Dedikáció: 2. tétel: Bárdos Lajos; 3. tétel: Szegő Katalin; 4. tétel: „Gyurinak" (ifj. Kurtág György)
Ősbemutató helye: Budapest
Ősbemutató időpontja: 1975.10.01.
Ősbemutató előadói: Gáti István (basszus); Budapesti Kamaraegyüttes, vezényelt: Mihály András
Magyarországi bemutató helye: Budapest
Szövegíró neve: Pilinszky János
Szöveg nyelve: magyar
A komponálás befejezése: 1975.09.22
Műfaj: Énekes kamarazene
Apparátus: bariton / basszus, klarinét, kürt, cimbalom, Bozay-citera / viola da gamba / nagybőgő, hegedű, brácsa, cselló
Időtartam (perc): 8
Megjelenés éve: 1979
Kiadó: Universal Edition/Editio Musica Budapest
Kiadvány sorszáma: UE 16841
1 Alkohol
2 In Memoriam F. M. Dosztojevszkij
3 Hölderlin
4 Verés
1. Alkohol
Előhivom a lehetetlent,
egy ház áll rajta s egy bokor,
egy néma, néma állat és
egy nadrágszár a szürkületben.
2. In memoriam F. M. Dosztojevszkij
Hajoljon le. (Földig hajol.)
Álljon föl. (Fölemelkedik.)
Vegye le az ingét, gatyáját.
(Mindkettőt leveszi.)
Nézzen szembe.
(Elfordúl. Szembenéz.)
Öltözzön föl.
(Fölöltözik.)
3. Hölderlin
(Kurtág Györgynek)
December hője, nyarak jégverése,
drótvégre csomózott madár,
mi nem voltam én? Boldogan halok.
4. Verés
Most elviselhető.
Most másra gondolok.
Most semmi sincs.
Most én vagyok.
Most minden van.
Most tűrhetetlen.
Most pedig, most és egyedűl,
itt és most, végképp egyedűl
csak te meg én.
Pilinszky Jánossal (1921–1981) való találkozását egy 2022-es interjúbán így mesélte el Kurtág: „Egy koncert után éjszaka álltunk páran a villamosmegállóban. Kisvártatva megérkezett egy műszerkocsi, rajta felirattal: síncsiszoló. Poénkodtunk, hogy milyen jó kis kompozíció lehetne a sín-csi szóló, amire valaki a háttérből felnevetett: Pilinszky. Később, jó kis pálinkázás közben, kissé már beállva, megszületett közös művünk, az Alkohol is, amiben persze szó sincs az italról.” A találkozásra valamikor az 1960-as évek végén kerülhetett sor.
A Bornemisza Péter mondásai darmstadti és budapesti bemutatója után Kurtág Györgyre korosztálya legjelentősebb zeneszerzőjeként tekintett a szakma. Bár Pilinszky csak öt évvel volt idősebb Kurtágnál, már 25 éves korában, 1946-ban publikált első verseskötete a Trapéz és korlát feltűnést keltett, és a kommunista kultúrpolitika számára nem volt egyszerű kezelni, hogy Pilinszky egyszerre volt eltökélt antifasiszta, ugyanakkor mélyen hívő katolikus. Második kötete, a Harmadnapon csak 1959-ben jelent meg, a következő kötet, a Nagyvárosi ikonok csak 1970-ben, s ebben mindössze tizenkét új vers volt található. Az irodalomtörténészek az 1972-ben publikált Szálkákban látják a kései Pilinszky-líra első képviselőit: ezekben a rövid, rímtelen, a korábbi strofikus szerkezetet megbontó versekben, amelyek a megelőző kötetek terméséhez képest meglepően nagy számban jelentkeznek: összesen 58 vers szerepel a kötetben. Ezt már csak két vékony kötet az 1974-es Végkifejlet és az 1976-os Kráter követte.
Ha a Kurtág-életműben kutatunk Pilinszky-nyomok után, az első, amit találunk, az 1973 októberében komponált cimbalomdarab, a Szálkák (op. 6c), amelynek 1974. október 2-i ősbemutatóján részt vett a költő is. „Nagyon boldog vagyok, hogy Kurtág György nekem komponálta a Szálkákat. És hogy a műhöz kapcsolódó kötet írója, Pilinszky János is nagyon elégedett volt az előadásommal” – nyilatkozta a mű címzettje és a premier előadója, Fábián Márta a Népszavának december 25-én.
