Dedikáció: Witten városának
Megrendelő: Wittener Tage für neue Kammermusik [Witten Fesztivál]
Ősbemutató helye: Witten
Ősbemutató időpontja: 1978.04.21.
Ősbemutató előadói: Éder Vonósnégyes: Éder Pál, Tóth Erika (hegedű); Tóth Zoltán (brácsa); Éder György (cselló)
Magyarországi bemutató helye: Budapest, Zeneakadémia, Kisterem
Magyarországi bemutató időpontja: 1978.10.01.
Magyarországi bemutató előadói: Éder vonósnégyes: Éder Pál, Tóth Erika (hegedű); Tóth Zoltán (brácsa); Éder György (cselló)
A komponálás befejezésének helye: Budaliget
A komponálás befejezése: 1978.01.31
Műfaj: Kamarazene
Apparátus: 2 hegedű, brácsa, cselló
Időtartam (perc): 9
Megjelenés éve: 1979
Kiadó: Editio Musica Budapest
Kiadvány sorszáma: Z. 8716 – ISMN: M-080-08716-9

1 [negyed érték = 20]
2 (quasi allegretto)
3 [negyed érték = 125–115]
4 Presto
5 Lontano, calmo, appena sentito
6 [egész érték = 20–30]
7 [tempójelzés nélkül]
8 Con slancio
9 Leggiero/ Pesante, con moto
10 Molto agitato–Più presto
11 [egész érték = 20]
12 Leggiero, con moto, non dolce

Hangszeres mű, szövege nincs.

A mű ősbemutatójáról ismereteink szerint nem készült kritikai beszámoló.

________

Kritikák a magyarországi bemutatóról

Várnai Péter kritikája
(Magyar Hírlap, 1978. október 4.)

[…] A legjelentősebb bemutató Kurtág György Tizenkét mikroludiuma volt, ugyancsak vonósnégyesre. A darabot ugyanaz az egyszerűség, az eszközök végső kifinomítottsága jellemzi, mint Kurtág stílusát általában. És mint újabb műveiben megfigyelhető, itt is tapasztalhattuk, hogy egy mű lehet akkor is ízig-vérig mai alkotás, ha eszközei közt megtalálhatók a régi zenéhez való kapcsolódások is. Sőt, talán éppen az adja Kurtág zenéjének maiságát, hogy soha nem görcsösen „avantgardista”. Ez a zene úgy alkalmazza a legszigorúbb szerkesztési elveket, hogy mindig zene, mindig szép zene marad.

(„Korunk zenéje: Zenekari est – Kamarazene”, Magyar Hírlap 11 [1978]/234, 6.)

________

Sz. Farkas Márta kritikája
(Magyar Nemzet, 1978. október 4.)

[…] Kurtág György Hommage á Mihály András – Tizenkét mikroludium című vonósnégyesét az Éder-vonósnégyes mutatta be a magyarországi hallgatóknak. Olyan érett zeneszerzői alkotás, amely koncepcióban talán folytatja a zongorára írott Játékok-at, hangzásban, vonósnégyes-előadásmódban mégis teljesen újat követel, olyan újat, amit még a valóban bravúrosan játszó Éder-vonósnégyes sem tudott teljesen a partitúrát követve megvalósítani. Meglepően rezignált hangú, sok-sok nosztalgiával telített, virtuózan megírt mű. Címe – Hommage á Mihály András – talán az Első vonósnégyes küzdelmes korára emlékeztet, sikere a csaknem húsz évvel későbbi kompozíció szerzőjének elismertségét bizonyította. […]

(„Zenei jegyzetek”, Magyar Nemzet 34 [1978]/234, 4.)

________

Kroó György kritikája
(Élet és Irodalom, 1978. október 14.)

