Alcím: Zongorára és térben elszórt hangszercsoportokra
Dedikáció: Kocsis Zoltán és Eötvös Péter
Megrendelő: Berliner Festwochen
Ősbemutató helye: Berlin
Ősbemutató időpontja: 1988.10.16.
Ősbemutató előadói: Kocsis Zoltán (zongora); Ensemble Modern, vezényelt: Eötvös Péter
Magyarországi bemutató helye: Szombathely
Magyarországi bemutató időpontja: 1990.07.30.
A komponálás befejezése: 1988.09.01
Műfaj: Zenekar
Apparátus: szólózongora, timpani, bongó, kis pergődob, pergődob, nagydob, cintányér, gong, tam-tam, triangulum, függesztett cintányér, mély gong, indiai csengő, bambusz shaker, maracas, bicikli csengő, antik cintányér, vibrafon, marimba, cimbalom, cseleszta, hárfa, harmónika, fuvola / piccolo / furulya, oboa, klarinét, basszusklarinét, kontrafagott, kürt, trombita, harsona, tuba, hegedű, brácsa, cselló, nagybőgő
Időtartam (perc): 10
Megjelenés éve: 1989
Kiadó: Universal Edition/Editio Musica Budapest
Kiadvány sorszáma: Z. 13742

I. Introduzione: Largo
II. Presto minaccioso e lamentoso (Wie ein Traumeswirren): Molto Agitato
III. Recitativo: Grave, disperato
IV. Aria – Adagio molto: Lontano, calmo, appena sentito

Hangszeres mű, szövege nincs.

Kritikák az ősbemutatóról

______

Kritikák a magyarországi bemutatóról

Pégé kritikája
(Vas Népe, 1990. július 31.)

[…] Kurtág György Quasi una fantasia című művéhez már felsorakozott a karzaton a kamarazenekar, egy cimbalmos, csellistás, a nézőtér közepén egy szájharmonikás, és egy ütőhangszeres is az Amadindán kívül. Szólistaként Kocsis Zoltán ült a zongorához. A mű, melyet Eötvös Pál vezényelt, mindvégig feszültségben tartotta a közönséget. Kiszámíthatatlan volt, hogy mi fog történni a következő pillanatban, mely hangszer, vagy hangcsoport fog megszólalni – és hol? – mégis valamilyen egységes gondolat vezérelte a kompozíciót, noha nem tudni,mely irányból. A fájdalom hullámai, kielégületlen szenvedélyek csapongással korbácsolták végig a darabot, mely befejezetlenségével – befejezhetetlenségével? – még sokáig fülünkben csengett az előadás után is.

(„Nemzetközi Bartók Fesztivál: Amadinda est”, Vas Népe 35 [1990]/178, 5.)

______

Károlyi Pál kritikája
(Vas Népe, 1990. augusztus 3.)

A nézőtér nagyrészt megtelt, láthatóan zömében a kurzus résztvevőivel és muzsikusokkal, akik közül sokan Budapestről utaztak erre az alkalomra. A koncerten mai művek szerepeltek és ma már nálunk ezek iránt eredendően ellenszenv él: az elmúlt 40 év lejáratta az új zenét, a mondanivalótlant propagálva. Ez a hétfői hangverseny pedig Szombathely életében olyan esemény volt, amelyen minden zeneszeretőnek ott kellett volna lennie Kurtág György „…quasi una fantasia” kompozíciójának magyarországi bemutatója miatt.

A Sportház – egyébként rossz akusztikájú terme – a …quasi una fantasia bemutatásához ideális helyszín volt. Mindenfelől e zene hangjai vették körül a hallgatót. Középről zongora, szemből nagy körívben ütősök, baloldalt a közönség háta mögött vonósok, jobbra és középen fúvósok, s még a közönség soraiban is helyet foglalt egy-egy közreműködő muzsikus.

Kurtág zenéje korunk zenei eszközeivel, érzéki szépségeivel közvetlenül hat. Mindig zene lesz, míg zenével él az ember. Lelkünkhöz szól. Ilyenkor ráismerhet az ember saját énjére. Hogyan írhatnám le, milyen is volt ez a minden hangjában az ihletettség magas fokát hordozó alkotás? Tíz és valahány percnyi zene volt, amely súlyánál fogva egy egész estet jelentett. 

Eltérő négy szakasz szerves egysége. A zongora lehajló skáláival indult, szájharmonikahangzásba torkollva. Az ezt követő gyors akusztikai élmény óriási kontraszttal készített fel a harmadikra, amelyben mint a „Dies Irae Tubái” harsantak fel a rézfúvók, Berlioz Út a vesztőhelyre (Fantasztikus szimfónia) tételének hatását idézve. Még a lezárásban is. Ezután 4. tételként a leglíraibb zenei vallomásnak – mint önlelkünk hangjai megszólalásának – lehettünk részesei. Eötvös Péter a mű „színrevitelének” értő vezetője volt. De nagyszerű is lehetett együttműködni olyan művészekkel, mint a felejthetetlen vonóshangzást létrehozó Négyesy Jánossal, Devich Sándorral, Perényi Miklóssal és a zongoránál Kocsis Zoltánnal és a többiekkel. A közönség kitapsolta a mű megismétlését. […]

(„Bartók Fesztivál – az Amadinda és a fesztiválzenekar koncertje…”, Vas Népe 35 [1990]/181, 4.)

______

Várnai Péter kritikája
(Magyar Hírlap, 1990. augusztus 10.)

[…] Kurtág György zongoraversenye – címe: „…quasi una fantasia” – volt e koncert nagyon várt fő száma. A mű Európa több városában felhangzott már, ez az előadás volt a hazai bemutató. Négy rövid tételből áll a mű. Az első egyszerű skáladallamra épülő bevezetés, a második Schumannt idéző groteszk-félelmetes, álomzene jellegű scherzo, a harmadik romantikus alaphangú drámai lassú, míg a záródarab igen finom szövésű, elmélyülten lírikus, koráljellegű elemeket tartalmazó finale. A darab hangzásbeli érdekessége, hogy a kamarazenekar tagjai a közönség közt foglalnak helyet, s így a zene mintegy beborítja a hallgatóságot. Igazi, sokoldalú, mélyen emberi Kurtág-zenét hallottunk: a négy tétel mindegyike egy alapérzést bont ki, a kifejezés elemei viszont sokrétűek. Említettem a schumanni és bachi hatást, a 3. tétel romanticizmusát: a forrásokat, a modelleket felismerhetjük, ám a hang, az egész darab alaptónusa, karaktere félreismerhetetlenül egyéni, Kurtág-hang. Kocsis Zoltán fenomenálisan játszotta a szólószólamot; nem technikai tudását, muzikalitását emelném ki ezúttal, hanem azt a poézist, amivel például a kezdő egyszerű skálát megszólaltatta. Ez az igazi expresszivitás! A fesztivál kamaraegyüttesét Eötvös Péter vezényelte – mint mindig, ezúttal is ragyogó precizitással, átélten, olyan módon, amire a szakmai zsargon ezt szokta mondani: ez meg volt csinálva… […]

(„Szombathelyi Bartók-fesztivál: Kocsis, Kurtág, Ligeti”, Magyar Hírlap 23 [1990]/187, 3.)