„Minden egyes percben fölfelé emelt bennünket”

Kokas Katalin és Kelemen Barnabás beszél Kurtág Györgyről. Csabai Máté interjúja.

A Kelemen Kvartett az elmúlt négy évben közel hetven órát töltött Kurtág Györggyel, és még annál is többet Bartók vonósnégyeseivel. Kokas Katalin és Kelemen Barnabás erről a kamarazenei tapasztalatról, a mester-tanítványi elköteleződésről, Rados Ferencről és a „soha-meg-nem-elégedés” pedagógiájáról beszélt Kurtág századik születésnapjának évében.

Hogyan emlékeztek az első találkozásokra Kurtág Györggyel?

Kelemen Barnabás: A legelső találkozás talán akkor lehetett, amikor eljött meghallgatni édesanyámat a Mandula utcába. Ötéves lehettem. Gyerekkoromban aztán nagyon több hangversenyen is hallottam Kurtágot. Emlékszem például egy hangversenyére az MTA budai székházában, ahol Sergiu Luca, az én mesterem teljesen elámult azon, hogy a „president”, Göncz Árpi bácsi is ott ül a közönségben. És még egy emlék: Gyuri bácsi hetvenedik születésnapi koncertje a Zeneakadémián, amikor egyszer csak felugrott a színpadra, hogy megköszönje a tapsot…

Kokas Katalin: Méghozzá úgy, hogy közben a kezével hozzá sem ért a pódiumhoz. Az egész közönség felmorajlott.

KB: Talán az emlékezetünk színezi ki ezt a jelenetet, talán tényleg így volt – az biztos, hogy Gyuri bácsi energiája máig sem veszett el. Százévesen feláll a kerekesszékből, és átül a zongorához. Nem egyszerű, de megcsinálja

Mi volt az első benyomásotok Kurtág zenéjéről?

KB: Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor a televízióban láttam Kurtág Kettősversenyének előadását, a Berlini Filharmóniából. Emlékszem Keller András és Juliane Banse előadására a Kafka-töredékekből, máskor pedig a Keller Kvartett Kurtág-interpretációira. Ez a zene már akkor körülvett bennünket. A kilencvenes években Wilheim András irányításával vettem át a brácsára írt darabjait, köztük az Illés Árpádné emlékére c. darabot, melynek ősbemutatóját is játszottam. 1997-ben pedig személyesen dolgoztunk vele egy mesterkurzuson, Brahms c-moll zongoranégyesén.

KK: Vagyis az első két során.

Ha már rögtön felmerül, milyen élmény volt megtapasztalni azt az aprólékosságot, amellyel Kurtág a zenéhez közelít?

KB: Talán úgy lehet a legjobban megfogalmazni: mellette az ember megérzi, hogy mindig lehet mélyebbre menni. Rados Ferenc növendékeként addigra jól ismertük ezt a fajta gondolkodást. Egyszer büszkén elmeséltük Alfred Brendelnek, hogy éppen Gyuri bácsi kétnapos kurzusáról jövünk, ahol Bartók VI. vonósnégyesével foglalkoztunk. Brendel nevetve megkérdezte: „És a két nap alatt eljutottak az első három ütem végéig?” Mire mondtam neki, hogy végignéztük mind a négy tételt. Akkor azért leesett az álla, hogy Kurtággal ilyesmi is lehetséges.

Az elmúlt években még ennél is több történt, a Kelemen Kvartett Bartók vonósnégyesein dolgozott Kurtág György vezetésével.

KK: Hosszú előtörténete van ennek a munkának. Amikor még más felállásban működött a kvartettünk, megkérdeztük Gyuri bácsit, hogy játszhatnánk-e neki Bartókot. Ő kifejezetten a III. vonósnégyest szerette volna átvenni, amelyet akkoriban egy Menahem Presslerrel közös turnén is játszottunk.

KB: Nekem az volt a véleményem, hogy Gyuri bácsihoz csakis a legmagasabb felkészültséggel mehetünk, vagy sehogy, és ebből az elvárásból nem is engedtem. Nem volt ez ínyére mindenkinek, végül nem mentünk el hozzá.

2021-ben viszont újjáalakult a Kelemen Kvartett Vashti Mimosa Hunter csellóművésszel és Jonian Ilias Kadesha hegedűművésszel.