Kurtág György Hommage á Mihály András (12 Mikroludium vonósnégyesre) című, Witten városának ajánlott, Budapesten a minap bemutatott kompozíciójáról beszélgetve fordult a szó a rövid-lélegzetű mikrostruktúrákra s azok füzérére, mint a kortárs (magyar) zene egyik gyakori, a régi nagyformát (fuga, szonátaallegro, variáció, stb.) helyettesíteni próbáló építkezési módjára. Egyikünk sem a barokk retorikus ékesszólását hiányolta, vagy a zenében Beethovennél induló agitatív lírai pátoszt, még kevésbé a 19. század összművészeti törekvéseinek missziós hitét, inkább csak az aforizma-jelleg kizárólagosságán meditáltunk. Hiszen, míg az irodalomban Hippokratesztől Montaigne-ig, Pascalig, illetve Aureliustól Nietzsché-ig tart e kifejezési forma vagy magatartás hatalmas vonulata, az európai zenében századunk jellegzetes szülötte, amely – bár látszólag elutasítóan zenei-romantika ellenes – hajlamait, Webern esetében épp úgy, mint a Kurtágéban, leginkább Novalistól, a Töredékek költőjétől örökölte. A beszélgetés nyomán gondolatban tovább kalandozva Kurtág oeuvrejében, maximákra és viccekre is emlékezni tudtam (egyik-másik Bálint vagy Tandori megzenésítésére), de ezzel semmiképp se magyarázhattam meg önmagamnak, miért érzek oly tökéletes érzelmi-szellemi kielégülést egy-egy sorozatának meghallgatása után, miért tölt el legutóbbi darabja is azzal a tartalmas-harmonikus csönddel, amellyel a természet ajándékait fogadjuk.

Az anyag, amivel dolgozik, hihetetlenül egyszerű: két-háromhangú dallamcsíra, skálafoszlány, akusztikus kvint, ezerszer hallott hangköz, nagyterc, dúrhármas, osztinato-formula, átszűrődő népzenei giusto-karakter, s egy sor 50–60 éve honos játékmód, hangszín, effektus; a „szerszámok” s a megmunkálás alapelve is hagyományos, ez még mindig ugyanaz a kézműves műhely, mint a Frescobaldié vagy a Debussyé volt. A kész mű azonban, bár ugyanúgy olvasható, játszható, hallható, mint Európa 800 éves többszólamú zenekultúrájának bármelyik darabja, jellegzetesen mai: olyan, mint a párlat, az esszencia, olyasféleképp sűríti magába a közlést, mint a kód az információt. Nincs ezekben a fúrva-faragva, rendkívüli gonddal, önkritikával létrehozott apróságokban egyetlen fölösleges hang vagy szünet, semmi kötő- vagy csomagoló-anyag. Minden pillanat kommunikál; méghozzá az európai zene történelmi intonációival a korálon át, Bartókon át, a gregoriánon át: a kódokat mindannyian ismerjük. De szó sincs klasszikus-romantikus miniatűrről és zsánerről. Ezek a „rövidkék” mikroszkóp alatt elénktáruló világegyetemek. S bár mérhetetlen tágasságuk s esetenként az éj-nappal határvidékén szárnyaló látomásjellegük jogán okkal írtam le az imént asszociációként Novalis nevét, a Mikroludiumok hangulata, odalehelt könnyedsége, csiszoltsága, hibátlan kristályszerkezete, s a mód, ahogyan messziről érkeznek, s miután tovatűntek, bennünk továbbzengenek, mégis, mindennél inkább a haiku lírára emlékeztet.

A „háromsorosok” (a sorozat leghosszabb játéka sem több húsz ütemnél) kapcsolódásainak pókhálószövedéke, csoportokká, majd egyetlen egésszé való felnövésüknek története, azután már minden irodalmi hasonlatot visszautasító, csak zenével, zenében értelmezhető teremtés. A skála emelkedő fokai szerinti elrendezés igazán csak külsőséges elv. Az utalások, rímek, emlékeztetők is szinte eltörpülnek a sorozat költői logikája mögött. Már az első 40 másodperc egy darab szerves élet, a mozdulatlan felszín alatt a négy szólam külön-külön melodikus sóhajaival, rezzenéseivel, a kezdő hangra észrevétlen tornyozódó akkord sziluettel. A brácsák zizegő mély forte cisz-hangja a második darab elején, a változó vonásnemek és a tágasabb gesztusok lendületbe hozzák a ciklust, a d-hangra épülő darab különböző ritmusok, dallamformulák ütköztetéséből emel ki egy győztes ostinatót, a hangfogós Presto tétel nagy mozdulataival, tág regiszterével már tételnyi anyagot foglal össze és zár le. A lassú szakasz helyére egy, szintén hangfogós Lontano zene szűrődik be messzi századok időfüggönyén át[,] s egy dolce F-dúr tétel gyengéd lírai hangja jelzi korunk Schubert-nosztalgiáját. Bizonyára a scherzo tétel kezdődik a tréfás skálajelenettel: nagyhangú előjáték[,] félénk, dadogó ária… függöny. Utána harsány kvintzene és Pesante népies táncjelenet következik, végül fantasztikus (fával, lábnál, molto agitato) suhanás zárja a képzeletbeli harmadik tételt. Megrázó korállal indul az utolsó rész, benne az egész ciklus skálaelve is még egyszer rekapitulálódik. Az utolsó darab (Leggiero) szinte kínálja az értelmezést: a költő beszél…

