Dedikáció: „1987. február 19. Mártának a közös 40 évünkre”
Ősbemutató helye: Berlin
Ősbemutató időpontja: 1988.10.16.
Ősbemutató előadói: Csengery Adrienne (szoprán); Kocsis Zoltán (zongora)
Magyarországi bemutató helye: Budapest
Magyarországi bemutató időpontja: 1993.03.16.
Szöveg nyelve: magyar, német
A komponálás befejezése: 1987.02.11
Műfaj: Énekes kamarazene
Apparátus: szoprán, zongora
Időtartam (perc): 7
Megjelenés éve: 1992
Kiadó: Editio Musica Budapest
Kiadvány sorszáma: Z. 13378 – ISMN: M-080-13378-1
1. Wijrag thudjad (János Gugelweit scripsit, 1490)
2. Székelymángorló, 1792 (In memoriam Bálint Endre)
3. Sírkereszt a mecseknádasdi temetőben (Epilógus Bakó Ilona Lélekmadárjához)
1. Wijrag thudjad (Gugelweit János lejegyzése, 1490)
Wijrag thudjad theuled el kel mennem
Es the yrethed kel gyazba ewlteznem
2. Székelymángorló, 1792
(In memoriam Bálint Endre)
Adál az urnak elsőb écakát, Cserei Anna fődönlakó, amiér is én Móre Gábor bárándézma helyt kupán verdesém őt. Kászonszéken űlök nehéz kalodában. Pestis vigye a Görgényi hadnagyot, nyomoromban faragdosok robotot.
3. Sírkereszt a mecseknádasdi temetőben
(Epilógus Bakó Ilona Lélekmadárjához)
Hier ruhet in Gott
Theresia Hengl,
gestorben am 27 März 1939
im Alter von 29 Jahren.
„In der schönsten Blüte meines jungen Leben
zährte mich das Fieber auf.
Drum muss ich noch im Lenze
Ins kühle Grab hinaus.
‘S ist Gott dein Wille
und ich bin Stille.”
Das war ihr letztes Schreiben.
Ruhe sanft in Frieden.
[Itt nyugszik Istenben
Theresia Hengl,
1939. március 27-én,
29 éves korában hunyt el.
„Fiatal életem legszebb virágában
elragadott a láz.
Életem teljében tehát
a hűvös sírba kell szállnom.
Ez a te akaratod, Istenem,
és én beletörődöm."
Ez volt az utolsó levele.
Nyugodjon békében!]
No sheet music files available for this piece.
Kritikák a magyarországi bemutatóról
Breuer János kritikája
(Népszabadság, 1993. március 20.)
Vagy négy évtizede kutatja Kurtág György a szó, a megemelt zenei beszéd jelentését. Drámai tapasztalatok szerzése végett szegődött el huszonévesen tanítónak, betanítónak Debrecenbe, a Blum Tamás és Vámos László koprodukciójában méltán elhíresült operatársulathoz. Ember tervez… A Magyar Elektrából írt volna zenedrámát s monológ született, jó tíz év múltán, a Bornemisza Péter mondásai. Hanem az emlék nem halványult, szívszorító siratózene a „Blum Tamás in memoriam” feliratú apró brácsadarab, egy a szerzői est bemutatóinak sorában.
Operát azóta sem írt Kurtág, bár a kézikönyvek szerint megbízása van rá – természetesen Amszterdamból –, mindazonáltal megrendítően drámai minden hangjegy, amit csak papírra vetett. Mi is a szó – „Siklós István tolmácsolásában Beckett Sámuel üzeni Monyók Ildikóval”. Az énekes-színésszel, ki, ha nem is harmadnapon, de feltámada 1982-ben elszenvedett balesetéből és éppen Kurtág György zenéjének mankóin kelt fel és jár. A kifejezésnek ezzel az intenzitásával Monyók tán sohasem találkozott volna, ha teste nem töretik kerékbe. Most eláll a lélegzet, ahogy, perzselő indulattal, valósággal kilöki a betűket-szótagokat magából, hogy a zeneszerzői szándék szerint fokról fokra rendezze át dallammá a nyers beszédet. A művet hallgatva valahol a zene ősforrásáinál járunk, a kifejezés megformálását öntudatlanul kereső homo sapiens gesztusaival szembesülünk itt, Beckett magyarul, miközben mögöttes tartományként ott gomolyog a kórusban az angol eredeti. Az énekmondó, újkori magyar bárd hangja szüntelen váltja színeit, aszerint, hogy melyik hangszer csatlakozik hozzá. És a szín nem önmagáért való, egy nagy formátumú dramaturgiai ívnek alkotja megannyi elemét.