A „Szálkák” komponálásával párhuzamosan Pilinszky-versek megzenésítése kezdte foglalkoztatni Kurtágot. Elsőként az „Alkohol” című dalt írta meg, 1973 júliusában, bő évvel később, 1974. szeptember 7-én fejezte be az „In memoriam F. M. Dosztojevszkij”-t, fél évvel később, 1975 januárjában Pilinszky „Hölderlin” című versét, végül 1975 szeptemberében a „Verés”-t, majd ezeket a dalokat egymás mellé állítva publikálta „Négy dal Pilinszky János verseire” című ciklusát op. 11-es jegyzékszámmal.
Az első két vers Pilinszky 1974-es Végkifejlet című kötetéből származik, a harmadik és a negyedik az 1976-ban megjelent Kráter című kötetből, vagyis Kurtág már azelőtt dolgozott a dalokon, hogy az alapjukul szolgáló versek megjelentek volna kötetben. Ebben persze semmi meglepő nincs, hiszen Pilinszky különböző irodalmi folyóiratokban publikálta a verseit, vagyis Kurtág már innen ismerhette a szövegeket. Az azonban meglepő, illetve zeneszerző és költő mély szellemi rokonságát jelzi, hogy bár Kurtág nem valószínű, hogy tudott róla, Pilinszky miként tervezi ciklusba rendezni a Kráter című kötetet, abban éppúgy egymás mellé került a „Hölderlin” és a „Verés”, mint a dalciklusában.
Bornemisza Péter régies szövege, és két, irodalmi szempontból nem annyira magasrendű szöveg (Gulyás Pál és Bálint István) után a Pilinszky-dalokban először zenésíti meg Kurtág olyan kortárs vagy 20. századi költő szövegét, akinek nemcsak érzékenysége, hanem a műveinek nyelvi megformáltsága is a Kurtág-zene szintjét képviseli, és itt találkozunk először, ha áttételes formában is a Kurtág számára később olyannyira meghatározó irodalmi kultúrával, a némettel és az orosszal, előbbit a „Hölderlin”, utóbbit az „In memoriam F. M. Dosztojevszkij képviseli”.
És ami talán ennél is fontosabb, az a program, amit Kurtág a Marianne Steinnel folytatott párizsi terápiás ülések nyomán maga elé tűzött 1957–1958-ban, hogy egyetlen hangból indul ki, és a semmiből épít fel struktúrákat, a végletekig víve először a Pilinszky-dalokban (és a Játékok zongoradarabjaiban) bukkan fel. Kevés mű létezik, amely ezt erőteljesebben demonstrálja, mint az egyetlen D-hang recitálására épülő, Alkohol című dal.
A Pilinszky-dalok tehát a zene alapelemeiből felépülő, sajátosan kurtági stílus megtalálásának, a kortárs irodalomhoz való újfajta kapcsolódásnak, és a személyes élmények zenévé formálásának komplex testamentuma.
(Fazekas Gergely)
No sheet music files available for this piece.
Kritikák az ősbemutatóról
Várnai Péter kritikája
(Magyar Hírlap, 1975. október 8.)
[…] Kurtág Györgyé volt az idei fesztivál szerzői estje. A Zeneakadémia nagytermét zsúfolásig megtöltötte az érdeklődő közönség – s ez érthető is, hiszen Kurtág talán legjelentősebb élő zeneszerzőnk. A szerzői est mintegy keresztmetszetét adta Kurtág eddigi pályájának. Az 1959-es vonósnégyes (Op. 1) még döntően Webern befolyása alatt született, de már ez a mű is más és néha több, mint a modellül szolgáló nagy bécsi mester muzsikája. A fúvósötösben, a nyolc hegedű–cimbalom duóban, a Szálkákban és főleg a monumentális Bornemisza-concertóban aztán tökéletesen revelálódik már Kurtág egyénisége. Zenéje, bármily mai eszközt alkalmazzon is, elsődlegesen mindig az érzelmek és indulatok kifejezését szolgálja – mégpedig mindig a legmagasabb hőfokon. Nemcsak vokális műveiben, amelyekben a szavak és mondatok mind felismerhető zenei ábrázolást nyernek, hanem a hangszeres darabokban is azt tapasztaljuk, hogy minden hangnak megvan a maga érzelmi hűtése. S ez teszi lehetővé, hogy a rövidre fogott tételek is teljes világot tárjanak a hallgató elé. A bemutatóként elhangzott Pilinszky-dalok expresszivitása és expresszionista hangvétele is ezt a célt szolgálja, az egy hangon való deklamálástól a gazdagon szövött drámai jelenetig. […]
Az időben kissé túlméretezett szerzői est népes szereplőgárdája – köztük a kis darabokat nagyszerűen játszó három gyerek – a legteljesebb odaadással és a Kurtág iránti szeretettől áthatva tolmácsolta a műveket.
