keller–Csengery párosnak”
7 “Wenn er mich immer frägt”
8 Es zupfte mich jemand am Kleid
9 Die Weißnäherinnen
10 Szene am Bahnhof – „Geszler Máriáé, aki ezt megélte”
11 Sonntag, den 19. Juli 1910 (Berceuse II) (Hommage à Jeney)
12 Meine Ohrmuschel…
13 Einmal brach ich mir das Bein (Chassidischer Tanz)
14 Umpanzert
15 Zwei Spazerstöcke (Authentisch-plagal)
16 Keine Rückkehr
17 Stolz (1910/ 15. November, zehn Uhr) – „Ígéret Kocsis Zolinak: lesz zongoraverseny”
18 Träumend hing die Blume (Hommage à Schumann)
19 Nichts dergleichen
II. TEIL
(20) Der wahre Weg (Hommage-message à Pierre Boulez)
III. TEIL
(21) 1 Haben? Sein?
(22) 2 Der Coitus als Bestrafung (Canticulum Mariæ Magdalenæ)
(23) 3 Meine Festung
(24) 4 Schmutzig bin ich, Milena…
(25) 5 Elendes Leben (Double)
(26 6 Der begrenzte Kreis – „Szűts Péteré”
(27) 7 Ziel, Weg, Zögern – „Mártáé”
(28) 8 So fest
(29) 9 Verstecke (Double)
(30) 10 Penetrant Jüdisch – „Ének Juditnak”
(31) 11 Staunnend sahen wir das grosse Pferd – „Ének Juditnak”
(32) 12 Szene in der Elektrischen “1910: ‘Ich bat die Tänzerin Eduardowa, sie möchte doch den Csárdás noch einmal tanzen…’ (Franz Kafka)” [„1910: Kértem álmomban Eduardovát, a táncosnőt, járná el mégegyszer a csárdást”]
IV. TEIL
(33) 1 Zu spät (22. Oktober 1913) (Hommage à Krapp) – „Prófécia Krappról”
(34) 2 Eine lange Geschichte
(35) 3 In memoriam Robert Klein
(36) 4 Aus einem alten Notizbuch
(37) 5 Leoparden
(38) 6 In memoriam Joannis Pilinszky
(39) 7 Wiederum, wiederum
(40) 8 Es blendete uns die Mondnacht… – „…a porban kúszó kígyó-páros: Márta és én”
______
I. RÉSZ
1 A jók egyszerre lépnek
2 Akár egy őszi út
3 Rejtekek
4 Nyugtalanul (Berceuse I) – „VII. 6-ról”
5 Berceuse II
6 Soha többé (Excommunicatio) – „A Keller–Csengery párosnak”
7 „De ha mindig azt kérdi, miért?”
8 Valaki megrángatta a ruhám
9 A fehérnemű-varrónők
10 Pályaudvar-jelenet – „Geszler Máriáé, aki ezt megélte”
11 1910. július 19., vasárnap (Berceuse II) (Hommage à Jeney)
12 Fülkagylóm…
13 Egyszer eltörtem a lábam (Haszid-tánc)
14 Páncélban
15 Két sétapálca (Autentikus-plagális)
16 Nincs vissza többé
17 Büszkeség (1910. November 15., tíz óra) – „Ígéret Kocsis Zolinak: lesz zongoraverseny”
18 Álmodva függött a virág (Hommage à Schumann)
19 Csak ezt ne
II. RÉSZ
(20) Az igaz út (Hommage-message à Pierre Boulez)
III. RÉSZ
(21) 1 Valami? Semmi?
(22) 2 A coitus mint büntetés (Canticulum Mariæ Magdalenæ)
(23) 3 Az én börtöncellám – az én váram
(24) 4 Mocskos vagyok, Milena…
(25) 5 Nyomorúságos élet
(26) 6 A körülhatárolt kör – „Szűts Péteré”
(27) 7 A cél, út, habozás – „Mártáé”
(28) 8 Oly szilárdan
(29) 9 Rejtekek (Double)
(30) 10 Penetránsan zsidó – „Ének Juditnak”
(31) 11 Bámulva láttuk a nagy lovat – „Ének Juditnak”
(32) 12 Jelenet a villamoson („1910: Kértem álmomban Eduardovát, a táncosnőt, járná el még egyszer a csárdást”)
IV. RÉSZ
(33) 1 Már késő (1913. október 22.) (Hommage à Krapp) – „Prófécia Krappról”
(34) 2 Hosszú történet
(35) 3 In memoriam Robert Klein
(36) 4 Egy régi jegyzetfüzetből
(37) 5 Leopárdok
(38) 6 In memoriam Joannis Pilinszky
(39) 7 Újra csak, újra csak
(40) 8 Vakított minket a holdas éj – „…a porban kúszó kígyó-páros: Márta és én”
(A magyar fordítást lásd alább.)
I. TEIL
1 Die Guten gehen im gleichen Schritt…
Die Guten gehn im gleichen Schritt. Ohne von ihnen zu wissen, tanzen die andern um sie die Tänze der Zeit.
2 Wie ein Weg im Herbst
Wie ein Weg im Herbst: kaum ist er reingekehrt. Bedeckt er sich wieder mit den trockenen Blättern.
3 Verstecke
Verstecke sind unzählige, Rettung nur eine, aber Möglichkeiten der Rettung wieder so viele wie Verstecke.
4 Ruhelos
Ruhelos...
5 Berceuse II
Schlage deinen Mantel, hoher Traum, um das Kind.
6 Nimmermehr (Excommunicatio)
Nimmermehr, nimmermehr kehrst du wieder in die Städte, nimmermehr tönt die grosse Glocke über dir.
7 “Wenn er mich immer frägt”
„Wenn er mich immer frägt.“ Das „ä“, losgelöst vom Satz, flog dahin wie ein Ball auf der Wiese.
8 Es zupfte mich jemand am Kleid
Es zupfte mich jemand am Kleid, aber ich schüttelte ihn ab.
9 Die Weißnäherinnen
Die Weissnäherinnen in den Regengüssen.
10 Szene am Bahnhof
Die Zuschauer erstarren, wenn der Zug vorbeifährt.
11 Sonntag, den 19. Juli 1910
Geschlafen, aufgewacht, geschlafen, aufgewacht, elendes Leben.
12 Meine Ohrmuschel…
Meine Ohrmuschel fühlte sich frisch, rauh, kühl, saftig an wie ein Blatt.
13 Einmal brach ich mir das Bein
Einmal brach ich mir das Bein: es war das schönste Erlebnis meines Lebens.