1954-es keletű Brácsaversenye óta Kurtág a 80-as évek végéig zenekarra nem írt. Természete csupa kamarazene; az eszközök végső redukciója a József Attila-töredékek egy szál énekhangra (1981), A Beckett-monodrámát, az 1975-ből való szólógitárdarabok zenekarba foglalt változatát (Síremlék Stephan-nak, 1989), a két versenyművet (Quasi una fantasia – zongorára; Opus 27 No 2 gordonkára és zongorára) hallgatva nyilvánvaló, hogy ez a zenekar nem az a zenekar. Kurtág György változatlanul kamarazenét ír, legfeljebb 30–40 előadóra számító műveket. Nem euklideszi ez a muzsikálás. A nagyegyüttes elfoglalja a termet; nem a Zeneakadémia pódiumán játszik fent, hogy mi hallgassuk alant. Építészeti megoldását tekintve bármily alkalmatlan is e csarnok a zeneművész és közönsége egybeolvasztására, a hangszeresek szanaszerte játszanak, oldalkerkélyeken, karzaton. Mintha csak azt mondaná a szerző: a muzsika bennünk, hallgatóságban van elrejtve, közülünk kell, hogy megszólaljon.
Egyebekben is teljesen szabálytalan volt ez a hangverseny, két szünettel tagolva oszlott három „tételre”. A két versenymű vázlatait mutatta be a zeneszerző, mintegy beköszöntőül. „Esik a városban” – Kodály korai zongoradarabjára rímel ez a szólóénekre–zongorára készült miniatúra. Az esőcseppek effektusa visszatér azután a versenyművekben. Éppígy a Prelúdium és korál és a többi vázlat, bár egyik sem elnagyolt skicc valójában.
Elképesztő, mennyire szerves ez a zenei építkezés. 1973-tól készül Kurtág műhelyében mindaz, ami a nyolcvanas évek végétől betakarításnak tekinthető. Minden megdöbbentően egyszerű, miközben a végső következtetésekig bonyolult. A tömérdek komplikáció Kurtágnak mintegy magánügye, hisz személyesen szólítja meg hallgatóját. Most éppen egy zsúfolásig megtelt Zeneakadémiát!
A fantasztikum világába ragad el az antizongoraverseny, mely minden cicomától mentesen játszik el egy hanglétrán (skálán), teli tüdőből megfújt korálon, megejtő gyermeki mondókán. Vagy a két szólistának, Kocsisnak és Perényinek ajándékozott versenymű, esőcsepp-effektusaival, bartóki barbarizmusaival, gyermekitől megejtő, elesett játékdalával. Ha időnként kisimulnak is a zene redői, meglepve s megajándékozva a tiszta harmóniák örömével, akár egy-egy romantikus gesztussal is, Kurtág muzsikájának, bár sok évszázad európai zenéje hitelesíti, semmi közössége sincs holmi „neo-irányzatokkal”, új egyszerűséggel, érzékenységgel, romantikával. Minden hangjában önmagával azonos, egy lávaizzású szuverén egyéniséggel, aki önmagát írja, évtizedeken át szél ellen, vállalva a fogcsikorgatott elismerést, vagy akár elutasítást (jó 30 éve konzíliumot hívtak össze annak eldöntésére, hasznos-e, ha külföldön eljátsszák az Opus 1 jelű vonósnégyesét; a bölcsek igennel döntöttek, ha másként tesznek, önmagukat ítélik el, nem a művet s alkotóját).
Az opera csillant föl a Rimma Dalos orosz verseire készült Requiem egy kedvesért négy tételben, a Három régi felirat sűrű drámai szövetében (énekhang–zongora mindkettő). Megírja egyszer színpadra is Kurtág György mindazt, amit e műfajról ez ideig szólóénekre, kórusra, hangszerekre megteremtett!