(„Zenei levél: Magyar szerzők”, Magyar Hírlap 8 [1975]/265, 6.)
___________
Sz. Farkas Márta kritikája
(Magyar Nemzet, 1975. október 4.)
[…] Pilinszky János költői inspirációja Kurtág György több művében is hatott. Fábián Márta az opusz 6-os Szálkák megrázó és mély tartalmú zenéjét olyan személyes hittel játszotta, amely bizonyította, nem méltatlannak szólt a művek ajánlása. Az est nagy érdeklődéssel várt bemutatója ugyancsak Pilinszky János költészetének rezonanciája. A Négy dal Pilinszky János verseire című kompozíció Kurtág György legújabb műve. Az előbbiektől csaknem másfél évtized és mértékkel nem mérhető művészi érettsége választja el. A kifejezés koncentráltsága itt mintha minden eddigi intenzitást meghaladna, a motívumoknak, a hangszíneknek, a változó hangszín-kombinációknak, ritmusoknak és formáknak mintha még súlyosabb jelentése és jelentősége volna, s mintha minden külsőséges elem fokozottan eltávolodna. Így a dalok mondanivalója valóban megrendítő erővel hatott, s elfogadtatta, elhitette a hallgatósággal a szokatlan összeállítású kamaraegyüttes-kíséretet – két cimbalom és két citera is szerepelt benne –, mert itt valamennyi hangnak, valamennyi színnek funkciója, érzelmeket, lelkiállapotot és szituációt érzékeltető jelentősége van. Gáti István tolmácsolását őszinte elismerés illetheti – a kísérő kamaraegyüttest, amelynek tagjait csupán helyhiány miatt nem soroljuk fel –, ugyancsak a legteljesebb mértékben elismeréssel említhetjük. A zene inspiráló erejével magyarázhatjuk azt a jelenséget, hogy ez az alkalmi kamaraegyüttes – karmester nélkül – ilyen tökéletesen alkalmazkodott a szólistához, ilyen elhitetően keltette életre a teljes partitúrát, átélve és szuggerálva a legkisebb részlet tartalmát is. […]
(„Zenei jegyzetek”, Magyar Nemzet 31 [1975]/233, 4.)
___________
Breuer János kritikája
(Népszabadság, 1975. október 7.)
[…] Kurtág György hangversenyén – a Korunk zenéje sorozatban – megszólalt az új magyar zene egyik legjelentősebb képviselőjének szinte teljes életműve. […]
A hangverseny legnagyobb érdeklődéssel várt eseménye két újdonság volt, a Négy Pilinszky-dal és a Játékok címmel összefoglalt zongoraciklus. A dalok hatása döbbenetes. Műhelyének legrejtettebb titkaiba adott bepillantást a zeneszerző. Tán még tömörebben fogalmaz, mint eddig, az énekszólam ritmizált beszéd és dallam határán, épp azzal kelt hatalmas feszültséget, ha olykor-olykor a szóból tágasabb dallam hajt ki. Ének és beszéd kapcsolatának ősi állapotát idézi fel. […]
(„Zenei krónika”, Népszabadság 33 [1975]/235, 7.)
___________
Rajk András kritikája
(Népszava, 1975. október 12.)
A kivételesen gazdag anyagból, amelyben egyebek között Mihály András, Székely Endre, Szőllősy András műveinek hangversenytermi bemutatójára és legtöbb jelentős magyar szerző egy-egy művének eljátszására sor került, ahol Bergtől Sosztakovicsig, Schönbergtől Stockhausenig képviselve volt századunk zenéje és ennek olyan komponistája mutatkozott be személyesen, mint Krzysztof Penderecki – Kurtág György szerzői estjét emeljük ki.