14 Umpanzert
Einen Augenblick lang fühlte ich mich umpanzert.
15 Zwei Spazerstöcke
Auf Balzacs Spazierstockgriff: Ich breche alle Hindernisse. Auf meinem: Mich brechen alle Hindernisse. Gemeinsam ist das „alle“.
16 Keine Rückkehr
Von einem gewissen Punkt an gibt es keine Rückkehr mehr. Dieser Punkt ist zu erreichen.
17 Stolz (1910/15. November, zehn Uhr)
Ich werde mich nicht müde werden lassen. Ich werde in meine Novelle hineinspringen und wenn es mir das Gesicht zerschneiden sollte.
18 Träumend hing die Blume
Träumend hing die Blume am hohen Stengel. Abenddämmerung umzog sie.
19 Nichts dergleichen
Nichts dergleichen, nichts dergleichen.
II. TEIL
(20) Der wahre Weg
Der wahre Weg geht über ein Seil, das nicht in der Höhe gespannt ist, sondern knapp über den Boden. Es scheint mehr bestimmt, stolpern zu machen, als begangen zu werden.
III.TEIL
(21) 1 Haben? Sein?
Es gibt kein Haben, nur ein Sein, nur ein nach letztem Atem, nach Ersticken verlangendes Sein.
(22) 2 Der Coitus als Bestrafung (Canticulum Mariæ Magdalenæ)
Der Coitus als Bestrafung des Glückes des Beisammenseins.
(23) 3 Meine Festung
Meine Gefängniszelle – meine Festung.
(24) 4 Schmutzig bin ich, Milena …
Schmutzig bin ich, Milena, endlos schmutzig, darum mache ich ein solches Geschrei mit der Reinheit Niemand singt so rein als die, welche in der tiefsten Hölle sind; was wir für den Gesang der Engel halten, ist ihr Gesang.
(25) 5 Elendes Leben
Geschlafen, aufgewacht, geschlafen, aufgewacht, elendes Leben.
(26) 6 Der begrenzte Kreis
Der begrenzte Kreis ist rein.
(27) 7 Ziel, Weg, Zögern
Es gibt ein Ziel, aber keinen Weg; was wir Weg nennen, ist Zögern.
(28) 8 So fest
So fest wie die Hand den Stein hält. Sie hält ihn aber fest, nur um ihn desto weiter zu verwerfen.
Aber auch in jene Weite führt der Weg.
(29) 9 Verstecke
Verstecke sind unzählige, Rettung nur eine, aber Möglichkeiten der Rettung wieder so viele wie Verstecke.
(30) 10 Penetrant Jüdisch
Im Kampf zwischen dir und der Welt sekundiere der Welt.
(31) 11 Staunnend sahen wir das grosse Pferd
Staunend sahen wir das grosse Pferd. Es durchbrach das Dach unserer Stube. Der bewölkte Himmel zog sich schwach entlang des gewaltigen Umrisses, und rauschend flog die Mähne im Wind.
(32) 12 Szene in der Elektrischen
Die Tänzerin Eduardowa, eine Liebhaberin der Musik, fährt wie überall so auch in der Elektrischen in Begleitung zweier Violinisten, die sie häufig spielen lässt. Denn es besteht kein Verbot, warum in der Elektrischen nicht gespielt werden dürfte, wenn das Spiel gut, den Mitfahrenden angenehm ist und nichts kostet, das heisst, wenn nachher nicht eingesammelt wird. Es ist allerdings im Anfang ein wenig überraschend, und ein Weilchen lang findet jeder, es sei unpassend. Aber bei voller Fahrt, starkem Luftzug und stiller Gasse klingt es hübsch.
IV. TEIL
(33) 1 Zu spät (22. Oktober 1913)
Zu spät. Die Süssigkeit der Trauer und der Liebe. Von ihr angelächelt werden im Boot. Des wer das Allerschönste. Immer nur das Verlangen, zu sterben und das Sich-noch-Halten, das allein ist Liebe.
(34) 2 Eine lange Geschichte
Ich sehe einem Mädchen in die Augen, und es war eine sehr lange Liebesgeschichte mit Donner und Küssen und Blitz. Ich lebe rasch.
(35) 3 In memoriam Robert Klein
Noch spielen die Jagdhunde im Hof, aber das Wild entgeht ihnen nicht, so sehr es jetzt schon durch die Wälder jagt.
(36) 4 Aus einem alten Notizbuch
Jetzt am Abend, nachdem ich von sechs Uhr früh an gelernt habe, ich, wie meine linke Hand die Rechte schon ein Weilchen lang aus Mitleid bei den Fingern umfasst hielt.
(37) 5 Leoparden
Leoparden brechen in den Tempel ein und saufen die Opferkrüge leer: das wiederholt sich immer wieder schliesslich kann man es vorausberechnen, und es wird ein Teil der Zeremonie.
(38) 6 In memoriam Joannis Pilinszky
Ich kann ... nicht eigentlich erzählen, ja fast nicht einmal reden; wenn ich erzähle, habe ich meistens ein Gefühl, wie es kleine Kinder haben könnten, die die ersten Gehversuche machen.
(39) 7 Wiederum, wiederum
Wiederum, wiederum, weit verbannt, weit verbannt. Berge, Wüste, weites Land gilt es zu durchwandern.
(40) 8 Es blendete uns die Mondnacht…
Es blendete uns die Mondnacht. Vögel schrien von Baum zu Baum. In den Feldern sauste es.
Wir krochen durch den Staub, ein Schlangenpaar.
_______
I.
1 A jók egyszerre lépnek…
A jók egyszerre lépnek, nem is tudva róluk járják köröttük a többiek a kor táncait.
2 Akár egy őszi út…
Akár egy őszi út: Alig, hogy tisztára seperték, újra belepik a száraz levelek
3 Rejtekek
Rejtekek; számtalanul! De menekvés egy van csak. Mégis: a menekvés lehetősége megint oly rengeteg, ahány a rejtek.
4 Nyugtalanul
Nyugtalanul…
5 Berceuse I.
Kerítsd köpenyed, te nagy álom, a gyermek köré!
6 Soha többé (Excommunicatio)
Soha többé, soha többé vissza nem térsz a városokba, soha többé nem kondul fejed fölött a nagy harang
7 „De ha mindig azt kérdi, miért?”
Ez a miért, eloldozódva a mondattól, úgy szállt tova, mint egy labda a réten
8 Valaki megrángatta ruhám
Valaki megrángatta ruhám, de én leráztam.
9 A fehérneművarrónők
A fehérneművarrónők a felhőszakadásban.