A Tavaszi Fesztivál ékköve volt ez a felforrósult atmoszférájú est. A kikeletváró zeneünnep korábban tagadta századunk létjogát, szerencsére megváltozott ez a szemléletmód. Először játszott élő zeneszerzőtől a Budapesti Fesztiválzenekar, Eötvös Péter betanításában mérhetetlen munkát fordított a művek érvényes megszólaltatására. Sikerük önmagáért beszél, élményszámba ment az együttes produkciója csakúgy, mint a szólisták, Csengery Adrienne, Kocsis Zoltán, Monyók Ildikó, Perényi Miklós, valamint a Tomkins-énekegyüttes teljesítménye.
(Kurtág-est a Zeneakadémián: „Drámai minden hangjegy”, Népszabadság 51 [1993]/66, 13.)
_______
Kerényi Mária kritikája
(Új Magyarország, 1993. március 20.)
Kurtág György nem egyszerűen kiváló zeneszerző, hanem egyike korunk legnagyobbjainak – ez tény, amit dokumentálni lehet. Statisztikákkal, játszottsági adatokkal, megrendelések-felkérések-meghívások regisztrálásával. De mindenekelőtt műveinek átütő közönségsikerével, amit most egyszerre tapasztalhattam meg Berlinben és Budapesten, alig 48 óra eltéréssel. Két különféle fesztivál keretében, egymástól élesen elütő stílusú két teremben hangzott el ugyanaz a háromrészes Kurtág-program a Budapesti Fesztiválzenekar és számos szólista előadásában. Hatása itt is, ott is elementáris volt, az emberek lélekben mások lettek, mint annak előtte. Megtisztultak. Megkönnyebbültek. És csordultig teltek szépséggel, egymás iránti részvéttel, szeretettel. (Kurtág zenéje a jobbik énünket szólítja meg – felébreszti, sőt fel is támasztja, ha esetleg már eltemettük…)
[…]
Feszült várakozással tekintettem a berlini vendégszereplés után a Fesztiválzenekar itthoni Kurtág-premierje elé: vajon a tradicionális koncerttermi körülmények között is létrejöhet-e ugyanaz a komplex művészi hatás, az a „térbeli zene”, ami Kurtág szándékai szerint oly nagyszerűen valósult meg ott, ahová eredetileg elképzelte. Jó előjelnek vettem, hogy egy tűt nem lehetett volna leejteni a nézőtéren, annyian akartak találkozni a Kurtág-életmű új fejezetét alkotó programmal. S a csoda most sem maradt el. Másképp, más hangszín- és látványelemek interferenciájával, de talán még izzóbb érzelmi hőfokon áradtak Rimma Dalos szenvedélyes búcsúszavai (Rekviem…), és földöntúli fuvallatok suhantak sírkövek alól (Grabstein) az ősöknek szóló simogatással, vigasszal, aggodalommal. Figyelmeztetésül is mondhattam volna, hisz mi egyéb volna Samuel Beckett végső üzenete: „What is the Word…” (Mi is a szó…), amit Monyók Ildikóra bízott, Kurtág zenéjével. Ezt a művet nem lehet rádión hallgatni vagy képernyő előtt ülve követni, ezt csak élő hangversenyen, a magad és a mások szívdobbanásait érezve érezheted meg. S ne restelld, ha megindít! Az előttem ülő zongoraművésznő fiatal arcán is egymás után peregtek végig a könnyek.
(„Kurtág ’93”, Új Magyarország 3 [1993]/66, 9.)
_______________
Juhász Frigyes kritikája
(Magyar Hírlap, 1993. március 25.)
Napjaink nemzetközi viszonylatban is jelentős komponistájának, Kurtág Györgynek szerzői estjét nemrég három fővárosban is megrendezték. Mindhárom koncerten Eötvös Péter vezényelte a Fesztiválzenekart, és egész sor művész – Csengery Adrienne (ének), Gál Zoltán (brácsa), Keller András (hegedű) és a Keller-kvartett, Király Csaba és Kocsis Zoltán (zongora), Monyók Ildikó (énekbeszéd), Perényi Miklós (cselló), Jürgen Ruck (gitár), valamint a Tomkins énekegyüttes – szövetkezett arra, hogy a kitűnő komponista különböző apparátusokra írott alkotásait méltó módon vigye Berlin, Budapest és Bécs koncerttermeinek közönsége elé. E törekvésük – legalábbis a tavaszi fesztivál keretében rendezett zeneakadémiai koncert tanúsága szerint – maradéktalanul sikerült is: tolmácsolásukban átfogó és megragadó képet nyertünk a magyar muzsikus munkásságáról.