Kurtág a Bartók utáni generáció, sőt generációk érdekes, izgalmas egyénisége. Zenéje Bartókban gyökerezik — de hiszen ez a század második felének szinte minden jelesebb magyar szerzőjéről és sok nem magyarról is elmondható. Ebben a zenében nemcsak Bartókhoz és nagy kortársaihoz, hanem kiemelkedő követőikhez viszonyítva is sok az új elem, hangzásbeli és szerkezeti újdonság. Kurtág rendkívül tömören, szikár módon, fogalmaz, de szűkszavúan előadott közölnivalója mindig tele van valódi érzésekkel, viharos indulatokkal, olykor derűvel. [...] A Pilinszky János verseire írott, egészen új hangvételű dalokat Gáti István megrendítő egyszerűséggel szólaltatta meg, akárcsak Fábián Márta, napjaink zenéjének ez a szerencsére és szerencsésen megszállott cimbalomcsillaga a Szálkákat. [...]
(„Korunk zenéje – korunk tánca”, Népszava 103 [1975]/240, 8.)
___________
Kroó György kritikája
(Élet és irodalom, 1975. október 18.)
Kurtág György szerzői estje a Zeneakadémián kerek tizenhat esztendő munkájának keresztmetszetét tárta elénk, az op. 1-től napjainkig mintegy száz percnyi, végtelenül koncentrált, az inspirációtól fehéren izzó zenét, a teljes életmű kétharmadát. Az est során bemutatott két új ciklus (Játékok, Négy dal Pilinszky János verseire) szervesen illeszkedik a többi közé, a zongoraművek, a dalok s a kamarazene Kurtágra jellemző műfajkereteibe. (Éppen a hangzásbeli és műfaji ismétlődés veszélyeztethette volna a szerzői est sikerét, ha nem egyenlíti ki a tartalmi gazdagság.) Aki követte a zeneszerzőt eddigi útján otthonára talált az új kompozícióikban. Kurtág itt nem vág új csapást az ismeretlen felé, inkább úgy építi házát, belső érlelődő igényeivel harmóniában, mint a csiga, minden irányban egyszerre növekedve, terjeszkedve… […]
A Játékok valamennyi miniatűrje gyöngyszeme a mai zenének, akár a zongoratechnika, akár a stílustanulmány értelmében. Egyik sem elvek valóra váltása, hanem ihletett megnyilatkozás. Nincsenek görcsök mögöttük, nincs dadogás sem. Ez a nagy zenész egyre szabadabbá válik és stílusban, technikában, kifejezésben egyre tágasabb világokat repül be.
E felemelkedés, e szárnyalás gyönyörű példája a Pilinszky dalciklus. A költőre utalt már Kurtág cimbalomdarabja is, a Szálkák, 1973 novemberében. Még az előző nyáron megzenésítette a kötet Alkohol című versét, egy évvel később az In memoriam F. M. Dosztojevszkij-t. Az idén januárban írta a Hölderlin-dalt és alig egy hónapja zárta le a ciklust a Verés című költemény megkomponálásával. Talán nem fontos, de jellemző, hogy a négy dal zenéje összefügg a Játékokkal is: az Alkohol ugyanúgy egyetlen hangra épül (a kottában C, az előadásban D), mint a Játékok „Preludium és Walzer” című miniatűrje, s a Verés cimbalomszólama — ostinatója pedig nem más, mint a Játékok „Három hang, három ritmusban” feliratú darabja.
Az Alkohol bravúrosan, szellemesen fordítja zenére Pilinszky ötletét (egyetlen hang variációja szájpadláson, préselve, torokban, vibrálva, nyomva, halkítva, változó magánhangzókkal, elerőtlenedve-lecsúszva); a második dal ennek az üteméből fokozatosan nő ki drámai párbeszéddé, s az énekes deklamáció köré ragyogóan konstruált basszus és hegedűszólamok emelnek zenei épületet. A Hölderlin partitúrájában gyorsul fel a sorozat tempója furcsa, népi táncjelenetté, amely szinte ámokfutássá válik és fennakad a háromsoros vers nagy kérdésén: „Mi nem voltam én?”
Végül jön – most már az egész kamaraegyüttes kíséretében – a Verés, ahová az egész ciklus tartott, amiben kiteljesedik. Fantasztikus remeklés, amint a kezdő D hangból idenő a kompozíció, amint az egy hangból együttes válik, amint a sóhajokból szótagok majd szavak lesznek, azután mondatok, amint az énekes beszéd szavalattá, majd énekké emelkedik, ahogyan minden egyre sűrűbb lesz és végül egyetlen nagy melódia hozza a megoldást: „Most pedig, / most és egyedül, / itt és most, / végképp egyedül / csak te meg én”.