10 Pályaudvar-jelenet
Megdermednek – amint a vonat elrobog előttük
11 1910. július 19. vasárnap
Aludni, fölébredni, aludni, fölébredni, nyomorúságos élet.
12 Fülkagylóm
Fülkagylóm friss, nyers, hűs, bőlevű volt, mint egy falevél.
13 Egyszer eltörtem a lábam
Egyszer eltörtem a lábam – ez volt életem legszebb élménye.
14 Páncélban
Egy percig úgy éreztem, páncél vesz körül.
15 Két sétabot
Balzac botfogantyúján: „Legyűrök minden akadályt”. Az enyémen: „Legyűr minden akadály”. Közös a „minden”.
16 Nincs vissza többé
Egy bizonyos ponttól nincs többé visszaút. Elérendő ez a pont.
17 Büszkeség (1910. november 15., tíz óra)
Nem engedem, hogy elfáradjak. Bele fogok ugrani a novellámba, még ha az arcom szabdalja is szét.
18 Álmodva függött a virág
Álmodva függött a virág a hosszú száron. Alkony vette körül.
19 Csak ezt ne
Csak ezt ne, csak ezt ne.
II.
(20) Az igaz út
Az igaz út ott vezet egy kötélen, mely nem a mélység, hanem szinte a föld fölé van kifeszítve. Mintha nem is arra volna ott, hogy járjanak rajta, inkább, hogy belebotoljanak.
III. rész
(21) 1 Valami? Semmi?
Semmi nincsen, csak a meglét, csak az utolsó leheletre, fulladásra vágyó meglét.
(22) 2 A coitus mint büntetés (Canticulum Mariae Magdalenae)
A coitus: büntetés az együttlét boldogságáért.
(23) 3 Az én váram
Az én börtöncellám – az én váram
(24) 4 Mocskos vagyok, Milena…
Mocskos vagyok, Milena, mocskos végtelenül, azért csapok a tisztaság körül olyan nagy lármát. Senki se énekel oly tisztán, mint ők, ott a pokol legmélyén, amit angyaléneknek hinnénk, az ő daluk.
(25) 5 Nyomorúságos lét
Aludni, fölébredni, aludni, fölébredni, nyomorúságos élet.
(26) 6 A körülhatárolt kör
A körülhatárolt kör tiszta.
(27) 7 A cél, út, habozás
Van cél, de nincs út: amit útnak nevezünk: habozás.
(28) 8 Oly szilárdan
Olyan szilárdan, ahogy a kéz fogja a követ. Hanem csak azért fogja, hogy annál messzibbre hajítsa. De ama messziségbe is vezet út.
(29) 9 Rejtekek
Rejtekek? Számtalanul. De menekvés egy van csak. Mégis: a menekvés lehetősége megint olyn rengeteg, ahány a rejtek.
(30) 10 Penetránsan zsidó
A harcban közted s a világ közt légy a világ párbajsegéde.
(31) 11 Bámulva láttuk a nagy lovat
Bámulva láttuk a nagy lovat. Áttörte szobánk mennyezetét. A felhős ég ott húzott el ernyedten a roppant körvonal mentén, és zúgva repült a sörény a szélben.
(32) 12 Jelenet a villamoson (1910: „Kértem álmomban Eduardovát, a táncosnőt, járná el még egyszer a csárdást”)
Eduardova, a táncosnő, a zene szerelmese, a villamoson is, mint mindenütt, két hegedűs társaságában utazik, kiket is gyakran játszat. Hiszen nincs arra tilalom, hogy a villamoson bárki hegedüljön, ha jól játszik, ha az útitársaknak tetszik és ha semmibe se kerül, vagyis ha utána nem gyűjtenek. Mindenesetre kezdetben kissé meglepő az egész, s egy darabig ki-ki úgy érzi, nem helyénlevő. De ha a villamos robog, ha vág a szél és csöndes az utca, a hangzás kellemes.
III.
(33) 1 Már késő (1913. október 22.)
Már késő. Édesség: gyászé és szerelemé. Hogy ő rád mosolygott a csónakban. Ez volt a legszebb. Egyre a vágy: hogy meghalj, és mégis tartsd magad – ez a szerelem.
(34) 2 Hosszú történet
Egy lány szemébe nézek – és nagyon hosszú szerelmi történet volt az, mennydörgéssel és csókokkal és villámlással. Sebesen élek.
(35) 3 In memoriam Robert Klein
A vadászkutyák még az udvaron játszanak, de a vad nem menekülhet előlük, bármint száguld is még a vadonban.
(36) 4 Egy régi jegyzetfüzetből
Most, este, miután hajnali hattól tanultam, veszem észre, hogy balom a jobbomat, egy ideje már, részvéttel kézen fogva tartja.
(37) 5 Leopárdok
Leopárdok törnek be a szentélybe, cseppig kiisszák az áldozati edényeket; ez ismétlődik újra meg újra; végül előre számítani lehet rá, a szertartás része lesz.
(38) 6 In memoriam Joannis Pilinszky
Tulajdonképpen… nem tudok mesélni, szinte még beszélni se; ha bármit mesélek, úgy érzem magam többnyire, mint kis gyerekek érezhetik magukat, amikor először próbálnak járni.
(39) 7 Újra csak, újra csak
Újra csak, újra csak messze elűzve. Hegyeket, sivatagokat, tág tereket kell átszelnem.
(40) 8 Vakított minket a holdas éj
Vakított minket a holdas éj. Madarak rikoltoztak a fák közt. A mezők zúgtak. Kúsztunk, kígyó-pár a porban.
(Tandori Dezső fordítása)
2001 decemberében Balassa Péter „Kurtág, az olvasó” címmel publikált esszét az Élet és Irodalomban, s ebben a következőket írja: „Kurtág György szövegválasztásai ellentmondanak annak a hagyományos felfogásnak, mely szerint jelentékeny zeneszerző nem jelentékeny vagy egyenesen szerény színvonalú irodalmi szövegeket választ megkomponálásra. Az ő esetében ellenkezőleg: a kihívás a szembetűnő, hiszen túlnyomó többségben nagy íróktól, már-már túl nagy szerzőktől válogat, méghozzá lényegfeltáró, súlyos sorokat, verseket, kisprózákat. Válogatós olvasó. Lapozgat, szemelget, kettévág, nyisszant, összefércel (lásd még: techné, egyebek). Mintha csak azt jelentené ez az elhatározás és olvasásmód: lássuk, te nagyirodalom, mire megyünk ketten. Szöveg és zene találkozása nála igazi dráma, azon belül is szakmai-mesteri összecsapás művészeti-költői ágak között, függetlenül attól, hogy maga a darab esetleg lírai, fájdalmasan szelíd, görcsösen excitáló vagy puritán.”