Az est elején Kurtág rövid, néhány perces hangszeres műveiből és dalaiból kaptunk egy sorozatot, majd nagyobb méretű alkotásai következtek. Ezek között hazai bemutatóként szólalt meg az Opus 27. No. 2., a Rekviem pro drugu és a Három régi felirat. A most elhangzott művek közös jellemzője – méretüktől, előadóik számától, drámai, illetve lírai karakterüktől függetlenül – a kifejezés maximális intenzitása, ami figyelme teljes koncentrációjára készteti a hallgatót. Tucatnyinál több kompozíció hangzott el az esten, részletes méltatásuk e hasábokon tehát lehetetlen. Így hát csak annyit: műgondot és mélységes művészi felelősségérzetet tükröznek ezek az opuszok valamennyien. Közülük számomra szubjektív atmoszférájával a Keller-vonósnégyes interpretálta 5. és 6. Mikroludium, a Jürgen Ruck gitárszólójával felhangzó Grabstein für Stephan, és az érzések széles skáláját megszólaltató Quasi una fantasia maradt a legemlékezetesebb. […]
(„Ha megszólal Maurice André »csodatrombitája«: Kurtág-est és zenekari jubileum”, Magyar Hírlap 26 [1993]/70, 15.)
_______________
Farkas Zoltán kritikája
(Muzsika, 1993. május)
A drága idő nyomában
Írásom címét Vidovszky László március 12-én bemutatott gépzongoradarabjától kölcsönöztem: konkrétan utal tehát egy alább méltatandó kompozícióra, de lehet egy tágabb értelme is, ennélfogva jól illik mindazokra az eseményekre, melyeknek most krónikásául szegődöm. Az eltűnt időt ugyanis egyedül az emlékezet idézheti vissza, s bizony meglehetősen jó memória kell ahhoz, hogy felidézzük, mikor volt az Új Zenei Stúdiónak utoljára hangversenye Budapesten, s mikor rendeztek utoljára szerzői estet Kurtág György műveiből. Az idei március tehát valóban „hiánypótló” programmal jelentkezett. A két est azonban nemcsak (sajnálatos) ritkaságvolta révén vált zenei életünk jeles mozzanatává…
A március 12-i Új Zenei Stúdió-koncert és a március 16-i szerzői est egynémely darabja között felfedezhető némi hasonlóság, mely ugyancsak felveti a drága idő és az emlékezet kérdését. Sáry László Hangterek című kompozíciójában a kamaraegyüttes egyes hangszerei körülveszik a hallgatóságot, ekképp „a darab minden újabb előadásánál más és más akusztikai élményeknek lehetünk részesei, attól függően, hogy a tér melyik pontján foglalunk helyet”. Az akusztikus térrel való játék, a hallgatóság „körbejátszása” fontos szerepet kap a négy, óriáskamarazenekarra írt Kurtág-műben is. Mindebből következik, hogy e kompozíciók esetében felértékelődik az élő előadás egyszeri és megismételhetetlen volta. (Az Új Zenei Stúdió városházi koncertjéről ráadásul még hangfelvétel sem készült, így hát aki nem volt jelen – talán mert elkedvetlenedett a koncertet közvetlenül megelőző bombariadó hírére – az már csak bottal ütheti az eltűnt idő nyomát.) […]
A Zeneakadémia Nagytermében, március 16-án rendezett „Kurtág-Festspiel”-lel kapcsolatban sem lenne erőltetett az eltűnt (elveszett?) idő megemlítésével kezdenem a mondandómat. A szerzői esten magyarországi bemutatóként elhangzott öt kompozíciónak ugyanis megszületése után három, négy vagy éppenséggel hét esztendeig kellett várnia a hazai premierre. Mégis, feleslegesnek tartom, hogy afölött keseregjek, miért hallotta Berlin, London, Bécs, Majna-Frankfurt vagy Oslo közönsége három, négy vagy öt évvel korábban ezeket az alkotásokat, mint a budapesti Zeneakadémia falai. Megérte eddig várni, mert az utóbbi hét esztendő termése most egyetlen hatalmas épületként áll előttünk.
A szerzői est háromrészes műsora maga is kompozíció. Mintha egyetlen, óriási ívű szimfonikus költeményben foglalná össze a komponista néhány zenei gondolatának születését, evolúcióját, útját a célba érkezésig. A „célt” elsősorban a két kulcsfontosságú alkotás, az op. 27 két versenyműve jelenti.