KB: Amikor Gőz László felhívott azzal, hogy a Bartók Tavasz Fesztiválon eljátszhatnánk Bartók összes vonósnégyesét, rögtön felmerült a kérdés: de kikkel? Az előző években számos nagyszerű muzsikussal játszottunk – Saša Buzlovtól Nicolas Altstaedtig és Lawrence Powerig sok név felmerült –, mégsem egészen éreztük azt a szikrát, amely egy kvartetthez kell. Aztán decemberben elkezdtünk vonósnégyesezni Jonival és Vashtival. A következő szeptemberben ők ketten – persze addig is egy párt alkottak – összeházasodtak. Mi ezt jó jelnek véltük: általában inkább arról hallani, hogy a vonósnégyesezés tönkreteszi a személyes kapcsolatokat.

Mitől volt meg a szikra?

KK: Közös nyelvet beszéltünk: Joni és Vashti ugyancsak Rados Ferencnél tanultak, nagy hatással volt rájuk Keller András, Takács-Nagy Gábor, Schiff András, valamint Kurtág György is.

KB: A kvartettünk új tagjai decemberben Budapestre költöztek. Januártól két-három hónapon át Radosnak játszottunk, összesen mintegy hatvan órát. Ezt azért fontos elmondani, mert Rados és Kurtág között rendkívül mély művészi kapocs volt.

KK: Ott játszottunk, ahová éppen beengedtek minket a járvány ideje alatt: a Benczúr Házban, máskor a kiürült Zeneakadémia X. termében. Később Magyarszombatfára is elvonultunk két hétre, hogy a III. vonósnégyessel foglalkozzunk, a kéthetes gyermekünk is velünk volt. Csak ezután következett az első óra Gyuri bácsival. Az elmúlt négy év alatt összesen hatvannyolc órát dolgoztunk vele, és minden percét rögzítettük.

Ezek a felvételek most már mindenki számára elérhetők. Milyen tapasztalat volt?

KK: Sokan kérdezték tőlünk: nem volt túl kemény? Hogyan bírtuk? Erre azt tudom mondani, hogy vissza lehet nézni mind a hatvannyolc órát. Minden egyes percben fölfelé emelt bennünket, mi pedig próbáltuk inspirálni a játékunkkal, és azzal, hogy minél hívebben megvalósítjuk, amit kér tőlünk. Minden kizárólag a zenéről szólt, nem volt helye személyes konfliktusoknak. Egyetlen pillanat sem volt, amikor azt éreztem volna, hogy Gyuri bácsi le akar nyomni bennünket. Megesett, hogy hosszú ideig hallgatott, gondolkodott, elmélkedett a zenéről – ezeket a perceket sem vágtuk ki.

KB: Tudom, hogy vannak, akik egészen másként élik meg a vele való munkát. Mi szerencsések vagyunk, mert ilyen mesterek mellett nevelkedtünk, és mindig inspiráló, pozitív benyomásokat kaptunk. Rendkívül intenzív volt Kocsis Zoltánnal dolgozni, és rengeteget kaptam tőle. Máig büszke vagyok rá a Kreisler-lemezünkre, amiről tudom, hogy Kurtág is nagyra tartotta, hiszen megemlítette Kocsis temetésén. A szigorúság önmagában nem probléma, ha az ember érzi, hogy minden a zenét szolgálja.

KK: Az egyik hölgy, aki Gyuri bácsi mellett segédkezik, egyszer azt mondta nekünk: „Magukat nagyon szereti.” Mesélte, hogy előfordult, egy világhírű kvartett messziről, repülővel érkezett hozzá, Gyuri bácsi hallgatta őket néhány percig, aztán azt mondta: „Köszönöm, elmehetnek.” Valószínűleg úgy érezte, hogy nem lenne fogékonyságuk arra, amit ő tanítani szeretne.

Milyen zenei útmutatóval szolgált Kurtág a közös munka során?

KK: Gyakran mondta: „Szomjazom a harmóniára.” A drámai, fájdalmas, kemény akkordokban is széphangzást keresi.

Ez mit jelent?

KB: Rendkívül klasszikusan közelít ezekhez a művekhez. Amikor Bartók megírta a vonósnégyeseit, bizonyos harmóniái forradalminak hatottak, Gyuri bácsi viszont a legdisszonánsabb akkordban is képes megtalálni a konszonanciát. Olykor kiderül, hogy a disszonancia két konszonáns harmónia ütközéséből fakad, és ha ezt az előadó felismeri, másképp játssza, és a közönség is tisztábban hallja, mi történik.

KK: Kurtág mindig azt keresi, milyen vonzást érez két hang egymás iránt. Sokszor mondja: „Ez most Mozart.” Vagy: „Ez Bach.” „Ez egy barokk tánc.” „Ez pedig olyan, mint egy Liszt-rapszódia.” És abban a pillanatban mi is elkezdjük így hallani a zenét. Amióta vele dolgoztam, nem is tudok másképpen játszani – legyen szó Bartókról, kortárs zenéről vagy bármi másról. Kurtág képes olyan tisztán rácsodálkozni zenei jelenségekre, mint egy gyermek: kiemel egy-egy hangpárt, akkordot, egy apró részletet, amit más észre sem venne. Ehhez tiszta lélek kell, és persze odafigyelés, idő. Kurtág megadja az időt a zenének.