A sorozat az op. 13-as számot viseli. A Játékoknak, Kurtág Mikrokozmosz-albumának szellemi utóda, annak Hommage és Mikroludium sorozatából szakadt ki. De nem átirat; a magyar vonósnégyesek nagy nevelőjének, Mihály Andrásnak eredeti darab dukál: 12 Mikroludium vonósnégyesre. Kurtág Witten-i szerzői estjére komponálta 1977. november 6. és 1978. január 31. között. A többi információ benne van a zenében.

(„Kurtág György kódjai”, Élet és Irodalom 22 [1978]/41, 13.)

________

Breuer János kritikája
(Népszabadság, 1978. október 17.)

[…] Kurtág György Tizenkét mikrolúdiuma, e Mihály Andrásnak ajánlott vonósnégyesciiklus, úgy lehet, fordulat a zeneszerző oly súlyos konfliktusokat hangzó valósággá formáló életművében. Ilyen harmonikusnak, önmagában és a világgal ennyire megbékéltnek Kurtág művészetét talán soha nem éreztem még. Mintha a kései Beethoven-művek társakat kereső, emberhez szóló fohász-hangjait teremtette volna újjá, saját, egyéni stílusában. Egy-egy múló pillanatra, inkább a mű alaphangjából való kilépés tudatos dramaturgiai szándékával, ott kísért még a fenyegetettség látomása, az éjszaka felajzott neszekkel terhes drámai képe, ám a teljes sorozat nyugalma, felvillanó derűje más irányba mutat. Kurtág miniatúráiba a vonósnégyes-műfaj teljes hagyományát foglalja egybe, beleértve a saját tapasztalatait is. A művet bemutató Éder-vonósnégyes pontosan ráérzett, technikailag-érzelmileg egyaránt ráhangolódott Kurtág költészetére, és kiváló tolmácsolással vált a siker méltó részesévé. […]

(„Zenei krónika”, Népszabadság 36 [1978]/245, 7.)

________

Kertész Iván kritikája
(Új Tükör, 1978. október 22.)

[…] Végezetül: ha az új magyar művek közül egyet kellene kiemelnem, minden bizonnyal Kurtág György Hommage á Mihály András – tizenkét mikroludium vonósnégyesre című kompozícióját választanám. Koncentráltságával, szuggesztivitásával korunk zenéjének legmagasabb színvonalát reprezentálta.

(„Korunk zenéje”, Új Tükör 15 [1978]/43, 29.)

________

Raics István kritikája
(Országos Filharmónia Műsorfüzet, 1978. október 30.)

[…] S a műsort befejező tiszteletadás, az „Hommage a Mihály András – tizenkét mikroludium” című új Kurtág-kompozíció az Éder-kvartett előadásában tett nyomatékos hangsúlyt a műsor végére. Kurtág koncentrációja, a rendteremtés, a mondanivaló intenzív kifejezése egyesül benne a szerkesztés zártságával, szigorával. Az öntörvényű Kurtág műve mégsem szellemi spekulációkra épül: zene a legjavából, amelynek élő és éltető hatása alól senki sem tudja kivonni magát. A fogadtatás is ezt bizonyította.

(„Kamaraest (okt. 1.)”, Országos Filharmónia Műsorfüzet [1978]/39, 35.)