Először a hangversenyprogram egészét összetartó háló egyes szálait fejtjük fel, hogy bepillanthassunk a „nagyformába”, s ezután megkíséreljük egyenként jellemezni a magyarországi bemutatóként elhangzott műveket.
A koncert első harmadában „Előkészületek az opus 27-hez” címen nyolc kisebb kompozícióból összefűzött ciklus hangzott el. A hetvenes és nyolcvanas években keletkezett művek vagy mű-részletek ezek, melyek egészen konkrétan vagy átvitt értelemben előzményei a 27. opusz ikerbolygójának. E ciklust hallgatván egyszerre világossá válik, mennyire szerves ez az életmű; mintha minden mindennel összefüggene: a legkülönfélébb apparátusokat és műfajokat kötnek össze rejtett vagy nyilvánvaló kapcsolatok. Minden darab szerteágazik, ugyanakkor nincsenek lekötetlen szálak. Az 5. mikrolúdium (mely eredetileg az 1977-ben keletkezett op. 13-as Hommage à Mihály András című vonósnégyes-ciklusban foglalt helyet), most egyszerre a …quasi una fantasia… op. 27. no. 1. IV. tételében bukkan fel, távolról megidézett, gyönyörű emlékként. Az Aria – Adagio molto előadói utasítása „Lontano, calmo, appena sentito”. Berg Hegedűversenyének Adagiója jut a hallgató eszébe, melyben az „Es ist genug” korál éppúgy a földöntúli szféra, a mennyei megbékélés üzenetét hozza, mint a négysoros Kurtág-dallam.
De volt egy másik visszatérő dallam is ezen a hangversenyen. Rokonsága a Kurtág-életmű más darabjaival igencsak kiterjedt. Tágabb értelemben ide tartozik valamennyi akkordikus, lassú-tétel; közelebbi hozzátartozója az a zongora-korál, mely a hangverseny első tételpárjában hangzott el, vagy a Játékok készülő V. füzetéhez tartozó Apokrif himnusz és köre. S a legszorosabb, édestestvéri kötelék fűzi össze a Rimma Dalos-versekre írt op. 26-os Rekviem po drugu záródarabját, a Búcsút (Hommage à Hugo Wolf) az opus 27. no. 2. [Kettősverseny] befejezésével. Az opus 27. no. 2. zárótételében szimfonikus léptéket nyer, s az áttört hangszerelésben átlényegül a Rekviem dala. S ugyancsak egy dal, az Il pleut sur la ville válik nyitótétellé a Kettősversenyben. A kapcsolat ez esetben annyira szoros, hogy szinte csak meghangszerelésről beszélhetünk: a szoprán szólamát a cselló veszi át, s a két hangszer párbeszédét ütőhangszeres háttér elé helyezi a zeneszerző. (Persze, ha valaki akár csak egyszer beletekint az op. 27 partitúrájába, megsejti, hogy ez a „csak meghangszerelés” új akusztikus világok felfedezését jelenti Kurtág műhelyében.)
E konkrét láncszemeken kívül kevésbé megragadható szálak is végighúzódtak az est műsorán. Ki tagadná például, hogy a Pilinszky János: Gérard de Nerval című, alig másfél perces csellószólótól vagy a Ligatura–Message to Frances Marie Op. 31/b mélységes éjszakájától egyenes út vezet a Kettősverseny csellószólójáig, melynek kifejezéstára épp e kamaraművekben formálódott.
Bizonyos egyszerűsítések árán a következő táblázatban foglalhatjuk össze a március 16-i hangverseny nagyformáját:
I. Felvezetés az Op. 27-hez (tematikus kapcsolatok, csellódarabok)
– szünet –
II.
„versenymű” – Opus 27. No. 2
„dal” – Rekviem Op. 26
„expresszionista felkiáltás” (a What is the Word óriáskamarazenekara)– szünet –
III.
„expresszionista felkiáltás” (a Grabstein óriáskamarazenekara)
„dal” – Három régi felirat Op. 25
„versenymű” – …quasi una fantasia…
A nagyformának eme terjedelmes, de még így is csupán töredékes áttekintése után fordítsuk figyelmünket az eddig még nem hallott kompozíciók felé.