Nagyirodalom és zene drámai találkozására aligha van erőteljesebb példa, mint a sokak által Kurtág főművének tartott, 1985–1986-ban komponált Kafka-töredékek (op. 24), amely az életmű legtöbbet játszott, legtöbbször lemezre vett darabja. A Kafka-töredékek nemcsak a zenészek és közönség számára vált meghatározó jelentőségűvé, Kurtág is kulcsműként tekintett rá már keletkezése idején. Erről tanúskodik a dedikáció, amely Marianne Stein művészetpszichológusnak szól.
Az 1956-os forradalmat követően Kurtág emgirálási szándékkal Párizsba költözött 1957 elején (mivel felesége és kisfia nem kaptak útlevelet, Kurtág végül 1958-ban hazatért), s egy évet a francia fővárosban töltött. Így emlékezett vissza erre az időszakra: „1956-ban összeomlott számomra a világ. Nemcsak a külső, de a belső világom is, kérdésessé vált egész emberi magatartásom. Rettenetesen mélyre kerültem. […] Komponálni mindig csak akkor tudtam, ha elég jóban tudtam lenni önmagammal, ha el tudtam fogadni azt, amilyen vagyok – ha valamiféle világnézeti egységet találtam. Párizsban a kétségbeesésig úgy éreztem, hogy semmi sem igaz a világból, nincs fogódzóm a valóságban.” A mélypontról a Marianne Stein művészetpszcihológus vezetésével zajló terápiás ülések húzták ki, s tőle kapta azt az életre szóló tanácsot, hogy a zeneszerzésben az egyes hangokra koncentráljon: „Azt mondta, hogy helyezzek egymás mellé két hangot, és abból hozzak létre dallami egységet, amit úgy értettem, hogy olyan darabot írjak, amely egyetlen hanggal, mondjuk egy C-vel kezdődik” – emlékezett vissza a Guardiannek adott 2023-as interjújában. A Marianne Steinnel folytatott intenzív munka eredményeként hazatérése után Kurtág újraindította életművét az op. 1-es Vonósnégyessel (ezt is Marianne Steinnek dedikálta).
Mire a Kafka-töredékek írásához hozzáfogott 1985-ben, már számos vokális kompozíció állt Kurtág mögött: a nagyszabású Bornemisza Péter mondásai (op. 7), a Pilinszky- és Tandori-dalok, az orosz nyelvű vokális művek sora, és költői töredékeket sem ekkor zenésített meg először, néhány évvel korábban komponálta kíséret nélküli szóló szopránra a József Attila-töredékeket (op. 20). A Kafka-töredékek nyitótételénél azonban kevés műve kínál tökéletesebb példát arra, hogy miként lehet két hang egymás mellé helyezéséből kompozíciót létrehozni. „A jók egyszerre lépnek, nem is tudva róluk járják köröttük a többiek a kor táncait.” – így szól a szöveg, a hegedű pedig két hangot (egy C-t és egy D-t) ismételget konokul, miközben az énekszólam, hol egyszerre lép vele, hol elcsúszik, hol vokális táncba kezd.
A szövegeket Franz Kafka naplóiból, jegyzeteiből, leveleiből és egyéb írásaiból válogatta Kurtág, a válogatás pedig már a párizsi tartózkodás idején elkezdődött, Kafkát ugyanis ebben az időben ismerte meg mélyebben. A kompozíciós folyamat azonban csak 1985 nyarán indult, amikor Kurtág épp az azóta is befejezetlenül maradt, Kocsis Zoltánnak szánt zongoraversenyen dolgozott Szombathelyen. A komponálás rendkívüli intenzitással zajlott, ám az 1986 második felére elkészült negyven rövid tétel elrendezésével Kurtág nem tudott dűlőre jutni. A mű, ahogyan ma ismerjük, végül Wilheim András zenetörténész közreműködésével nyerte el végleges alakját, s bár felmerült akkoriban, hogy valamiféle „nyitott műként” is tekinthetnénk a Kafka-töredékekre, vagyis szabadon összeállítható ciklusok volnának kialakíthatók belőle, a Csengery Adrienne és Keller András közreműködésével lezajlott, 1987-es németországi ősbemutató, s különösen a kotta 1992-es megjelenése óta a darab a sokak által előadott és hangfelvételen is rögzített, ma is elhangzó négyrészes formában rögzült.
A töredékesség persze egészen más jelleget ad a műnek, mint ami egy hagyományos dalciklust jellemez, hiszen itt még csak körvonalaiban sem zajlik le valamiféle történet, mint Schubert Die schöne Müllerin vagy Schumann Dichterliebe című ciklusaiban. A német romantika dalirodalmáról szóló kötetében Kilian Spau így fogalmaz: „A töredékek nem úgy egészítik ki egymást, ahogy a kirakós játék darabjai, amelyek egy hézagmentesen összefüggő egész létrehozását célozzák, inkább úgy állnak egymás mellett, mint a csillagok. A szemlélőre van bízva, hogy kialakítsa belőlük a csillagképet, amelyben az egyes elemek rögzített, mozdíthatatlan pozíciói egy magasabb rendű, önmagában koherens konstrukció kiválasztott részleteiként tűnnek fel.”
19 egészen rövid tételből áll a Kafka-töredékek első része; a második rész a mű „szíve” egyetlen tételből áll, ez a leghosszabb a darabban, Pierre Bouleznek ajánlotta Kurtág, s egész zeneszerzői működésének ars poeticájaként is tekinthetünk rá: „Az igaz út ott vezet egy kötélen, mely nem a mélység, hanem szinte a föld fölé van kifeszítve. Mintha nem is arra volna ott, hogy járjanak rajta, inkább, hogy belebotoljanak.” A harmadik rész 12 tételből, az utolsó 8 tételből áll. A kiválasztott Kafka-szövegek visszatérő témája a vándorlás, a szép és a rút kapcsolata, a tisztaság és a bűn viszonya, a személyiség határainak és a kifejezés lehetőségeinek a keresése, a létezés céltalanságának elfogadása iránti vágy. Václav Havel „valódi közép-európai enciklopédiának” nevezte a darabot, és a zene is enciklopédikus igényű: nem létezik vokális technika és hegedű-játékmód, amely ne bukkanna fel a tételek során. A hegedű olykor kísér, olykor illusztrál, máskor énekel vagy kommentál, miközben az énekszólammal együtt minden idegszálával, rendkívüli intenzitással és türelemmel a szöveg mélyebb megértéséért küzd.