________

Tallián Tibor kritikája
(Muzsika, 1978. december)

[…] Kurtág György op. 13-as Tizenkét mikroludiuma vonósnégyesre (Hommage á Mihály András, bemutatta az Éder Vonósnégyes) a sorozattá fűzött töredék-formák modelljét valósítja meg, de ez a sorozat rövidségében is valódi ciklus. Nem elsődlegesen drámai, hanem rendszerszerű (a Játékok szellemében); nem alakul közvetlenül egy-központú, centrális dramaturgiájú nagy tétellé (mint a klasszikus és expresszionista ciklus), hanem sor-jellegű szabályt követve „quasi-extenzív” módon járja be a világot. A Tizenkét mikroludiumban az emelkedő tizenkét fokú skála az objektív, szisztematikus szervezőerő. Alkalmazásával a drámai ciklus-karaktert a szerző megszüntetve őrzi meg: e nem önálló kisformák egybefűzésével természetesen sokkal szorosabban, mint a zeneirodalom hasonló elvű preludium-sorozatai. Az elrendezés zárt, de nem a hagyományos, szabad architektonikus formák módján, hanem olyan úton, amely egyszerre szigorúbb s egyben kerülőút: a mikrokozmosz-szerű tanulmányszerűségen át. Kurtágnál a megoldás olyan logikus, gazdag és a rendszer mentén oly módon hozza vissza a primer zenei kifejezést, hogy ezzel a művel kapcsolatban is jó szívvel hívhatja hasonlatul az ember az ötvenedik éve körül járó Bartóknak a kifejezés új minőségét és lehetőségét biztosító Mikrokozmosz-konstruktivitását.

Mit nyújt Kurtágnak a ciklussá-alakított prelúdium-elv, s mi olyat nyújt e formában ő, ami, bármennyire is találkozik mások törekvéseivel, mégis magányosan áll a jelen magyar zeneszerzésben? Itt is, akár a Játékokban, a tanulmányfüzér-forma segít a zenei karakter újjáteremtésében. A karakter összefoglaló fogalom; erkölcsi tartalmat, képszerű zeneiséget, magassági és dinamikai-játékmódbeli elrendezést, csoportosítást jelent. Ebben a formában – miközben az intonációk különös fénytörése folytán a karakterek jó része „zene a zenéről” – a zenei világ ismét totálissá válik. A mikroludiumokban a karaktertanulmányok mintegy a becsapódó golyó erejével áttörnek a zenei karakter, a figurális ábrázolás köznapi-külsődleges elidegenedettségén (ami manapság a legtöbb hagyományosan karakterekben komponált zenét gyötri): ezek a tanulmányok az eredeti, ponttá, atommá sűrűsödött tartalmat találják el. Nincs a sűrítésben semmi expresszionista-világháborús szorongás, a formák kicsinysége az egyes karaktereket születés közben, de mintegy a teljes előttük álló élet optimizmusának hihetetlenül éles fényében mutatja. Ez a ciklus nem a nagyforma elől menekül, hanem a nagyforma felé növekszik, bár nem járja végig a kisformákból alakítható pszichológiai ábrázolás drámai stációit, hanem az újeufónia és a barbár-eredeti ostinato között nyugat–keleti, az üveghangoktól a vad gordonka-pedálhangokig észak–déli irányban nem-regényesen, mégis határozott szerkezet-érzetet keltve rendezi be a maga egyáltalán nem mikrovilágát. Vannak itt bartókosan vad hangzások, stravinskys ostinatók, átszellemült, az új összhangzattan álmát végigjáró korálok és mozdulatzenék, az egész pedig egy telt-romantikus invokáció s egy intenzív, lírai epilógus keretében kelti az éppen lehetséges teljesség érzetét. […]

(„Korunk kamarazenéje 1.”, Muzsika 12 [1978]/12, 8–9.)

________

Továbbá magyar sajtóértesülések szerint az 1978. évi Korunk zenéje fesztiválról, így Kurtág György művének magyarországi bemutatójáról beszámolót közölt Dominic Gill a Financial Timesban.

(Magyar Nemzet 34 [1978]/253, 4.)