KB: Ha még egy részletet akarok kiemelni: nagyon fontos az ismétlés kérdése is. Amikor a kottában egy hosszabb vagy rövidebb motívum megismétlődik, az sohasem egyszerű ismétlés. Inkább újrakezdés. És minden újrakezdésnek megvan a maga energiája, a maga nekifeszülése. Általában Gyuri bácsi nem úgy tanít, mint bárki más. Nem csupán rávezet dolgokra, hanem utána azt mondja: akkor most nézzük meg még egyszer. Újra eljátsszuk. Ha valami nem sikerült, ismét felhívja rá a figyelmet. És eljátsszuk még egyszer. Végtelen türelme van. Képesek vagyunk két órán keresztül csak az expozíción dolgozni. De a végére szinte a sejtjeinkbe íródik a zene. Senki más nem dolgozik így. Gyuri bácsi nem engedi, hogy egy felismerés pusztán intellektuális felismerés maradjon, hanem addig ismételteti, amíg testi, ösztönös tudássá nem válik.

Milyen hőfokon zajlottak ezek a próbák?

KK: Úgy játszottunk, hogy szinte leestünk a székről: megcsináltuk négyszer, hatszor, nyolcszor, és még mindig azt mondta: nem elég. Aztán visszahallgattuk a felvételt, és rájöttünk, hogy igaza volt.

KB: Megéreztük, hogy többre vagyunk képesek, és meg kell próbálnunk az emberfelettit is.

KK: Pontosan tudta, hogy mindent beletettünk. Egyszerűen bízott bennünk annyira, hogy azt gondolja, ennél is több lehet. Már dőlt rólunk a víz, de Gyuri bácsi néhány perc szünet után folytatta volna. Ilyenkor figyelmeztették, hogy ideje pihenni, majd este folytatjuk. Mi pedig besurrantunk valamelyik vendégszobába, hogy aludjunk egyet. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, egyszerűen eldőltünk, mint a zsák.

Ilyenkor Kurtág is készül.

KB: Hogyne! Az egyes Bartók-kvartettekhez népzenei anyagokat kért, és mielőtt elkezdett velünk dolgozni, heteken át készült a művekből. Ott voltak előtte a partitúrák, a népzenei gyűjtések, napokon keresztül ült a zongoránál. Mire megérkeztünk hozzá, mindent el tudott zongorázni, amit meg akart mutatni nekünk.

Találkoztatok a világban még valakivel, aki hasonló intenzitással viszonyult a zenéhez?

KB: Talán Kocsis Zoltánnal, akinek szintén a gyakorlásról szólt az élete – és persze Kurtág tanítványa volt. Akkor is, amikor már többet vezényelt, mindennap leült gyakorolni, ez számára szent dolog volt. A kezében volt a Bartók-életmű minden egyes hangja. Hányszor volt, hogy játszottunk Kocsisnak, mire ő: „Gyerekek, hát nektek ez sosem fog így szólni!” És leült a zongorához, lejátszott három egymásba fűzött akkordot, és leesett az állunk.

KK: A mai napig hallani Gyuri bácsit, minden nap gyakorol, kiszűrődik a szobájából a BMC-ben. Idén júniusban, amikor a Fehér Ilona Hegedűversenyt megrendeztük az épületben, felmentünk hozzá, vittünk hegedűt is. Csaknem végigjátszottuk Bartók 44 duóját, visszafele, az utolsóktól haladtunk az első darabok felé.

Kurtág olyan tanár, aki megköveteli, hogy az ember átadja magát a tanításának. Nem lehet kiválogatni azt, ami tetszik, és elvetni, ami nem tetszik. Ebben az értelemben hasonlít a régi, klasszikus – szinte népmesei – mesteralakokhoz.

KK: Megütközöm rajta, ha azt tapasztalom, hogy valakinek sértik az egóját Kurtág észrevételei. Hogy jönnék én ahhoz, hogy megkérdőjelezzem azt, amire felhívja a figyelmemet? Kurtág szétszedi alkotóelemeire a zenét, néha az embert is, de aztán össze is rakja. A kvartettünk mind a négy tagja a kurtági-radosi tradícióból érkezett, és mindannyian úgy ülünk Gyuri bácsi előtt, hogy mindent meg akarunk tőle tanulni. Egyszer egy koncerten meghallgatott minket, majd utána azt mondta: „Maguk bizony nem sok mindenre emlékeztek abból, amit mondtam.” Ilyenkor megfordul velem a világ, mert igenis mindenre emlékezni szeretnénk.