Balassa Péter korábban idézett esszéjének végén így fogalmaz: „Ha jól sejtem, Kurtág a lassan olvasók közé tartozik. Mindez persze a belső tréning világa is, ami végül a mindenkori, igazi alkotó, ezúttal az ő eleven, olykor nem tudatosítandó titka marad. Kurtág György, az igazi zeneszerző, egyben remek olvasó és irodalmár – körülbelül ennyi, ami ránk tartozik. Mindenesetre Franz Kafka Gustav Janouchhal folytatott, lassú prágai sétái egyikén (állítólag) azt mondta, hogy csupán egyeden erény létezik, mely magába foglalja az összes többit: a türelem. Ami talán mindössze élethosszig tartó, várakozó fülelést jelent, semmi egyebet.”
(Fazekas Gergely)
No sheet music files available for this piece.
Kritikák a magyarországi bemutatóról
Váczi Tamás kritikája
(Film Színház Muzsika, 1987. augusztus 1.)
A szombathelyi Bartók Szemináriumon került sor Kurtág György új művének, az Opus 24-es Kafka töredékeknek magyarországi bemutatójára. A mű, s előadói már ezt megelőzően megjárták Hollandiát és az NSZK-t, Wittenben, Amszterdamban és több német városban elhangzott már a Franz Kafka szövegtöredékeire komponált alkotás. A szombathelyi bemutatót forró tapssal jutalmazta a – javarészt a szeminárium résztvevőiből álló – közönség. Külön meg kell említenem a mű két előadóművészének, az énekes Csengery Adrienne-nek és a hegedűs Keller Andrásnak kimagasló teljesítményét, mellyel a rendkívüli nehézségű kompozíciót előadták. Néhány gondolattöredék a Töredékekről:
Kurtág zenéjének alapeleme a végsőkig lecsupaszított és átizzított egyes hang. Ennek a hangnak lehetőleg minél kevesebbszer szabad megszólalnia, hogy minél többet „mondhasson”. Ezen alapelv használata hallatán lehetetlen nem Webernre asszociálni, akinek teljes életműve ráfér néhány hanglemezre.
Ha 39 tételére gondolunk, a Kafka-töredékek műkolosszusnak számít, mégis belefér 60 percbe. Van olyan tétele, amely nem tart tíz másodpercig. A sok kevés, és a kevés sok.
Az egyszeriség méltóságteljes. Az egyszeriség könnyes.
Pierrot vagy Wozzeck: német nyelvű énekbeszéd (Sprechgesang), kis nótákkal tarkítva: nem anakronizmus ez?
Egy Kafka-szövegekből írt Kafka-librettó elkészülhetett volna talán már az első világháború előtt. S Berg mégis inkább egy több mint százéves Büchner-műhöz nyúlt. Lehet, hogy a zeneszerzés tényleg csak „kullog” az irodalom nyomában?
Népi-urbánus: ha Kurtág újabb műveit a két háború között írta volna.
Bartók zenéjében azért szépül meg a dodekafónia ridegsége, mert a népdal egyensúlyban tartja.
Irónia: Kurtág zenéje egyre letisztultabb, olyan (schön)berges…
Kurtág „lassan, lassúdan” talált rá saját igazi műfajára. Ez nem a dal, de szüksége van a verbalitásra, nem is a zenedráma, legfeljebb egyszemélyes, tehát monodráma, vagyis inkább pszichodráma.
„Vakított minket a holdas éj”, Pierrot.
Kurtág szavakat fest: nagyszekunddal léptet, hegedűhangolással ábrázol „tisztaságot”, a leopárdok „láthatóan” törnek be a szentélybe, s az éji madarak csakugyan rikoltoznak a fák közt. Szép látvány.
Minden hangot visszavonok – mondhatná Kurtág. De a visszavonás is gesztus, vagyis (a zenében) hang. Ami mégis megmarad, az a mű.
Auschwitz után nem lehet konszonanciákat írni. De a disszonancia konszonancia nélkül nem disszonancia (ugyanakkor elviselhetetlen). Auschwitz után már disszonanciákat sem lehet írni.
„Nem hang a hang.”
A zene „nyelvfilozófiája” nem a legkisebb értelmes nyelvi egységet tette kérdéses jelentésűvé, hanem az énekes hangszálába, a hegedűs és főképp a zeneszerző jobb kezébe építette be a kételkedést. Ezt csak elfelejteni lehet. Ezt csak elfelejteni lehetne, ha lehetne. Mindenesetre az idő múlik.
A gyerekek nem szeretik a tizenkét fokú zenét.
Amikor Pilinszkyre gondol, szépet komponál. Előhívja a lehetetlent.
A (német) dodekafóniában-szerializmusban gyökerező zenében a túlfeszítés veszélyes gesztus: vészesen emlékeztet a (német) romantikára.
„Valaki megrángatta ruhám, de én leráztam”: néhány ideges másodperc.
A huszadik századi zene és a tű foka. Aki átmegy a tű fokán, (csaknem) megnémul. S ráadásul felperzsel maga mögött egy újabb ösvényt. Lehet, hogy nem a tű fokával van baj, hanem a tűvel.
„Mocskos vagyok, Milena, mocskos végtelenül”: van ebben a tételben valami tisztaság. Egyre több a tisztaság, a tisztaságra (konszonanciára) törekvés, az üres kvart vagy kvint Kurtág zenéjében. Egyre gyakrabban talál rá az útra, aztán újra és újra letér megint. „Az igazi út” ide-oda csúszkáló oktávja is mindig elhajlik, kicsorbul, mindig és újra „mi törjük össze”.
„A körülhatárolt kör”: szó-dó-mi, Kurtág és a dúr-hármas.
(„Töredékek Kurtág Kafka-töredékeiről”, Film Színház Muzsika 31 [1987]/31, 8–9.)
_______________
Halász Péter kritikája
(Muzsika, 1987. október)
[…] A másik, kevésbé „tiszta" emlék: Kurtág György Kafka-töredékeinek magyarországi bemutatója. Nem „tiszta” az emlék, mert olyan kegyetlen a mű, annyi véres, titokzatos, bevallhatatlan borzalom, annyi önmarcangolás van benne, hogy aligha lehet lelkifurdalás nélkül visszagondolni rá. Kíméletlen önvizsgálat ez a kompozíció, a kínok útján vezet végig, úgy érezzük, a zeneszerző a maga szenvedései árán hozná meg a mi feloldozásunkat, ha létezne még megszabadulás… de így nem tehetünk mást, megrendülten szégyelljük magunkat utána. Csengery Adrienne és Keller András olyannyira eltérő egyénisége csodás érettséggel forrt össze az előadásban. […]
(„A megállapodottság éve: 21. Nemzetközi Bartók Szeminárium és fesztivál”, 1987, Muzsika 30 [1987]/10, 22.)