A Ligatura–Message to Frances Marie op. 31/b (mely a hangverseny műsorfüzetében helytelenül „Message–Hommage à Frances Marie” címmel jelent meg), alcímében – The answered unanswered question – Charles Ives 1908-as kamaraművére utal. A két kompozíció közös vonása, hogy rövid terjedelmük ellenére filozofikus mélységű kérdéseket vetnek föl. Az op. 31/b három változatban létezik: az első a kompozíció címzettjének, Frances-Maria Uittinek fantasztikus képességeire szabott verzió, melyben egy két vonóval megszólaltatott (!) szólócselló, két hegedű és egy cseleszta alkotja az apparátust. A második változatban a szólócselló anyagát két csellóra osztja el a zeneszerző, a harmadik verzió szerint pedig egy-egy orgona játszhatja a csellók[,] illetve a hegedűk szólamát. A budapesti hangversenyen a második változatot szólaltatta meg Perényi Miklós, Kertész Ottó, Keller András, Pilcz János és Kocsis Zoltán. A mű feledhetetlen alaptónusát a cselló(k) mélyfekvésű, négyszólamú akkordsorozata határozza meg. A lassú vonulásban akkordról akkordra haladva általában két-két hang változik: legtöbbször kisszekundot csúszik lefelé vagy felfelé. E rezdülésnyi, de mégis fontos mozgásforma eredményezi a „lassú vergődés”, a „passió” hangulatát, melyet a szordinált, s a terem egyik magas pontjára helyezett két hegedű visszhangoz. A Ligatura–Message a bartóki Divertimento lassú tételének lelki rokona. A Bartók-mű fájdalmas felkiáltásai ugyan hiányoznak a kompozícióból, de e tétel is „egy stáció az emberi szenvedés önmagába visszatérő, mégis a felemelkedéshez vezető útján” (Tallián Tibor). Az első rész variált megismétlése után a csellószólam végre „felemeli tekintetét”, a cseleszta három leheletfinom akkordja pedig megadja a „választ”. A kurtági dramaturgia jellegzetes eszköze ez a „csöndes csattanó”: az alig hallható (appena sentito) cseleszta-akkordok ugyanazt a funkciót töltik be, mint például a …quasi una fantasia… nyitótételének befejezésében a négy szájharmonika sóhaja.
A Három régi felirat op. 25 ismertetésekor mindenekelőtt a szövegek kivételes szépségéről kell szólnunk. E feliratok kiválasztásában is tökéletesen „működik” a zeneszerző szövegérzékenysége, s azon vonzalma, mellyel a töredékek iránt viseltetik. Ahogyan a József Attila- vagy a Kafka-töredékekben, úgy itt is teljességre lel e néhány sorban. Gugelweit János 1490-ből származó lejegyzésének, a Wijrag thudjad…-nak megszemélyesítése nem áll messze Kurtág korábbi „virág-énekeitől”, a Játékok „Virág az ember…” című darabjaitól. Az énekeshez társuló zongorakíséret többnyire egyetlen szólam, de a lejegyzés formája – a hangok rafinált elosztása a jobb és a bal kéz között – figyelmezteti az előadót, hogy ne fusson át könnyedén a zenei anyag látszólagos egyszerűségén. Az archaikus és mégis modern énekszólam – mely egészen szűk ambitusból nyílik ki, s oda is zár vissza, s amely egy szövegtelen, zárt ajkakkal dúdolt trilla jelzésszerű eszközével képes megidézni a magyar népi éneklésmód egyik legszebb formáját – azt a csodát hirdeti, hogy a huszadik század végén is lehet érvényesen, hitelesen egyetlen szólamban komponálni. A Székelymángorló-ba vésett 1792-es felirat megzenésítése a háromrészes ciklus drámai csúcspontja. Alsó és felső kisszekundokkal keményített zongorakíséret támasztja alá az énekszólamot, mely a nyomorából gyilkosságig jutó jobbágy történetét vonszolja végig a tételen. A zongora köz- és utójátékában a gyilkosság víziója ugyanolyan eszközökkel jelenik meg, mint az orgonaversenyek vagy a zongoradarabok közt található Cain című kompozícióban. A Mecseknádasdi temetőben talált ritka „mezei virág” (egy sírfelirat) hallatán el kell csodálkoznunk azon, hogy a huszadik század közepén születhetett még ilyen tiszta, egyszerű szépség. Nem állhatjuk meg, hogy ne idézzük a Sírkereszt szövegét:
Hier ruhet in Gott
Theresia Hengl,
gestorben am 27 März 1939
im Alter von 29 Jahren.