KB: De nem is az egyes instrukciók számítanak, hanem végsősoron az a látásmód, amit megkaptunk. Erre tanítjuk a következő nemzedéket, és hordozzuk magunkban a sírig. Kurtággal kapcsolatban is igaz, amit Radossal kapcsolatban mondanak: kétféle muzsikus létezik, olyan, aki járt hozzá, és olyan, aki nem.

Mások játékában is hallani ezt?

KK: Nemrégiben Kirill Gersteinnel próbáltunk, aki szintén rajong Kurtágért, és hosszú éveken át járt Radoshoz. Amikor Kirill játszik – akár Bartókot, akár mást –, olyan volt, mintha Rados ott lenne velünk… Erről megint eszembe jutott egy történet. A Fesztivál Akadémia egyik koncertje után történt, a BMC-ben, amikor Barnabás szonátákat játszott Radossal, és jelen volt Kurtág is. Odamentem Gyuri bácsihoz, és azt mondtam neki: „Tanár úr, Rados nagyon szeretne egy közös fényképet.” Emmer László, a fényképész egy mini stúdiót állított fel a sarokban. Azzal a lendülettel odamentem Radoshoz is, és ugyanezt mondtam neki: „Tanár úr, Kurtág Gyuri bácsi nagyon szeretne magával egy közös fényképet.” Erre egyikőjük sem tudott nemet mondani. Több mint hetven éve ismerték egymást, és addig nem készült róluk közös fotó.

KB: Az emberek körülállták őket, Rados pedig azt mondta: „Nézd, Gyuri, mindenki minket néz. Olyanok vagyunk, mint az állatkert két legöregebb orángutánja, etetés előtt.”

Melyik Kurtág-mű a leginkább meghatározó számotokra?

KK: Tizenhat évvel ezelőtt a Six moments musicaux előadásával kerültem igazán közel Kurtág zenéjéhez. Nem adta magát könnyen, de Barnabás ragaszkodott hozzá, hogy merüljünk el benne minél mélyebben. És egyszer csak kitárult előttünk ez a világ. Többek között a Carnegie Hall saját bérletes koncertjén is játszottuk, és meg kell mondanom, a közönség előtt mindig nagy tetszést aratott. De ahhoz, hogy fel tudjuk tárni a hallgatók előtt a zene titkát, nekünk is meg kell értenünk a művet. Magunkon kell átszűrnünk.

KB: A nagy mesterművek ismérve, hogy bármeddig lehet velük dolgozni, mindig új dolgokra lehet rácsodálkozni bennük. A Six moments musicaux ilyen alkotás, és biztos vagyok benne, hogy száz év múlva is játszani fogják. Kurtág művei olyan hegycsúcsok, amiket nem fognak elfelejteni.

Házaspárként hogyan láttátok Kurtág György és Márta kapcsolatát?

KK: Akkor szerettem beléjük, amikor először hallottam őket együtt játszani, többek között Bach átiratokat a Zeneakadémián. Gyönyörű volt látni és hallani ezt a közös létezést, ahogy eggyé olvadnak a zenében. Sokan mondták nekünk annak idején, hogy a szerelmi lángolás hét évig tart, aztán átalakul vagy megszűnik. Csakhogy minket is összetart a zene.

KB: Gyuri bácsit és Márta nénit az alkotás is összekötötte. Talán nem is tudjuk elképzelni, milyen szinten. Kettejüket először a kétezres évek elején ismertük meg közelebbről, amikor cannes-i MIDEM nemzetközi zenei konferenciára utaztunk velük és Gőz Lászlóval. Tüneményesek voltak. És ha már Bartók 44 duója szóba került: akkor megkértük, hogy komponáljon nekünk hegedűduókat azok mintájára. Alighanem erre még várnunk kell. Sokat tanultam kettejük kapcsolatából és abból, ahogyan férjként és zenészként Márta nénihez viszonyult. A feszült, idegtépő pillanatokban mindig figyelt rá, kikérte a véleményét, és valóban meghallgatta.

Hogyan jelent meg ez a zenében?

KB: Nehéz erre jól válaszolni. Nem tudom szétválasztani, hogy művészileg mi volt az egyikükben, ami a másik nélkül is ugyanúgy megszületett volna. Annyit biztosan lehet mondani, hogy Márta nem lett volna Gyuri bácsi nélkül nem ugyanaz a muzsikus – és ez fordítva is igaz. Olyan mélyen formálták egymást, hogy egy ponton túl már lehetetlen megmondani, hol ér véget az egyikük hatása, és hol kezdődik a másiké.