_______________
Fittler Katalin kritikája
(Kritika, 1987. október)
Egész embert követelő művészet: Kurtág-bemutató Szombathelyen
Országos jelentőségű eseménynek adott helyet az idén Szombathelyen a Bartók Fesztivál: az ünnepélyes nyitókoncert utáni napon, július 12-én itt került sor Kurtág György legújabb művének magyarországi bemutatójára. Gesztus-értékű ez a mozzanat, hiszen éppen itt kezdte komponálni – két évvel ezelőtt – az op. 24-es számot viselő Kafka-töredékeket, amelyeket Witten, Stuttgart, Bréma, Amszterdam és Lockenhaus után, hatodszor hallhatott most a közönség.
A Kurtág-koncertek évek óta „intellektuális fogadások”, ahol a meghívottakból, választottakból és önkéntesekből állandósult törzsközönség – szinte spontánul – rituális kört teremt. Pontosabban: a szerzőből és az autentikus előadókból olyan szuggesztív hatás árad a közönségre, amely a katarzist magától értetődővé teszi. Miként az autonóm egyéniség (így Kurtág) számára nem nehéz és nem könnyű, hanem evidens, hogy a maga útját járja, hasonlóképp a hallgatóknak sincsenek még látszat-alternatívái sem. Kurtág szemlélődése ráébreszt, hogy van mit szemlélni, otthonossága hatására kisugárzó erejű lesz az adott tér (anélkül, hogy látszatra bármi is megváltozna); magától értetődő közlésétől a hangzástér, őszinteségétől a kompozíció.
A Kafka-töredékek az eddigi életmű különböző pontjaira rímel vissza: tartalmi jelentést hordoz az ajánlás; Marianne Steinnek szól, Kurtág egykori párizsi tanárának (hasonlóképp op. 1-es Vonósnégyeséhez). Az előadói apparátus – szopránhang és hegedű – az 1974–75-ös op. 12-t, a Tandori Dezső verseire írott Eszká emlékzajt idézi. Keller Andrása zóta az op. 19-es Jelenetek egy regényből bemutatói között is szerepelt; partnere, Csengery Adrienne pedig az utóbbi opuszok mindeddig kizárólagos megszólaltatója és ajánlásának boldog tulajdonosa.
Búvópatakként tárul fel néhány pillanatra az opuszok összefüggése, amikor egy-egy jellegzetesen kurtágos intonáció visszarímel korábban valahol-már hallottra. És itt nem hagyható említés nélkül a hanglemezfelvételek rendkívüli haszna, jelentősége, amióta lehetővé vált a zeneszerző két nagylélegzetű ciklusának bármikor felidézése, gyakori meghallgatása, a befogadón múlik, mennyire sajátítja el ezt a zenei nyelvet. S ha a Truszova-ciklus és a Jelenetek beépült zenei tudatába, könnyebben sajátja lehet az új mű, többet hall meg a hangok közvetítette üzenetből. (Kurtág minden zenei közlése célratörő, rejtett „cél” nélkül.) A rövid terjedelem adekvát tere az elhangzásnak s az elhangzónak. „Emberszabású” – ahol egyidejűleg van idő a végigélésre és nincs idő semmiféle másra-gondolásra. Az asszociációk eleve megkomponáltak; a hallgató – befogadásra kész érzékenysége maximumát adva – eleve, az első hang előtt biztos lehet abban, hogy a Világ egész képzetét kapja. Hogy ebből ki mennyit ért, hall meg? „Amennyit a szív felfoghat magába, sajátunknak csak annyit mondhatunk.”
Más szempontból a még-soha-nem volt is állandó jelenlévő tényező. Kurtág szövegválasztása sem fűzhető fel egyetlen szálra; a Bornemisza Péter mondásai közösségi hangjától hosszú út vezet addig a szeretetlenséggel terhes világig, ahol a boldogult R. V. Truszova „él” – Balázs István tanulmányának találó címét kölcsönözve – a magánélet börtönében. A téma(szöveg-)választás a komponálás egyik első lényeges szempontja; a zeneszerző személyes megszólítottsága, rezonálása egyúttal tudati mozzanat is. Kurtágnál a mit meghatározó jelentőségű, így a hogyan háttere kizárólag elhivatott lehet. És most az elidegenedés érzetétől szenvedő, s e jelenséget oly fantasztikusan megjelenítő Kafka-töredékek! Az új mű címe a József Attila-töredékekkel való rokonságot is megengedné, ám a szólóénekhez társított kíséret a magány másmilyenségére figyelmeztet. A megelőző, már említett két kíséretes ciklushoz hasonlóan ezúttal is szigorúan feszül a nagyforma íve. Tehát amíg a József Attila-töredékek „terjesztésének” ideális módja a röplapokéhoz hasonló lenne, vagyis a komponista, közlendőjét papírra vetvén, tételenként sorsára engedné az opuszt, itt egyfajta dinamikus „rend” vibrál, amely az összefüggések, utalások gazdag rendszerével sajátos erőteret hoz létre.
Megszoktuk: Kurtágnál – s ebben Webern szellemi rokona – a legkisebb mozdulatoknak is jelentése, jelentősége van. Most kitágította e mikrovilág határait – talán ezzel is összefügg, hogy ez ideig leghosszabb (egy órát meghaladó) kompozíciója jött most létre.
Sztravinszkij értékelőinek egy része megkérdőjelezi neoklasszikus korszakának őszinteségét. Felmerült a kérdés: vajon az nemcsak játék a stílusokkal? Ha viszont Kurtág zenéjében „ismerünk” valamely korszak vagy jellegzetes zeneszerző egyéni nyelvére (mely mindig áttételesen, a saját stílus szűrőjén keresztül jelenik meg), e kérdés sohasem merül fel. Sőt, örömmel regisztráljuk azt, Kurtág értékítéletének magas mércéjével mérve. Régóta otthonos nála a barokk korál-intonáció és a passió-hang, alkatából adódóan a weberni gesztus-költészet (kikristályosodott intonációs típusaival), exponált helyeken a Schönberget idéző „énekbeszéd”, a groteszk fordulatoknál elsősorban a neoklasszikus Sztravinszkij, nemzeti hagyományainkból Bartók. A Kafka-ciklus epikus keretei között megnő minden lírai mozzanat jelentősége, ezért exponáltabban a bergi dalolást idéző dallamok, és most hallottam ki először művéből egy olyanfajta „magyar” hangot, ami nemzetközileg is magyarosnak hat a 19. század és a fiatal Bartók örökségeként.