„In der schönsten Blüte meines jungen Leben
zährte mich das Fieber auf.
Drum muss ich noch im Lenze
Ins kühle Grab hinaus.
‘S ist Gott dein Wille
und ich bin Stille.”
Das war ihr letztes Schreiben.
Ruhe sanft in Frieden.
E tiszta és egyszerű szépség kifejezésére Kurtág megtalálta a megfelelő zenei eszközöket. A zongorakíséret belső szólama állandó: egy kromatikusan kitöltött ereszkedő kvint, melyet újra meg újra átértelmez a felső és az alsó szólam. Az énekes váltakozva használja a zongorakíséret háromszálú szövetének valamelyikét. A leány szavainak idézetében a zenei anyag is megváltozik: tiszta kvintek fölött bomlik ki a népdalszerű dallam, melyben a tiszta és a bővített kvart ingadozása a tavasz frissességét éppúgy megidézi, mint a küszöbön álló halál szomorúságát. Az Isten akaratába való belenyugvást lefelé szálló tiszta kvintek tornya jeleníti meg: a legegyszerűbb zenei eszközökhöz talál vissza itt Kurtág. Ami másnál talán banálisnak hatna, az nála visszanyeri elvesztett tisztaságát és kifejezőerejét. A Három régi feliratot Csengery Adrienne és Kocsis Zoltán adta elő. Ugyancsak ők szólaltatták meg a másik „dalciklust”, a Rimma Dalos verseire írt op. 26-os Rekviem po drugu című kompozíciót. Az első dalban (Jaj Istenem, nagy ez a csend) az ének és zongora viszonya hasonló a Három régi feliratban látottakhoz. A zeneszerző fantáziája lényegében az egyszólamú komponálás mentén halad: a zongora csak kiegészítő hangokat fűz ehhez a vezérszálhoz. A második dalban (Kegyetlen románc) ezzel szemben a vokális és a hangszeres réteg kapcsolata az Eszká emlékzaj 7. dalára, a Les Adieux-re emlékeztet: a hangszer kromatikus, szűk hangterjedelemre szorítkozó figurájából bomlik ki az énekszólam. A harmadik dalban (Erőt…) pedig az énekszólam kiáltását a tőle tematikusan független zongora kalapácsütései kísérik. A negyedik dal átvezet bennünket a Kettősverseny-hez, melynek utolsó tételében látjuk majd viszont.
Az opusz 27 no. 2-ről szólva nem kerülhetem meg a szubjektív állásfoglalást: még nem hallottam kortárs magyar kompozíciót (beleértve Kurtág György műveit is), mely már első hallásra ennyire megragadott volna, mellyel már az első pillanattól kezdve ennyire együtt tudtam volna lélegezni. Talán a ritmika meghatározó szerepe, talán a szerkezet világos felépítése az oka ennek a bűvöletnek, vagy a tér négy különböző pontjára elhelyezett zenekarból kikevert, eddig soha nem hallott hangszínek, s a csellószólam, melynek – gyakran a temperált intonáción kívül mozgó – dallamai valamilyen civilizáción kívüli világ ellenállhatatlan érzelmi erejű kommunikációját hozzák a koncertterembe. Mindenesetre egy bizonyos: jelen pillanatban nem vagyok képes „kritikát” írni a Kettősversenyről – annál sokkal mélyebben érintett –[,] pusztán csodálni és gyönyörködni benne.
A két op. 27-es darabot – miként a Grabstein-t és a What is the Word-öt is Kurtág műveinek leghivatottabb előadói szólaltatták meg: Perényi Miklós, Kocsis Zoltán, Monyók Ildikó – s a Budapesti Fesztiválzenekar élén – Eötvös Péter. Nélkülük nem születhetett volna meg ez az este, s – amint ezt a művek ajánlásai, esetenként előadási utasításai is jelzik (például „marcatissimo di Kocsis” a …quasi una fantasia…-ban) – a kompozíciók keletkezéséhez is szervesen hozzájárul művészetük.
Nincs kétségem afelől, hogy 1993. március 16. egykor éppoly jeles napként vonul be a magyar zenetörténetbe, mint Bartók Béla budapesti szerzői estjeinek dátumai.
(Muzsika 36 [1993]/5, 35., 37–39.)
No sheet music files available for this piece.