Ez a csodálatosan szép Sostenuto zene Kurtág eddigi művészetének egyik csúcspontja.
(„Száz perc Kurtág”, Élet és irodalom 19 [1975]/42, 12.)
___________
Kármán György kritikája
(Film Színház Muzsika, 1975. október 18.)
[…] Nem zárkózhatunk el – a többi között – Kurtág György műveitől csak azért, mert tömörek, lényegre törők. Mondanivalója és csökkentett előadói apparátusa a szó rossz értelmében nem „harsog”. Elgondolkoztat, az értelem segítségével lobbantja lángra az érzelmet. Észre kellett vennünk, az emberi hang, a vox humana szólt hozzánk műveiből, akár a cimbalomra komponált Szálkák egy-egy darabját, akár a Pilinszky János verseire komponált dalokat hallgattuk. És vajon a Bornemisza Péter mondásaiban nem egy új Psalmus Hungaricust hallottunk ismét felcsendülni? […]
(„Zenéről szólva…”, Film Színház Muzsika 19 [1975]/42, 7.)
___________
Tóth Sándor kritikája
(Vigília, 1975. november 1.)
[…] A zeneszerzőnek nincsenek „éles tőrei”: lélekkel vívja a lélek mélységeit, s ez keményebb minden sokknál. Effektusai: küzdelem és alázat. És végtelen távlatok megnyitásai, ahogyan Bachnál. Mindent kifejez: sivatagi létet és végtelen vágyat, némaságot és elviselhetetlen magányt. De az ember virág-értékét is s a hitet, amely „nem álom, hanem eleven állat, ki az Istent megragadja és hathatós, és mint az világ világosságával másnak is világít…”
Így éreztük testvérnek a Négy dalt Pilinszky verseire, s a Bornemisza Péter mondásait. Nem véletlenül: élet, bűn, halál, tavasz – örök költői témák – és Kurtág általuk fogalmazza meg ars poetica-ját. Ez pedig a tisztaság. Ahogyan a Bornemisza mottójául választott József Attila sorokban olvashatjuk: „…nem halhatok meg, nem szabad, / míg meg nem / találtam a tisztaságot.” Addig? „December hőse, nyarak jégverése…” S örökösen a kemény lelkiismeretvizsgálat, a végső dolgokra utaltság, a tehetség rettenetes felelőssége.
Ilyen alázattal közeledik Kurtág György a zenéhez és jogosan mondhatjuk: Heinrich Schütz lelke él tovább benne. Gáti István megértette a Pilinszky-verseket, Sziklay Erika megrendítően tolmácsolta a XVI. századi prédikátor posztilláit. És Fábián Márta, a zseniális cimbalomművész, a Szálkák című darabot, amely Pilinszky költészetének zenei metamorfózisa. Két művész találkozása a transzcendens határán, ahol a beszéd már csak dadogás. S ha ez a „szólás” a Négy dalban a vox humana legtisztább éneke volt, a cimbalom húrjain „kizengetett” motívumsor vagy csupán egyetlen hang az idő megszabott pillanataiban, hogy legyen „helye” az elmélkedésnek. Mert Kurtág Szálkákja is: elmélkedés. Spirituális matéria, amely nélkül senki sem ismerheti meg önmagát, a másikat, a világot. A műben a csend: kötelező. […]
(„Kurtág György szerzői estje, Bach–Schweitzer emlékest”, Vigília 40 [1975]/11, 784–785.)
___________
Homolya István kritikája
(Országos Filharmónia Műsorfüzet, 1975. november 16.)