Megint olyan egyszeriség-élményt kapott a közönség, amilyenre az egyetemes zenetörténet egészét véve is alapul, kevés szerző, illetve mű ad lehetőséget. Az egymást követő, egyéni arcélű, mégis egynyelvű kompozíciók titkának megfejtéséhez még mindig nincsen kulcsunk. Bármily stiláris sajátosságnál jellemzőbb „stílusjegye” az atmoszféra (nem teremtése, hanem megléte, vagyis:) teremtettsége és az intenzitás. Ez utóbbihoz nehéz lenne jelzőt találni, hiszen félreérthető a „feszültség” szó, s az „erő” is egyfajta, a másikat lebíró agressziót is magába rejtene. Csak az erősek gyöngédsége képes bárkit ily ellenállhatatlanul vonzáskörében tartani. Kurtág legsajátabb műfajai mind a kamarazene területén találhatók. Ebből az alkotói adottságból következik, hogy mindig személyes mondanivalóval jelentkezik. A lírikus darabok esetében természetesnek érezzük ezt – annál erőteljesebben kell aláhúznunk most, amikor az epika világában is hasonló attitűddel mozog. Ezért érzem a Kafka-töredékeket eddigi legmeghittebb, önmagáról legtöbbet eláruló önvallomásának.
Egyedi a szövegválasztás és elrendezés. Míg a Truszova-ciklusban az érzelmi történések görbéje adott fogódzót, a Jelenetekben pedig a drámai szemléletmód, ami a leglíraibb rezdüléseket is áthatotta, a meghatározó csomópontokból kristályosítva ki a ténylegesen fontosat (leegyszerűsítve a lényeget); ehhez képest, az érzelmek új szellemi távlatai után a szellem új érzelmi távlatait mutatja meg rendkívüli tömörséggel Kafka szavaiban. Ez a szűkszavúság illik Kurtág természetéhez; a kevéssel is sokat mondani tudás gesztusa mindig is sajátja volt. Összefügg ez a minden hang, mondat (gesztus, gondolat) iránt elkötelezettséget, felelősséget érző habitusával. Álom és valóság képei jelennek meg a Kafka-töredékekben, egy-egy kimerevített pillanatképhez hasonlóan. A mozgás és nyugalom (a dinamikus és a statikus) már-már időn kívüli. Voltaképpen ezért nincsen cselekménye ennek a négy részből álló ciklusnak.
Ahogyan Rimma Dalos verseinek megzenésítve oroszul kellett felhangzaniuk, úgy a Kafka-ciklus (érthető módon) német nyelvű szövegre készült, és nem is képzelhető el ez a zene magyar szöveggel. A hallgató külön feladata ilyenkor a szövegértés. A körültekintő szombathelyi szervezés gondoskodott arról, hogy mindenki kézhez kaphassa a szöveget. Kielégítő mennyiségben állt rendelkezésre német és magyar nyelvű „szövegkönyv”, az utóbbi Tandori Dezső fordításában.
Vannak lefordíthatatlan tartalmak. A szavak pontos visszaadása: nyersfordítás, a művészi munka a kontextusból indul ki. Mégis, minden nyelvnek vannak egyes szavakhoz járuló, visszaadhatatlan érzelmi-indulati kísérőjelenségei. Máskor a nyelvi struktúra ellene dolgozik a pontos tolmácsolásnak. (Egy példa, a III. rész 1. tétele: Haben? Sein? Es gibt kein Haben, nur ein Sein, nur ein nach letztem Atem, nach Ersticken verlangendes Sein. Fordításban: Valamid? Semmid? Nincs Valamid, csak te vagy, Semmid, csak ez az utolsó leheletre, a fulladásra vágyó Semmid.)
„Lehetséges, hogy minden jelentősebb költészet elsősorban sajátos egyéni gondolkozás, nem érzelem-átvitel, nem akaratpróba, nem leírás, nem tükrözés, nem visszajelzés a dolgok idő- és térbeli menetéről a világban, hanem különös, eredetien új gondolkozás?” – ezt a kérdést Koczkás Sándor vetette fel egy könyvszemléjében. Nyilvánvaló, hogy a kérdés érvényességi köre más művészetekre is kiterjeszthető. A kortárs zenében frappánsan igaznak érzem Kurtág György művészetére (noha ez nem zárja ki a más nézőpontú vizsgálódások jogosságát sem); hiszen az utóbbi művekben nem a szöveg teszi már-már egyértelművé azt, ami megfoghatatlan, utolérhetetlen. (Gondoljunk csak Kafka elbeszélésére, a hasonlatokról!) Mennyire mást képesek jelenteni ugyanazok a szavak, attól függően, hogy ki mondja őket. „Ártatlanok vagyunk abban, ha sikerül valami, mint ahogy abban is, ha nem sikerül.” A felelőtlentől a fatalistáig sokféle felhanggal érzékeljük – és mekkora szerzői alázattal, szerénységgel telik meg e mondat, ha elhivatott művésztől (ez esetben Kurtágtól) származik. Ha a szavak mögött fedezet van. Az önmagát-átadás több a puszta őszinteségnél; s itt a nyitja annak, hogy miért követel befogadóként is egész embert ez a művészet.
Minden attól függ, hogy ki mondja, s tulajdonképpen attól is, hogy ki hallja, ki hallgatja. Oscar Wilde csodálatos meséje, A csalogány és a rózsa is különböző magatartásmódokhoz kínál példát. Kurtág György kompozíciós műhelyéből minden opusz piros rózsaként kerül ki. A mindig eseményszámba menő koncertek egyszereposztásos előadói minden alkalommal felvállalják a csalogány-szerepet. Ettől a sajátos hatás. Csakhogy… valakinek már kellene gondolni arra, hogy utánpótlásra is szükség van (vagy ha most nincs, majd lesz). Merthogy a művek közkinccsé válásához nem elég, ha bekerülnek (főként említések útján) a köztudatba. Időről időre szükséges az élményszintű tolmácsolás, közvetítés – a darabok élő megszólaltatása. Ennek hiányában a „hallgatásra szánt zenék” panoptikumába kerülne az oeuvre – s ennek nem szabad bekövetkezni. S ha a népnyelv úgy fogalmaz, hogy „pokolra kell annak menni” – nos, a felelősségteljes előadóművész számára ez a kijelölt út. Legfeljebb tehetségétől függően kisebb vagy nagyobb területet jár be az értékek transzcendens világában.