[…] A szerzői est – jóllehet csupán hiányos keresztmetszetet adott, hiszen öt jelentékeny esztendő kiesett a sorozatból – határozottan kirajzolta Kurtág művészi fejlődésének alaptendenciáit, fordulópontjait, változásait. A folyamatosság az 1959-es Fúvósötöstől a legutóbbi időszak zongoradarabjaiig egyértelműen felismerhető. Ugyanakkor a hat éven keresztül komponált Bornemisza-ciklus nemcsak terjedelmében és mondanivalójában emelkedik ki az életműből, hanem jelentős fordulópontot is képvisel. Az 1968 után keletkezett művekben határozott felszabadultság, oldottság érződik. Ez a feloldás nem annyira tartalmi vonatkozásban, jelentkezik – bár helyenként ott is –, hanem a kompozíciós módszer biztosabb fölényében. Ennek legegyértelműbb külső jele a művek növekvő száma és a megszólaltatás viszonylagos leegyszerűsödése. Egyformán vonatkozik ez a Pilinszky-dalokra vagy a Játékok címen összefűzött apróbb zongoradarabokra.
Az előadóművészek legjobb tudásukkal járultak hozzá a hangverseny eseményszerűségéhez. Közülük ki kell emelnünk Gáti Istvánt és a kísérő kamaraegyüttest (Pilinszky-dalok), a három kis zongoraművészt (Klukon Beatrix, Klukon Edit és Szokolay Balázs), valamint Fábián Márta cimbalomművészt. […]
(„Kurtág György szerzői estje (okt. 1.)”, Országos Filharmónia Műsorfüzet [1975]/36, 56–57.)
___________
Kárpáti János kritikája
(Muzsika, 1976. január)
[…] Sötét, szorongásos, sikolyos és fuldokló világba vezet a másik most bemutatott Kurtág-mű, a Négy dal Pilinszky János verseire. Zárt ciklus, melynek valamennyi darabja más-más hangvételt képvisel és más apparátust igényel. Közös bennük viszont a költő és a muzsikus egyívású szűkszavúsága, a borzongató csönd és a velőkig hatoló kiáltás átélni és kisugározni tudása, a halállal való szembenézés mindig vissza-visszatérő élménye. Az első dal – címe Alkohol – a bassz-baritonénekes hangszerkíséret nélküli szólóján csendül fel, egyetlen hangmagasság recitáló zsolozsmázása formájában, de sokféle hangszínt és sokféle hangkibocsátást kombinálva – majd pedig egy félhanggal alacsonyabb kadencián megpihenve. A második dalban – „In memoriam F. M. Dosztojevszkij” – egyetlen szál hegedű szólama társul az énekhanghoz – sajátosan ellenpontozva annak keményen és félelmetesen kopogó prózáját. A harmadik és negyedik dal „zeneibb” világba vezet; a „Hölderlin” című harmadikban már vonóstrió kísér, a „Verés” című negyedik költeményben pedig már héttagú kamaraegyüttes színekben is gazdag szövete társul az énekhang mellé. Ez a sokszínűség azonban most is csak ugyanolyan aszkétikus és fekete-szürkébe sűrített, mint az első dal recitatívója. A citera egyetlen hangot tart ki az elejétől a végéig, vonóval megszólaltatva s kissé olyan hatást keltve, mint a távol-keleti zenék hosszan elfekvő kísérő szólama, a cimbalom csak néhány színt ad hozzá, a zene alapszövete pedig osztinátószerűen ismételt dallamfloszkulusokból áll össze. Kurtág azonban nem is törekszik igazi színezésre, inkább csak a szürke különböző árnyalataira, melyekbe vonalak hálója fut bele komoran és kérlelhetetlenül.
Kurtág korábbi műveivel szemben ez a Négy dal egyszerűsödést képvisel, s bár a Bornemisza concertóban is fontos volt a szó, az anyag fogalmi-gondolati rendezettsége, az énekhangot kísérő zongora szólama gazdag és sokrétű zene a Pilinszky-dalok puritán hangszerkíséretéhez képest. És ez vonatkozik magára az énekszólamra is: míg amott a nagy hangközű dallamugrások fokozták a zene expresszivitását, itt az énekhang melodikus szempontból is összeszűkül, tartózkodóvá, szűkszavúvá és prózaivá válik. Nagy elragadtatással és örömmel üdvözöljük Kurtág eme „új stíluskorszakát”, mert mint mindig, mondanivalója fontos, súlyos, meggyőző és elsöprő erejű, ám nem vagyunk biztosak abban, hogy ez a fordulat – nagyobb távlatokban mérve – előnyére válik-e művészetének. Vagy talán csak egy újabb fordulatot készít elő? […]
(„Bemutatók krónikája: Korunk zenéje a Budapesti Zenei Heteken (szeptember 27–október 9)”, Muzsika 19 [1976]/1, 10–11.)
No sheet music files available for this piece.