(Kritika 16 [1987]/9, 36.)
_______________
Kritikák a budapesti bemutatóról
Pándi Marianne kritikája
(Magyar Nemzet, 1987. október 10.)
[…] Kurtág György az utóbbi évek során hozzászoktatta már a zenei világot a maga sajátos műfajához, az irodalmi ihletésű monódiához. Hozzászoktunk ahhoz is, hogy ennek a műfajnak hovatovább egyetlen szószólója, megvalósítója Csengery Adrienne. Az ő tévedhetetlen muzikalitása, drámai és lírai vénája, hangbeli adottságainak széles skálája az a biztos alap, amelyre a zeneszerző építhet. Csengery Adrienne a Kurtág-művek megszólaltatásakor nem a tolmács, hanem az alkotótárs szerepét tölti be. Érthető várakozással tekintünk valamennyi Kurtág-bemutató elé. A nagyszámú közönség és a viharos siker e várakozás jogosságát igazolta, azt, hogy ez a műfaj utat talált a hallgatósághoz. A Kafka-töredékek megszólaltatásának időtartama hetvenöt perc. Ezalatt Csengery Adrienne mindvégig a pódiumon tartózkodik, néhány perces pihenőt kap csupán, a hegedű közjátékainak tartamára. A hegedű az egyetlen hangszer, amely részt vesz ebben a – joggal nevezhetjük így: – monodrámában. Mégsem érezzük kevésnek a hangzást, mert a mondanivaló oly sűrű, kifejező ereje tömény, lélekzetelállítóan izgalmas és megrendítő. Keller András játéka éppolyan szuggesztív és magával ragadó a két, különféle hangolású hangszeren, mint az énekesnő vokális produkciója. Csengery Adrienne nem kíméli önmagát, nem félti hangszálait, valósággal elég ezen a máglyán a szenvedély és technikai bravúr kettős tüzében. Német szövegét minden szavában tisztán, érthetően artikulálja, a Kafka-napló aforisztikus-keserű megjegyzéseit, bölcselkedő és gunyoros csattanóit, fantasztikus álomképeit és mindent átható, gyógyíthatatlan szomorúságát szinte látnoki ráérzéssel közvetíti, őszintén, egyszerűen és meggyőzően. Ebben a végletekig letisztult, érett Kurtág-stílusban minden hang, minden akcentus megmásíthatatlan érvényű telitalálat; kevesebb eszközzel többet megvalósítani már nem is lehetne. […]
(„Budapest hangversenytermeiben”, Magyar Nemzet 50 [1987]/239, 8.)
_______________
Csengery Kristóf kritikája
(Muzsika, 1987. december)
A ’87-es Korunk Zenéje nagy eseménye: a Kafka-töredékek budapesti bemutatkozása. Kurtág György szopránhangra és hegedűre komponált 24. opusza Nyugat-Európában és a szombathelyi Bartók-fesztiválon aratott sikerekkel háta mögött szólalt meg a Zeneakadémián (Csengery Adrienne és Keller András autentikus előadásában). Szeretném mellőzni a nagy szavakat, a kortársi értékítélet úgyis esendő. Mégis, a Kafka-töredékek hallgatója biztonsággal mondhatja: olyan darabot ismert meg, amelynek helye lesz a 20. század időtálló zenéi között. Végigtekintve a Kurtág-műveken, utólag persze úgy tetszik, korábban is sok minden az op. 24 felé gravitált. Egy biztos: az utóbbi évek két jelentős ciklusának műfaji, gondolkodásmódbeli szálai itt egymásbafonódnak egy harmadik, a kettőt összefoglaló – terjedelem, fajsúly, általános érvény dolgában túlszárnyaló – nagy műben. A Truszova a maga konkrét „főszereplőt” bemutató, konkrét sorsot megsejtető módján, belső feszültségeivel nagyon is drámai elemeket tartalmaz, míg a József Attila töredékek műfaja líra: a skizofrénia lápvidékén támolygó ember („nincs közöm senkihez”) meditatív lírája. Az egyik esetben „végleges” választás az instrumentáció Kurtágnál ritka gazdagsága, a másikban a teljes csupaszság hangzási véglete érvényesül. A Kafka-töredékek egyensúlya a kamarazenéé.
Hogy Bornemisza, Tandori, Pilinszky, Dalos Rimma és mások után Kurtág most Kafka felé fordult (leírták, elmondták előttem, de meg kell ismételni): úgy tetszik, törvényszerű. Egyedül Kafka lehet alkalmas arra, hogy szavai segítségével egy Kurtág-alkatú (diszharmonikus-tragikus) művész a töredékesség és sűrítettség igényét fel nem adva, de mégis a méreteiben, arányaiban is nagy műhöz eljutva, enciklopédikus igénnyel adjon számot saját világképéről.
A négy részre tagolt, 39 Kafka-idézetet megzenésítő mű dráma és líra egyszerre. Zenei nyelvre a konvenciókat és előzetes spekulációt nem tűrő, szuverén, végletekig expresszív Kurtág-stílus, felködlő utalásokkal, zenetörténeti allúziókkal, kis szigetként megjelenő, az adott kontextusban „jelentéssel” bíró forma- és műfajemlékekkel, szerkesztésmódokkal. Az ének és a hegedű nemcsak egyenrangú és egymásra utalt, de ezen a kapcsolaton belül most hatalmasra nő a hegedű feladatköre: hihetetlenül nehéz szólama ezúttal nemcsak kísér, nemcsak madrigalizmusokkal kommentál, színez és hátteret teremt, de néha, egy-egy kivételes pillanatban ő adja a szavakhoz a döntő zenei többletet, és nem a vokális szólam.
Tallián Tibor írta pár hónapja a Truszova-lemez recenziójában: „A ragyogó tükördarabkák – egy-egy dal – egyetlen középpont felé fordulnak, és oda, a virtuális fókuszba bevetítenek egy meg nem írt, de szinte tapintható, imaginárius nagy művet, amiről így, e közvetett és sejtelmes töredékábrázolásban tán többet-lényegibbet tudunk meg, mintha valóságosan előttünk állna.” – Most már előttünk áll. (Október 4. – Zeneakadémia)
(„Lomtalanítás? Korunk Zenéje ’87”, Muzsika 30 [1987]/12, 27–28.)
No sheet music files available for this piece.
